Generációk – Generations
Miként értelmezése szerint a változás két állapot közötti átmenetet jelent, úgy a változásnak két arca van. Egyik, amelyiket a volt, az éppen elmúló felé fordít és egy másik, mellyel a lesz, az elkövetkező felé tekint. Az egyik arc mosolyog, nevet, a másik szomorú, pityergős, az egyik tele bizalommal, a másik a jól végzett munka örömétől duzzad. Az egyik búcsúzik, a másik éppen rád köszön…
Immár hat éve annak, hogy az egykori Zenit 12XS-nek búcsút mondtam és az egy szerkény polcán nyugalmat talált. Akkor 2005 tavaszán kivettem belőle az utolsó filmet és azóta hallgat a zár.
Pedig vaskos albumok sorát töltik meg azok a képek, amelyeket ez az objektív látott.
Volt mikor a „kistele” került fel, ez volt a beceneve a Pentacon Electric 2,8/135mm-es objektívnek.
Ahogy a „nagytele” is, amit talán ritkábban került a batyuba hosszabb utakra.
A Zenit-re feltéve és a napellenzőt kihúzva igazi fénypuskának tűnt.
Ez a Vivitar Auto Telephoto 400mm-el és 1:5,6 fényerővel rendelkezik.
A frontlencséje nagyobb átmérőjű, mint a 58mm-es Helios 44M-7.
Így hárman együtt alkották azt a felszerelést, amivel szinte tíz éven át fényképeztem.
Persze voltak még apróbb tárgyak is, amelyek alkalmanként előkerültek. Mint például a TK-2M kétszerező, vagy egy háromdarabos közgyűrűszett, vagy a vaku és a vakutöltő táska és még sok egyéb apróság.
Persze nem feledkezem meg a Zenit előtti években használt Certo KN35-ről sem, amelyikkel egykoron a fényképész szakkor tagja voltam. Sajnos arról a fényképezőgépemről már nem tudok képet készíteni, így egy a netről halászott képpel mutatom be.
Valahol még megvan, valamelyik doboz mélyén, de reménytelen lenne most előkeressem. Ahogy szintén reménytelen lenne ráakadnom az első gépemre, az Etüd-re, amivel 6X6-os tekercsfilmre fényképeztem. Ha meg is lenne, ma már mire használnám?
De nagyon elkalandoztam az időben, hisz talán valamikor a 80-as évek derekán, vagy talán elején történhetett mindez…
Ám nem ezért írom most ezt a kis visszaemlékezést. Időben sokkal közelebb, mint írtam, hat éve történt, hogy a Zenit nyugovóra tért. Akkor jött a digitális korszak, jött a Konica Dimage Z10-es, egy megfizethető áru, kitűnő minőségű, sokoldalú fényképezőgép, amivel százszámra készítettem a jobbnál-jobb képeket. Itt, a „Fényemlékeim”-en minden kép vele készült, leszámítva az utóbbi egy-két hónap néhány képét.
Hat év alatt mindenhová elkísért és kezesen minden képet megcsinált, amit akartam. Neki szólnak ezek a sorok, a közös emlékeknek.
Kinézetre talán túlontúl is egyszerű, de ha az ember tudja, hogy mit akar, akkor azt meg is tudja csinálni vele. És az a 3,2 Megapixel, ami az oldalán olvasható, bizonyítja, hogy nem csak az immár divatos tucatnyi megapixelek tartományában lehet jó képeket csinálni.
Sajnos a Konica, mint gyártó, már nem létezik. Pedig jó fényképezőgépeket nagyon tudtak csinálni. Most a Sony próbálkozik valamivel, amit a Konica-tól megvett, de egyelőre siralmas, amit művel.
Ám, ahogy a Konica napjai is leáldoztak, úgy az én Z10-esem is kiöregedett. Becsülettel megállta a helyét, de már megfáradt. Ha eszembe jut az a bizonyos Augusztus 20.-a, a tűzijátékjával, amikor a nyakunkba szakadt az ég, és én bár a trikóm alá is rejtettem a táskájába zárt Konica-t, de miután hazaértünk, abból minden eresztékén csöpögött a víz, akkor kész csoda, hogy azóta mennyi remek képet csináltunk együtt.
De változnak az idők és most jön valami új, ami mosolyra és bizakodásra ad okot. Itt a Pentax K-x!
Két gumiobjektívvel vettem, egyik 18-55mm, a másik 55-200mm-es fókusztávval.
Lassanként haladok az ismerkedéssel, hiszen annyira sokoldalú a kis masina. Az eredmények napról napra fognak kiderülni, bár már eddig is jelent meg itt néhány vele készült kép.
Meglátjuk mit hoz a jövő. Szeretnék egy M42/K bajonettes adaptert beszerezni a közeljövőben, amivel a Zenit-ről megörökölt objektíveket tudnám használni a Pentax-on.
