Wass Albert – Egyedül a világ ellen (ötödik rész)

V.
Delelőn állott a nap, mikor az Istenszékire fölért. Szemközt a bükkös oldal vörösen izzott a fényben s az ég világoskék harangja nagy szelíd leányszem gyanánt mosolygott Mártonkára. Előkereste a baltát, fát vágott, majd kovával, taplóval szikrát csiholt a száraz mohába, tüzet gyújtott. Nyolc pisztrángot megsütött hirtelen, só nélkül, kenyér nélkül, elverte velük az éhségét.
Aztán kiült a küszöbre s nézte az erdőt, a nyersszagú őszi délutánt. Akkor, egyszerre, eszébe jutott a mérgezett hús. Zsebéhez nyúlt s érezte a papirost. Ott volt. Fogta a botot s elindult föl a fenyves irányába. Át a tisztáson, végig a hosszú gerincen, az Istenszéke szikláin keresztül le a másik oldalra. Sűrű fenyvesgerincen haladt lefelé, míg a nyereghez ért. Ösvény húzódott ott a gerincen keresztül, kitaposott vadcsapás. Ismerte már ezt a helyet Mártonka jól. Farkasnak, medvének, vaddisznónak vezetett arra az útja, ha egyik hegyoldalból a másikba váltott. Az ösvény mellett kivette zsebéből a csomagot, két kis fenyőággal kifejtette a húst a papírból, hogy kézzel hozzá ne érjen s letette ügyesen az ösvény mellé.
Este volt már, mire visszatért a házhoz. A völgyben szürkén terpeszkedett a köd, az égen egyenként csillagok gyúltak s a leszálló éjszaka lassan elnyelte kereken a hegyeket.

A törött korsóban vizet hozott, aztán felszította a tüzet. Majd elővette a ház mögül a rozoga lajtorját, nekitámasztotta a hiúnak és felmászott. Sötét volt, de azért könnyen kitapogatta, amit keresett. Egy szabadjára hagyott deszka alatt lakott
a puska. Andorás puskája. Mellette régi kecskebőr tarisznyában a hozzávaló. Odébb, a hiú sarkában voltak a csapdák is. Lehozta valamennyit. A tűz mellett megvizsgálta a vagyont. A három csapda közül csak az egyik volt jó. A másik kettőt Laji kovácshoz kell vinni. A puska rozsdás volt és sokféle dróttal meg madzaggal összekötve, de azért jónak látszott egyébként. A zacskóban volt puskapor, talán öt vagy hat töltésre való is, pléhből készült mérőke hozzá, aztán egy darab ólomcső, amiből bicskával kell kifaragni a golyóbist. Volt még néhány patkószög s egy marék csepű, amit jól meg kell rágni, mielőtt használja az ember.
Tudta Mártonka mindezeknek a titkát s ahogy Andorás kincseit szemlélgette a tűz mellett, valami csöndes, jóleső, gazdag érzés terjedt el benne. Hogy lám, egyszerre milyen sok mindene van: kunyhója, baltája, tüze, puskája, csapdái, puskapor, csepű, ólom… és mindezek tetejében a sapka, amit egy pillanatra sem vett volna le a fejéről. A sapka. Andorás utolsó földi jussa, amit mégiscsak megszerzett ettől a gonosz világtól. S ahogy ezekre gondolt s álmos szemmel belebámult a tűzbe, Andorás öreg arcát látta a zsarátnokból szelíden visszamosolyogni.
A fázás korán felköltötte reggel. Hideg volt, a levegőben érzett már a dér szaga. Felszította a hamu alatt lapuló tüzet, aztán kinézett az ajtón. Az ég sötét vászna még tele volt varrva csillagokkal, de keleten már sápadt csík emelkedett a hegygerinc fölé. Közel volt a hajnal. Megmelegítette magát a tűznél, aztán elővette a puskát, kimért egy adag puskaport és beletöltötte, fölibe gyömöszölt egy rágásnyi csepűt, majd ólmot faragott rá s kevert közéje néhányat a patkószegekből. Végül ledöngölte csepűvel az egészet. Gondosan kiválogatott egy gyutacsot is, de nem rakta föl a csicsre, hanem egy kis papírkában zsebébe dugta. Harmatosan esős az ilyen őszi reggel, könnyen elázik tőle a gyutacs, azt még Andorástól tanulta.
