Crucifixus etiam

Manue Nanti azért kapcsolódott be a tervbe, hogy egy kis lóvéra tegyen szert. Öt dollár egy órára szép pénz volt még anno domini 2134-ben is, és ráadásul a munkaideje alatt nem lehetett elkölteni. Mindent kaptak: szállást, kaját, pipereholmit, gyógyszert, cigarettát, sót naponta egy adag szeszes italt is, amit a járművek üzemanyagául szolgáló, erjesztett marsbéli moszatokból desztilláltak. Úgy számított, hogy ha óvakodik a kockajátéktól, ötvenezer dolláros bankszámlával zárhatja le ötéves szerződését, visszatérhet a Földre, és huszonnégy éves korára visszavonulhat. Manue utazni szeretett volna, bekukkantani a világ távoli sarkaiba, látni akarta az idegen kultúrákat, az egyszerű embereket, az apró városkákat, sivatagokat, hegyeket, dzsungeleket-hiszen mielőtt a Marsra jött, nem utazott száz mérföldnél messzebbre Cerro de Pascótól, perui szülővárosától.

Iszonyú magány lepte meg, amikor a hideg, marsbéli éjszakában felszakadozott a fagyos pára, és elő tűnt a fénycsipkézte fekete égbolton szülőbolygója, a kékeszöld Föld csillag. “El mundo de mi carne, de mi alma*” – gondolta – bár olyan keveset látott a Földből, hogy nem egy vidéke sokkal idegenebbnek tetszett volna számára, mint az egyhangú, kopár, marsbéli táj. Szerette volna látni a Csendes-óceán déli részének tűzhányóit, Tibet hatalmas hegyláncait, a betonóriás New Yorkot, a Sárga-tenger mesterséges szigeteit, a Fekete-erdőt, a Gangeszi, a Grand Canyont, de mindenekfölött az emberi művészet teremtményeit: a piramisokat, Európa gótikus székesegyházait, a Notre-Dame de Chartres-ot, a Szent Péter-bazilikát, Anacapri kőcsipke csodáit. De az álom megvalósulásáig még sok munkát kellett elvégezni.

Manue nagycsontú, munkára termett, a maga egyszerűségében szép szál és okos fiatalember volt, és kesernyés humorérzéke hozzásegítette ahhoz, hogy túltegye magát a whiskytől bűzlő munkavezetők és a kákán is csomót kereső mérnökök otromba megjegyzésein. Ezek tíz dollárt kaptak egy órára, és találtak módot arra, hogy – törvényesen vagy másképpen – még többet is összehozzanak.

Mindössze egy hónapja volt a Marson, és már mindenütt szúrást érzett: valahányszor belevágta a nehéz csákányt a rőtbarna földbe, arca megvonaglott a fájdalomtól. A mellkasába műtéti úton beépített műanyag légvezeték szelepei húzódtak, csavarodtak, és mintha testének minden rezdülésére ki akartak volna szakadni. Az oxigénfejlesztő készülék tudóként szolgált, keresztülszivattyúzta vérét egy, a szervezetébe átültetett műanyag csövekből álló, mesterséges érhálózaton, miközben egy vegyi generátor levegővel dúsította föl és visszaömlesztette érhálózatába. Csak akkor kellett lélegzeni, ha az ember a beszédéhez kívánt levegőt venni, de Manue mohó kortyokban nyelte a mindössze négyszázalékos páratartalmú marsi levegőt, mert látta azoknak az embereknek a beroskadt, elcsenevészesedett mellkasát, akik négy vagy öt éve szolgáltak, és tudta, hogy amikor majd visszatérnek a Földre – ha egyáltalán visszatérnek -, ott is szükségük lesz a légzést segítő oxigénfejlesztő berendezésre.

– Ha nem hagyja abba a lélegzést – mondta az orvos -, nem lesz semmi baja. Amikor este lefekszik, állítsa alacsonyra az oxigénpumpát, míg azt nem érzi, hogy zihál. Van egy kritikus pont, ami az alváshoz épp megfelelő. Ha túlságosan alacsonyra állítja, üvöltve fog felébredni, és zárthely-iszonyt kap. Ha viszont túlságosan magasra állítja, a légzési reflexei elsatnyulnak, és többé nem fog tudni lélegzeni; egy idő múlva a tüdeje elcsenevészesedik. Ehhez tartsa magát.

Manue ehhez tartotta magát, annak ellenére, hogy a régebbi munkások szárazon ziháló hangjukon kinevették. Sokan közülük alig tudtak két-három szónál többet kimondani egy lélegzetvételre.

