Monty Python – Brian élete (4. rész)
- Nekem nagy orrom van, mama? – kérdezte Brájen. Már hazafelé tartottak.
- Mindig a szexen jár az eszed!
- Nem azon jár.
- Állandóan azon jár. Reggel, délben, este. Tetszik ez a lányoknak? Mit szólnak hozzá a lányok, nem túl nagy? Nem túl kicsi?
Földön kuporgó koldusok felé közeledtek. Elég nagy volt a gyalogos, illetve a szamaragolós forgalom, így akadt dolga a sok rongyokba bugyolált szerencsétlennek.
- Alamizsnát! – emelgették kezüket vagy táljukat. – Alamizsnát! Alamizsnát a leprásnak!
Egy közöttük guggoló, de láthatóan makkegészséges ifjúnak is volt tálkája. Épp egy szamárháton közlekedő leendő üzletfél felé nyújtotta.
- Alamizsnát az ex-leprásnak!
De miután az továbbhaladt, odafordult a mellette ülőhöz.
- Ezek a szamártulajdonosok mind egyformák, sose változnak meg. Na – ugrott fel -, itt egy balek.
Odadugta a tálat Brájen orra alá.
- Egy tálentomot az ex-leprásnak!
- Tűnj el! – rikácsolta Brájen anyja.
Namármost. Szakmai szempontból helytelen ilyenkor azonnal visszavonulni. Ezt jó, ha tudja a kedves olvasó. Jöhetnek még nehezebb idők is, ugye…
- Egy tálentomot az öregnek! Ex-leprás! – ugrálta körbe őket a koldus, aki jó szakember volt.
- Egy tálentom! – hökkent meg az anya. – Egy hónap alatt sem keres annyit!
- Akkor egy felet.
- Tűnj már el!
A koldus továbbra is Brájenre koncentrált.
- Gyerünk nagyorrú! Alkudjunk meg! Na, kezdjük az alkut! Mondjuk, te egy sékellel indulsz, én pedig kétezerrel. Megegyezhetünk ezernyolcszázban.
- Nem – mondta Brájen.
- Ezerhétszázötven.
- Takarodj! – szögezte le Brájen anyja.
- Hétszáznegyven.
- Békén hagynál minket?
- Két sékel, csak kettő! Előnyös, nem?
- Nézd! – magyarázta az asszony. – Nem fog neked adni egy kanyit sem. Tehát kopj le!
- Jó uram! Egy utolsó ajánlat: fél sékel egy öreg ex-leprásnak!
Brájen elgondolkodott.
- Azt mondtad, ex-leprás? – kérdezte gyanakodva.
“Meg van nyerve”, gondolta a koldus, már csak végig kell játszani a meccset, és fennhangon folytatta.
- Pontosan, uram. Tizenhat év csengettyűzés…, büszke vagyok rá!
Brájent most már kifejezetten érdekelte a dolog.
- És mi történt?
- Hát – felelt a koldus – meggyógyultam.
- Hogyan?
- Csoda történt velem – jött a magyarázat -, baromi nagy csoda.
- Ki gyógyított meg?
- Jézus csinálta. Szökdécseltem, végeztem a munkámat. Egyszer csak ott termett és meggyógyított. Volt üzlet, nincs üzlet. Egy pillanat alatt odalett a megélhetésem. Azt sem mondta, fapapucs, csak azt, hogy megtisztultál. Marha jó fej volt…
Brájen azonnal rájött, mi a helyes megoldás.
- Hát menj oda – tanácsolta -, és mondd meg neki, hogy újra leprás akarsz lenni.
- Azt megtehetném uram – a koldus még mindig ugrált -, igen-igen. Azt kéne tennem, igen. Gondoltam, odamegyek hozzá, megkérem, hogy egy kicsit nyomorítsa meg az egyik lábamat munkanapokra. Az elég szánalomgerjesztő, de mégse lepra, ami elég szar dolog, már elnézést a kifejezésért.