Közben szabályosan reggel lett. Már csillag egy se látszott, csak szürke köd ülte a tisztást és eltakart mindent. Az egyetlen jó csapdát hóna alá vette, vállára akasztotta a puskát s kilépett a hajnali hidegbe. Lába alatt halkan recsegett a fűre fagyott dér. A ház előtt egy percre megállt. Túl a bükkös gerincen mély, hörgő hangon szarvasbika bőgött. A hang vastagon hömpölygött végig a völgy fölött, hullámokat vetett a csöndben s az Istenszék szikláiról görgő foszlányokra verődve vágódott vissza. Mártonka hallgatta a szarvasbikát. Szíve verni kezdett az örömtől, a torka egy kicsit összeszorult, mint mindannyiszor eddigi életében, mikor a leszálló ősz valamelyik ködös reggelén először hallotta meg ezt a hangot.
– Hát elkezdtétek… – mondta s a szeme megcsillant.
Visszament a házba, letette a csapdát. Ma nem lesz erre szükség. Aztán megvizsgálta még egyszer a puskát. Rendben volt. Kiment a tisztásra s hallgatózott. A bükkerdő gerincén még egyre bőgött a bika. S túl, messze felelt reá egy másik. Mártonka meghúzta vállán a puskaszíjat s a dértől sercegő füvön át vette az irányt egyenesben, neki a bükkerdőnek.
A szarvasbika, egy csontos öreg állat, ott állott egy szederrel benőtt kis tisztáson, a bükkerdő szelídre gömbölyödött gerincén és mély, hörgő hangján alábőgött a völgybe. Nem volt haragos az öreg, csak éppen kedvtelésből lökdöste ki gégéjéből a kövér hanggyűrűket, melyek sebesen terjedtek szét a csöndben s megrezegtették azt, megcsapdosták a fákat és a sziklákat s fölvert hullámaik a távoli gerincekig értek. Előre nyújtotta a nyakát, szájából szürke pára omlott, szemét félig lehunyta és játszott a hangjával.
– Öüö. Öü. Öüö. Öh, öh, öh… öüö, öüö, öüöüh!
Négy tehene ott legelt a szedresben. Egyik-másik néha óvatosan fölemelte a fejét és figyelt, aztán lépett egyet hosszú, vékony lábával és tovább legelt. A bika egészen nyugodtan gyönyörködhetett a hangjában, ügyeltek azok helyette is, hogy veszedelem ne szakadhasson rájuk.

Meg aztán mi veszedelem érhetné a bikát? Farkas? Még nincs tél, még nincs hasig érő hó, még nincs hidegtől s éhségtől gémberedett izomzat. Jöhet a farkas, ha kedve van kipróbálni az agancsütés súlyát. Medve? Törődik is a medve velük. Ember? A pásztorok régen lementek már, sehol a gerincen emberszag nincsen. A bika tehát állt nyugodtan és játszott a hangjával. Messziről, a harmadik vagy negyedik gerincről egy fiatal bika felelgetett, nyújtottan, vékonyan. Messze volt, nem érdekelte. Nem evett, csak állt ott és félig lehunyta a szemét. Szőre vizes volt a ködtől s a napot várta, mely nemsokára ki kell bújjon ott szembe vele a hegyből és meleg sugaraival felszárítsa hátáról a dért. Néha rázott egyet-egyet az agancsán, mely fekete volt és vastag s végeiben két lapátos korona. Súlyos volt ez az agancs a fején, súlyos és veszedelmes fegyver. Tudta ezt és ezért állt ott olyan nyugodtan és büszkén.
