Monty Python – Brian élete (3. rész)
Hőseink igencsak igyekeztek, hogy időben interaktiválhassák magukat, mert a kivégzés kezdetének ideje vészesen közeledett. A végére odaérni meg, ugye, már nem érdemes, hiszen az elítélt olyankor már fekszik, nem kunszt eltalálni. Az eleje a jó, amikor még ugrál.
Az asszony a kezében lévő álszakállt babrálta menet közben.
- Utálom ezeket a szakállakat – mondta.
- Nők miért nem vehetnek részt a kövezésen, mama?
- Mert írva vagyon. Azért.
A vesztőhely felé közeledve egy ilyen eseményekre szakosodott bazársoron haladtak át. Nagy volt a választék álszakállakból és kövekből.
Egy idős asszony haladt el mellettük, hátul a két vállán keresztülvetve, és a nyakával jól megtámasztva egy élettelennek tűnő szamarat vitt. Lazán.
- Szakállat, hölgyem? – kérdezte tőle az egyik árus széles mosollyal.
Az asszony nem állt meg, úgy válaszolt.
- Jaj, nincs nekem időm kövezésre, megint beteg szegény.
És elsietett vállán a szamárral. Brájenék akkor értek oda az árushoz.
- Köveket, uram?
- Nem kell nekem! Van ott épp elég elszórva a földön!
- De nem ilyenek, uram – kapta elő a kollekció egyik szép darabját a kereskedő – Nézze meg, simítsa végig! Igazi mestermunka.
Brájen anyja ezen a téren valódi ínyenc volt.
- Hm, hm – gondolkodott egy pillanatig – veszünk két hegyeset és egy nagy lapost.
- Kaphatok egy laposat, mama? – kérdezte Brájen, és amikor az anyja szúrósan nézett rá, zavartan helyesbített – Bocs! Papa…
- Jól van, akkor – döntött az asszony – két hegyes, két lapos és egy csomag kavics.
- Egy csomag kavics – ismételte az árus, és miközben eltette a pénzt, a jól értesültek magabiztosságával hozzátette: – Jónak ígérkezik a mai program. Helyi fiú.
- Az jó! – örült meg Brájen anyja.
- Jó szórakozást! – köszönt utánuk a kereskedő.
A kövezésre váró tömeg feszült csendben álldogált. Ez elég furcsa volt, ugyanis a kövezésre váró tömeg gyakorlatilag kizárólag nőkből állt.
Gyakorlott szem persze hamar felfedezte volna a különbséget egy valódi szakáll, és a hölgyek által viselt különbözo árfekvésű, tehát különböző minőségű álszakállak között, de a helyi elöljárónak, akinek a tiszte volt az események irányítása, úgy látszott, nem tűnt fel semmi.
- Gyerünk már! – kiáltott be lemélyített hangon az egyik amazon.
Két őr bevonszolta az elítéltet a tömeg előtti üres térre. Kicsi, töpörödött, ősz hajú apóka volt, egy szál ágyékkötoben. Az őrök szorosan markolták a fogoly csuklóira erősített karvastagságú láncok végét. Az elöljáró kihúzta magát, felemelte a kezében tartott pergamentekercset, és fennhangon olvasni kezdte.
- Gatt városának törvényes fia, Metiesz!
- Igen – válaszolt az elítélt. Nem is volt nagyon szomorú így néhány perccel a halála előtt.
Az elöljáró folytatta.
- A Vének Tanácsa szerint bűnösnek találtattál Urunk nevének kimondásában, és ezért, mint istenkáromló, megkövezésre ítéltetsz!
Az elítélt most sem omlott össze.
- Miért? – kiáltotta. – Ettem egy remek vacsorát, és azt mondtam az asszonynak, hogy ez a laposhal még Jehovának is ízlene.
- Istenkáromló! – üvöltötte az elöljáró. – megismételte!
A tömeg is megismételte, hogy “megismételte”.
- Hallottátok? – kérdezte a biztonság kedvéért a törvény képviselője.
- Igen, igen. Hallottuk – biztosította a tömeg egy-asszonyként. Az elöljárónak mintha feltűnt volna valami. Gyanakodva kérdezte.
- Nők is vannak köztetek talán?
- Nem, nem! Nincsenek! – így a tömeg.
- Na jól van. Ezennel, törvényes jogaimnál fogva…
Abban a pillanatban valahonnan a tömegből kirepült egy kő, és fejbetalálta az elítéltet.
- Au! Ne! – tiltakozott a fogoly. – Még nem is kezdődött el!
Az elöljáró is igyekezett szigorúnak mutatkozni.
- Mi ez? Ki volt az? Ki dobta ezt a követ? Gyerünk!
- Ez a nő – mutattak többen is a tettesre. – Izé, ez a férfi.
- Bocs. Azt hittem, elkezdtük – szabadkozott az illető mély hangon.
Az elöljáró ítélete gyors volt:
- Menj hátra! Mindig akad egy, igaz? Hol is tartottunk?
Az elítélt azonban közbeszólt.
- Figyelj! Nem hiszem, hogy istenkáromlásnak számít, ha azt mondom, hogy Jehova.
- Megint! Megint! – zúgta a tömeg.
- Ezzel csak magadat hozod rosszabb helyzetbe – intette az elöljáró.
- Rosszabb helyzet? – replikázott a célpont – Hát lehetne még rosszabb?!? Jehova! Jehova! – Még táncolt is hozzá.
A tömeg részéről gyors kőzápor volt a válasz.
- Figyelmeztetlek – harsogta az elöljáró -, ha még egyszer kimondod, hogy Jehova…
Most ő is kapott egyet.
- Állj! Ki volt az?… Gyerünk! Ki volt az?
A kőbirtokosok gyorsan arrébb húzódtak a tettestől.
- Te voltál?
- Igen – válaszolt amaz – mivel azt mondtad, hogy Jehova.
Kőzápor.
- Abbahagyni, abbahagyni – ugrált ide-oda az elöljáró. – Elég! Abbahagyni!
Végre csend lett, de azért mindenkinek volt kő a jobb kezében, a tehetősebbeknek a balban is.
- Figyeljetek! Senki nem kövez meg senkit, míg meg nem fújom ezt a sípot – emelte fel a szóban forgó eszközt a megtestesült törvény – világos? Még ha – és ezt véssétek mélyen az agyatokba – még ha azt is mondja, hogy JEHOVA!
Sordobás! A tömeg azonnal dobott. Az elöljáró a földre bukott, próbálta kicsire összehúzni magát. Sajnos pechje volt. Néhányan – nyilvánvalóan a team munka hívei – egy több mázsás követ hoztak, és jó egynyolcvanról ráejtették.
- Szép dobás – jegyezte meg elismerően valaki.
Az őrök rosszallóan ingatták a fejüket, az elítélt pedig eltűnt a kavarodásban.