- Brájen! – elégelte meg a dolgot az anya – gyere és takarítsd ki a szobádat!
Brájen adott egy pénzdarabot a koldusnak.
- Köszönöm uram, köszönöm. Mi?!! Egy nyomorult dínár az egész történetemért?
- Van akinek nem lehet a kedvére tenni – mondta inkább csak magának Brájen.
- Jézus is pont ezt mondta, uram – szólt utána a szerencsétlen egészséges.
Brájen anyja berúgta otthonuk ajtaját, ennyi segítség elkelt néha az öreg darabnak, és beléptek a szobába, mely egyetlen helyiségként jelképezte a lakást.
- Jó napot kívánok – állt fel egy székről valaki.
Hőseink meghökkenve álltak meg az ajtóban, bár az anya kevésbé látszott meglepettnek. A hivatlan vendég római katona volt. Erre engedett következtetni bőrvértje és bőrlemezekkel borított helyes kis harci szoknyácskája. Eléggé zavarban volt.
- Ó! Helló, tiszt úr – köszöntötte az asszony -, azonnal megyek, egy pillanat.
Brájen alig jutott szóhoz.
- Mit keres ez itt – támadt, persze halkan az anyjára, majd fogai között szűrve a szót hozzátette – Szemét rómaiak…
Az anyja ráförmedt.
- Ne kezdd ezt, Brájen! Menj és takarítsd ki a szobádat!
De Brájen nem mozdult, ezért szelídebb hangon magyarázni kezdett.
- Figyelj Brájen! Ha ők nem lennének itt, nem lenne ennyi mindenünk. Ezt ne felejtsd el!
Brájen nem nagyon értette a dolgot, ugyanis nem volt semmijük.
- Semmivel nem tartozunk a rómaiaknak, mama – mondta.
- Nos, ez azért nem egészen igaz.
- Ezt hogy érted?
Héberül suttogtak. A bunkó római biztosan nem érti. A tahó.
- Hát… ő… tudod, sokszor kérdezgettél már az… ő…
- Az orromról?
- Igen – sóhajtott az anya -, nos megvan az oka, hogy miért ilyen.
- Mi az? – kérdezte mohón Brájen.
- Azt hiszem, már régen el kellett volna mondanom neked. Hát Brájen… a te apád nem Koen úr.
- Sose gondoltam…
- Pofád befogod! Egy római volt, Brájen. Százados volt a római légióban.
Brájenben forrni kezdett a düh.
- Úgy érted: MEGERŐSZAKOLTAK!? – üvöltötte suttogva.
- Először igen.
- Ki volt az?
- Nunciusz Maximusznak hívták. Fűt-fát ígérgetett nekem. Hogy elvisz Rómába… házat a Fórumnál. Rabszolgák, szamártej, annyi arany, amennyi belém fér. Aztán szépen elbánt velem. Huss, mint akit puskából lőttek ki!
- Ó, az aljas – sziszegte Brájen együttérzőn.
- Tehát – foglalta össze az anya még egyszer a tudnivalókat -, ha legközelebb azt mondod: szemét rómaiak, ne feledd, hogy te is az vagy.
Brájennek most esett le. Dühösen ugrott az ajtóhoz és kiabálni kezdett, hangjában az abszolút elhivatottság gogjével.
- Nem vagyok római, mama, és soha nem is leszek! Én KÓBI vagyok, egy BIBSI, HÉBI, KAMPÓSORRÚ, én KÓSER vagyok, mama! VÖRÖSTENGERÉSZGYALOGOS vagyok! Büszke vagyok rá!
Ezzel kiugrott az ajtón.
- Hah! – legyintett lemondóan az anya. – Szex, szex! Csak a szex jár a fejében.
Megindult a katona felé, aki zavartan felállt.
- Na, mi újság százados úr? – kérdezte, és egy korát jelző nyögéssel letérdelt a tiszt elé úgy, hogy megfelelő formára csücsörödő szája egyvonalban legyen a harci szoknya közepével.