Feljött a nap. Még nem volt sugara, csak mint egy nagy vörös golyó állt a ködben a szemközti hegy fölött. De már a tehenek is meglátták s nézték hosszú szempilláik alól. Várták a melegét, hogy kellemesen végignyaldossa őket. Ekkor ért Mártonka a tisztás szélire. Úgy jött, mint a hiúz. Osonva, fától fáig. Bocskorait is levette, mezítláb volt. Ág nem roppant alatta, levél nem zörgött. A szelet is kileste, jó széllel jött. A tisztás széliben kidőlt bükkfa mögött meglapult. A puskát végigfektette a fatörzsön. Előtte, alig harminclépésnyire, ott állt a bika s a napot nézte, a nagy vörös napot. Odébb a négy tehén.
Remegett a fiú keze, ahogy előkotorta a gyutacsot a zsebéből. Remegett, ahogy föltette a csicsre. Aztán felhúzta a durva nagy kakast. Katt – hallatszott ijesztő hangosan s a négy tehén egyszerre fölkapta a fejét. Füleiket meredve görbítették a hang felé, nyakuk megnyúlt a vigyázásban. A bika is megmozdította a fejét, előbb a figyelő tehenekre nézett, aztán haragosat, nagyot bődült. A hang kövér gyűrűket vetett, nekiesett a fáknak s megrázta hömpölygő erejével az erdő csöndjét. Mártonkának fülében s torkában vert a szíve. De szeme már akkor a cső fölött a bika oldalát kereste, azon a helyen, ahol a szívnek kell lenni. S ujja a ravaszon volt és nem remegett már semmit.
Aztán eldörrent a lövés. A puska nagyot ugrott, ellökte Mártonkát a fatörzs mellől. A bika felszökött a levegőbe, fájdalmasat, nagyot nyögött, majd nehéz csörtetéssel iramodott lefele a hegyoldalon. A négy tehén riadtan föltartott fejjel rohant mögötte. Recsegett, ropogott az erdő, amerre futottak. Az egész egy pillanatig tartott. Azután csönd lett. Nagy, halálos, nyomasztó csönd. Mártonka felszökött a földről s rohant oda, ahol előbb a bika állott. Most már újra torkában vert a szíve, pattanásig feszült benne az izgalom. Szempillantás alatt meglelte a nyomot. Itt állott, innen ugrott el. Itt rohant, a feltépett szederindák és a rohanó csülkök által fölszaggatott föld mutatták az irányt, merre vette útját. A fiú, mint a farkas, úgy ment a nyomon. Néhány lépésre vért talált. Habos, vastag vérfoltokat a szederleveleken. Felujjongott benne az öröm. Talált a lövés!
Talált a lövés. Pontosan oda talált, ahova kellett. A nagy bika érezte, hogy baj érte, veszedelmes, soha nem érzett baj. Érezte, hogy távolodik tőle a világ, érezte, hogy izmai nem akarnak engedelmeskedni, érezte, hogy a hajnali fénybe boruló erdő sötétedik, a fák félelmetesen feketék lesznek és az egész föld, az egész hegy mozogni kezd alatta, billeg és fordul és az égboltozat teteje omlani kezd, hogy reá szakadjon. Megfeszítette minden erejét, hogy elmeneküljön a furcsa és borzalmas veszedelem elől, mely ott van valahol egészen közel, talán éppen rajta valahol és nem akar elmaradni. Megfeszítette minden erejét és rohant lefele a hegyen, nem nézett ösvényt, bokrot, fát, nem nézett semmit, csak rohant egyenesen lefele teljes erőből, keresztül ledőlt fán, széltörésen, málnáson, bokron, mindenen, csörtetve, törve-zúzva mindent, vakon és kétségbeesett meneküléssel az izmaiban.
Aztán hirtelen megszűnt a világ, elsötétedett feketére az ég, eltűnt az erdő, a hegy, izmai még egy utolsó ugrásra feszültek… s a nagy bika hatalmas teste összeomlott, ropogva törte szét maga alatt a széltörés korhadó ágait. Mire Mártonka a vérnyomon odaért, már nem volt benne élet. Büszke feje fönnakadt egy kidőlt fenyőn s úgy nézett föl az égre, nyitott szemmel és nyitott szájjal, mintha még perelni akart volna ott fönt valakivel. Mártonka megtörülte izzadt homlokát és csillogó szemmel nézte az elesett állatot.