– Lélegezz mélyeket, fiú! – mondták neki. – Élvezd ki, ameddig tudod. Nemsokára úgyis elfelejted. Hacsak nem vagy mérnök. A mérnököknek, mint megtudta, könnyű dolguk volt. Normális légnyomást biztosító barakkokban aludtak, ahol a levegő páratartalma tíz százalék volt, és huszonöt százalék oxigént tartalmazott; a mérnökök itt kikapcsolták az oxigenerátort, és békésen hajtották álomra a fejüket. Sőt, az ő készülékeik önműködően ellenőrizték és szabályozták a teljesítményt a szervezetbe belövellt vér szén-dioxid-tartalma alapján. A bizottság azonban a munkabrigádoknak nem engedte meg ezt a fényűzést. Egy Föld-Mars útvonalon közlekedő teherszállító rakéta hasznos tere az űrhajó összsúlyának mindössze két százaléka lehet, így semmi fölöslegeset nem szállíthatott. Az űrhajók csak a leglényegesebbet hozták magukkal; kulcsfontosságú ipari berendezéseket, hatalmas reaktorokat, generátorokat, motorokat, súlyos szerszámokat. A kisebb szerszámokat, építőanyagokat, élelmiszert, a nem nukleáris üzemanyagot a Marson kellett előállítani. Volt egy felszíni fejtés a Syrtis Majoron, ahonnan csaknem tiszta vasércet bányásztak, kohókban kiolvasztották, különböző keménységű acéllá edzették, amiből épületelemeket, szerszámokat és gépeket készítettek. Az Alacsonyhegységből nagy mennyiségű mészkövet és agyagot termeltek ki, összezúzták és kiégették, és ebből keverték ki a betont.

Azt rebesgették, előkészületek történtek rá, hogy a Mars gondoskodjék saját munkaerő-szükségletéről. Az egyik régi munkás megsúgta Mamiénak, hogy ötszáz házaspárt hoztak a Maré Erythraeumban nemrégiben alapított városba – föltehetően ők alkotják majd a helybéli bizottság főhadiszállásának személyi állományát -, a régi munkás szerint azonban ők háromezer dolláros csekket is kapnak minden gyermekük után, aki a vörös bolygón születik. Manue viszont tudta, hogy a vén “roskadt mellűek” hajlamosak az efféle hírek kiagyalására, és az egészet bizonyos hitetlenkedéssel fogadta.

Manue igen keveset tudott arról, hogy mi a saját szerepe a tervben, de nem is volt többre szüksége. A táborhely a Maré Cimmerium északi végében terült el, kopár sziklák barnászöldje vette körül, s a halványan kirajzolódó horizonton csupán egyetlen távoli hegylánc emelkedett ki. Az egész fölé olyan mélykék ég borult, hogy alkalmanként napközben is homályosan láthatóvá vált a Föld. A táborhely egy tucatnyi kettős falú, ablaktalan kőkunyhóból állott, fedelük sima kőlapokból készült, amit a kaktusszerű, tövises növényekből kifőzött, kátránytartalmú gyantával burkoltak be. A tábor csúnya és kietlen volt, és az egészet egy fúrótorony csontváza uralta, amit a telep közepén állítottak föl.

Manue a földmunkát végző brigádhoz tartozott, amelynek az volt a feladata, hogy egy yard széles, hat láb mély árkot ásson a fúrótorony körül, százyardos oldalú négyzetben. A fúrótorony éjjel-nappal működött, egyre mélyebbre hatolt le a Mars kérgében, és gyakran le kellett állni azért, hogy kicseréljék a fúrófejet. Manue megtudta, hogy a geológusok szerint tizenhatezer láb mélységben tritium jégréteg húzódik, és ez az, amiért a nagy fúrás folyik. Az alap, aminek a kiásásában részt vett, állítólag valamilyen ellenőrző állomás számára készül.

A túl kemény munka miatt más dolgokra nemigen volt kíváncsi. A Mars lidércnyomásos, zord, nő nélküli, érdektelen, gonosz világ volt. Közvetlenül mellette egy “Paci” csúfnevű tibeti túrta a földet, aki elképesztően törte a világnyelvet. Két lépés távolságból követte Manuét egy lapáttal, kihányta a fölcsákányozott törmeléket, és egy monoton dalt mormolt az anyanyelvén. Manue ritkán hallott valakit az ő anyanyelvén beszélni; az egyik mérnök, egy gőgös chilei, bár ismerte a modern spanyolt, de nem állt szóba az olyanokkal, mint Manue Nanti. A legtöbb munkás pedig vagy az általános angolt, vagy a világnyelvet használta. Manue beszélte mind a kettőt, de nagyon szerette volna hallani saját népének nyelvét. Ahányszor csak megpróbált szóba elegyedni Pacival, a kulturális szakadék olyan szélesnek bizonyult közöttük, hogy kielégítő eszmecseréről jóformán szó sem lehetett. A perui tréfák nem hangzottak mulatságosán a tibeti fül számára, de Paci majd összeroskadt a nevetéstől, amikor Manue egy ügyetlen csákánycsapással csaknem összezúzta a saját lábát.