– Haj, Andorás – gondolta –, ha látnád!
Aztán a puskát nekitámasztotta egy fatörzsnek, előhúzta a kést és nekifogott a nyúzásnak. Déltájban érkezett vissza a házhoz hátán a bőrrel, nyakában a bika agancsos fejével s kezében a májával. A fejet s a bőrt lerakta a ház előtt, felszította a tüzet s megsütötte a májat. Csak aztán kezdett gondolkozni. A sült májra megivott egy korsó vizet, leült az ajtó elé, süttette magát a nappal s tovább gondolkozott. Aztán elővette megint a lajtorját, a puskát visszavitte a hiúba, oda rakta melléje a bőrt is. Majd vette a baltát s ment vissza a húshoz. Estefelé, két véres nagy combbal a hátán, melyek majd a földig értek mögötte, megérkezett Marciék házához. Marci nem volt otthon, csak Rébék néne tátotta a száját s a gyermekek.
– Na, Rébék néne, kell hús? – nyitott be Mártonka az ajtón.
– Kit öltél meg, te? – csapta össze kezeit az asszony, ennyi sok hús láttán.
– A nagyapámot – felelte Mártonka s a két combot úgy penderítette föl az asztalra, hogy majd összeesett alattuk szegény.
– Te bolond, te. Sz’ ez marhahús… hol loptad?
Mártonka arca elkomorodott.
– Loptam? Ez az enyém, Rébék néne. Hegyi bika húsa, szarvasé. Magának hoztam.
Állt a szegény asszony s nézte a sok húst. Életiben nem látott ennyit. Szegényemberhez ritkán jut pecsenye. Állt s örvendett is, félt is.
– Jaj, te, te… nem lesz baj ebbül?
De már nézte a húst, kezével is fogta s szagolta, friss-e.
– Ezt szagolhatja, mert mai… – dicsérte Mártonka önérzetesen a két ménkű nagy combot.
– Jaj, lelkem… aztán nekem hoztad?… Ennyi sok húst…
– Hadd egyenek, Rébék néne, maguk is egyszer, mint az urak. Amennyi magukba fér. Húst.
– Jaj, áldjon meg az Isten, fiam…
A gyerekek is odagyűltek nagy csodálkozva, nézték a rózsaszínű húst, tátották a szemüket.
– Nem ingyért hoztam – komolyodott el Mártonka hirtelen –, nehogy azt higgye. Sót adjon nekem érette, jó sokat s málélisztet egy vékával. Meg hagymát, keveset. Meg zsírt, disznózsírt.
– Minek az neked, te? – csodálkozott az asszony.
– Minek? Hát másnak minek. Enni kell.
– Hát gazdád nem ad?
– Az enyim? Az nehezen.
– Sze elszegődtél, úgy mondtad nemrég, hogy itt jártál.
Mártonka legyintett.
– Az akkor vót. Azóta felszabadultam. Most ilyenekkel van dolgom, lássa, mint ez itt.
S a húsra mutatott. Rébék néne megcsóválta a fejét, de nem szólt. Szegény volt maga is és tudta, hogy a szegénységnek sokféle ága-boga van. Kit ez húz, kit az húz. Hát csak előkerített egy zsákot, málélisztet töltött bele, külön zacskóba sót, fél koszorú hagymát s odaadta a fiúnak.
– Nesze, na. Aztán köszönöm, hogy gondoltál ránk.
– Isten áldja – búcsúzott Mártonka is komolyan, mint aki dologban járt s indult is vissza a hegyre.
Késő éjszaka volt már, mire a bőrt besózta s száradni a hiuba elterítette. Mire elkészítette a puliszkát, megsütötte a húst, hagymát vágott hozzájuk és megette. Nem emlékezett, hogy valaha is ilyen jól evett volna. Jót húzott utána a korsóból is, néhány vaskos bükkfát vetett a tűzre, hogy tartson a meleg, aztán hasra feküdt s nézte a lángokat.
Szép, kellemes megelégedést érzett s egyszeribe eszébe jutott Andorás. Öreg Andorás. Neki köszönheti mindezt. A puskát is, a szarvast is, a házat, a tüzet, mindent, akárcsak a sapkát a fejin. Szegény Andorás, meghót. Mit lehetne adni neki ezért? Érezte, hogy valamit kellene mondani, valami olyasmit, amit az emberek ott lent imádságnak neveznek. De nem tudta a szavakat hozzá. Keveset hallott olyant s nem emlékezett. Fölkelt s kiment a ház elé. Hátha ott eszébe jut valami. Tiszta, hideg őszi éjszaka volt, a füveken dér csillogott már s a hold hideg fénye fehérre meszelte a tisztást. Sűrűn-sűrűn álltak a csillagok az égen és pislogtak, mintha megannyi szem lett volna, mely a földet nézi. Andorás mondott valamikor effélét, emlékezett reá, egy nyári estén, mikor a szénában aludtak. Ő mondta, hogy szemek azok, megholt emberek szemei, kik visszatekintenek arra, ami kedves volt nekik ebben az életben. S valahányszor egy ember meghal idelent, egy csillaggal több gyúl ki odafönt s valahányszor egy ember születik, egy csillag elszalad a földre. Látni lehet azt sokszor.
Elgondolkozott ezen. Vajon a sok-sok csillag közül melyik Andorás? Szerette volna tudni. Nézte az eget sokáig. Csönd volt, a fenyvesekben egy nagy bagoly szólott néha s messze valahol szarvasbika bőgött. Szép-szép éjszaka volt. Hirtelen meglátta a bika fejét a háznak támasztva. A két vastag agancs tompán, feketén csillant a hold fényében. Büszkeség töltötte el és öröm, ahogy reánézett. Odament. Fölemelte. Súlyos volt. Megfogta a szárakat, simogatta. Milyen szép, milyen szép. Aztán a csillagokat nézte megint. És ekkor, hirtelen az eszébe jutott, hogy mit kell cselekedni. Fogta az agancsot, vállára emelte s elindult vele a holdvilágos tisztáson fölfele. A fenyők fekete árnyéka soványan nyúlt végig a fehér gyepen s nagy-nagy csönd volt.

Andorás sírjánál megállt. Szétszórta a köveket, amit az emberek föléje raktak. Mind az egészet. Aztán a puha ásott földre, mely alatt Andorás volt, rátette a szarvasbika fejét. Aganccsal fölfelé, úgy, ahogy a legszebb volt. Aztán ügyelve visszarakta a köveket s még újakat is hozott, még magasabbra rakta, hogy eltűnjön alattuk egészen az agancs. Hogy senki se lássa többet, senki se örvendjen neki többet, egyedül Andorás. Mikor megvolt ezzel, fölnézett az égre. Nézte a csillagokat, hogy látják-e vajon? Látták. Pislogtak, szépek voltak, mindahányan látták. Andorás is látta.
Így ment haza, tiszta, szép jóérzéssel a szívében, mint aki elvégezte azt, amit leghelyesebb volt cselekednie. S ahogy ment, végig úgy érezte, hogy fentről egy csillag kíséri útját s a csillag mögött látta Andorást is, ahogy sovány, szakállas arcával mosolyog. Lefeküdt s nyugodtan aludt. Elalvás előtt még eszébe jutottak egyszer a csillagok, de már nem Andorásra gondolt. Arra gondolt, hogy ha valaki születik, akkor egy csillag lejön az égről a földre. Vajon mindenkinél lejött egy ilyen csillag? Furcifernél is?
Aztán eszébe jutott, hogy van valaki, aki bizonyára egyszerre érkezett egy ilyen csillaggal. Látszik a szemében. Van valaki. Ilonka – hallott csilingelni egy nevet, valahol az álom partjain túl, s olyan volt éppen, mintha virágok nyíltak volna s kicsike csermelyek szaladtak volna le az Istenszékiről koratavasszal.

~ > helikon7 @ 2010 június 13.