Manue nem lelt közeli barátokra. Munkavezetője, Vögeli, egy szűk látókörű, hidegvérű, rendszerint félrészeg délnémet fickó volt, aki azzal erősítette a tüdejét, hogy a munkásaival ordítozott. Ez a jó húsban lévő, vörös képű ember lassan lépkedett végig a kiásott árok szélén, meg-megállt, és hidegen végigmérte a munkáspárokat, akiket, ha fölmerészeltek pillantani, torokhangon, csípős megjegyzéssel utasított rendre a pillanatnyi szünet miatt. Miközben az árokásókhoz beszélt, kis törmeléklavinát rugdosott be az árokba, az emberek lábára. Manue az első hónap letelte előtt kiismerte Vögelit.

A légvezeték okozta fájdalom már-már tűrhetetlenné vált; a borén, ott, ahol a vezeték behatolt a húsába, miközben a bor megpróbált összenőni a műanyaggal, szoros gyűrődés képződött, és ez a bórgallér törzsének minden mozdulatára hasogatott, égett és sajgott. Hirtelen émelygést érzett. Szédelegve az árok falához tántorgott, elejtette a csákányt, és lassan imbolyogva megpróbált talpon maradni. Kábultság és hányinger kínozta egész testét, miközben Paci kimeresztette a szemét, és hülyén vigyorgott.

– Hé! – üvöltött rá Vögeli az árok fölött. – Vedd fel azt a csákányt! Hé, te ott! Gyerünk azzal a…

Manue szédelegve tapogatózott a szerszám után, szeme előtt fekete foltok úsztak el, ernyedten hátratántorodott, lihegve kapkodta a levegőt. A szelepek gyötrő fullánkja hordozható pokol volt, amit mindig magával cipelt. Leküzdötte a mozdulatot, hogy az egészet kitépje a húsából; ha valamelyik szelep kifordul, néhány perc alatt elvérzett volna.

Vögeli végigtrappolt a friss földhányáson, és megállt az árokban görnyedő Manue fölött. Egy percig rámeredt, majd súlyos csizmájával megbökte a tarkóját.

– Munkára!

Manue fölnézett, és némán tátogott. Homlokán izzadság csillant a bágyadt napfényben, bár a hőmérséklet mélyen fagypont alatt volt. – Fogd azt a csákányt, és gyerünk!

– Nem bírom – lihegte Manue. – Szúr… a vezeték. Vögeli morgott valamit, és leugrott az árokba.

– Nyisd ki a zubbonyodat! – parancsolta.

Manue ernyedten, ügyetlenül engedelmeskedni próbált, de a munkavezető félrelökte a kezét, és lehúzta a villámzárat. Durván kigombolta a perui ingét, lemeztelenítve barna mellét a csikorgó hidegben. – Ne! A vezetéket ne, kérem!

Vögeli tompa ujjai közé fogta az egyik vékony csövet, és odahajolt, hogy megnézze a sérült bőr duzzadt, kérges csomóit, amelyek körbefogták a csövet ott, ahol a húsba behatolt. Könnyedén megérintette a csomót, nyöszörgésre késztetve a munkást.

– Kérem, ne!

– Elég legyen a nyafogásból!

Vögeli a csomóra tette a hüvelykujját, és hirtelen lenyomta. Halk pukkanás hallatszott, amint a bőr néhány millimétert visszacsúszott a cső mentén. Manue felnyögött, és behunyta a szemét.

– Pofa be! Tudom, mit csinálok. – A másik csővel is megismételte a műveletet. Aztán mindkét csövet megragadta, és lassan ide-oda mozgatta, hogy megfelelő helyzetbe hozza a bőrt. Manue felkiáltott, és halálos ájulásba zuhant. Amikor magához tért, a barakkban feküdt, és egy orvos a sérült bőrét sárga oldattal ecsetelte, ami kellemesen hűvös volt.

– Fölébredtünk, mi? – mormogta az orvos jókedvűen. – Hogy érzed magad?

– Malo! – suttogta.

– Ma csak maradj ágyban, fiú! Csavard magasra az oxit! Jobban fogod érezni magad.

Az orvos kiment, utána Vögeli, de még egy kegyetlen mosolyt küldött vissza az ajtóból.

– Meg ne próbáld holnap is elcseszni a készüléket!

Manue gyűlölettel nézte a csukott ajtót, és feszülten hallgatózott, míg Vögeli lépései el nem hagyták az épületet. Aztán, követve az orvos utasítását, maximumra állította az oxit, annak ellenére, hogy a hevesebb véráramlás sajgást okozott a mellkasi szelep körűt. Az émelygés elmúlt, utólagos gyengeségnek adta át a helyét. Álmosság vett erőt rajta, és elszenderedett.

Az álom rettenetes, feketébe öltözött kísértet volt a Marson. A Mars ugyanazt a látomást váltotta ki minden újonnan érkezettből: a zuhanást, a megállíthatatlan, föltartóztathatatlan, lidércnyomásos zuhanást a feneketlen űrbe. Mint mondták, ezt a kisebb tömegvonzás okozta. A test szinte lebegett, és lefelé tartó liftek, zuhanó repülőgépek, magas sziklaszirtről való lezuhanás rémképe kísérte. Ezekkel voltak tele az álmok, vagy ha az alvó oxija túlságosan alacsonyra volt állítva, hideg, fekete vízbe való lassú lemerülés és fulladás kínozta. Az újonnan jötteket egy magában álló barakkban különítették el, hogy éjszakai sikolyuk ne zavarja az öreg harcosokat, akik már megszokták a marsbéli körülményeket. De most, első ízben azóta, hogy megérkezett, Manue mélyen, könnyedén aludt, és úgy érezte, hogy ragyogó fénynyalábok tartják. Amikor újra fölébredt, verítékben úszva döbbent rá arra, hogy nem lélegzett! Olyan kellemes volt nem lélegezni. Bordái mozdulatlanok voltak, s ezért mellkasa megszűnt sajogni. A békés álom következtében frissnek és élénknek érezte magát.

Hirtelen érdesen zihálva ismét lélegzeni kezdett, elátkozta magát a mulasztásért, és amint maga elé idézte egy roskadt mellű képét, könnyek között fogadkozott, hogy lélegezni fog.

– He, he! – lihegte egy régi munkás, aki azért jött be, hogy megtömje a barakk kemencéjét. – Nemsokára hamisítatlan marsbélivé válsz, fiú. Én hét éve vagyok itt. Nézz rám!

Manue hallotta a ziháló hangot, és megborzongott; nem volt szükség arra, hogy odanézzen.

– Jobb, ha nem küzdesz ellene. Úgyis hiába. Ne törd magad, add be a derekad! Ha nem ezt teszed, beleörülsz.

– Elég volt! Hagyj békén!

– Azonnal. Még csak egyet. Szeretnél hazamenni, ugye? Én hazamentem. Aztán visszajöttem. Ezt fogod tenni te is. Mind ezt teszik, a mérnököket kivéve. Tudod, miért?

– Pofa be! – Manue a könyökére támaszkodva fölegyenesedett, és dühösen sziszegett a munkásra, aki nem volt sem öreg, sem fiatal, csak egyszerűen elfonnyadt a Marson. Arca harmincöt év körülinek látszott, de teste vézna volt, és vén.

A veterán elvigyorodott.

– Sajnálom – zihálta. – Majd tartom a számat. – Habozott, aztán kinyújtotta a kezét. – Sam Donnell vagyok, gépész.

Manue még mindig fenyegetően meredt rá. Donnell vállat vont, és leejtette a kezét.

– Csak barátkozni akartam – mormogta, és kiment.

Manue már-már utánakiáltott, de aztán szorosan összezárta a száját. Barátkozni? Szüksége volt barátra, de nem a roskadt mellűek közül. Egyszerűen nem bírt rájuk nézni, attól félt, hogy tulajdon jövőjének tükrébe pillant.

Kimászott az emeletes ágyból, és fölvette a bundáját. Leszállt az éjszaka, és a hőmérséklet már mínusz húsz fok alá süllyedt. Puha jégporszitálás homályosította el a csillagokat. Manue belerévedt a sötétségbe. Az étkezde csarnoka zárva volt, de a büféből fény szűrődött ki, lámpa égett a munkavezetők klubjában is, az emberek kártyáztak és ittak. Elballagott az alkoholadagjáért, egy kis vízzel hígítva fölhajtotta, és egyedül baktatott vissza a barakkhoz. A tibeti már feküdt, és üres tekintettel bámulta a mennyezetet. Manue leült, és kifejezéstelen, üres arcára meredt.

– Miért jöttél te ide, Paci?

– Jönni hova?

– A Marsra.

Paci elvigyorodott, kivillantotta széles, fekete barázdás fogait. – Pénzt keresni. Szép pénzt kapni a Marson.

– Mindenki megkeresi a maga pénzét, mi? – Biztos.

– Honnan jön ez a pénz?

Paci a perui felé fordította az arcát, és összeráncolta a szemöldökét. – Lenni bolond? A pénz a Földről jönni, minden pénz onnan jönni. – És mit kap ezért a Föld a Marstól?

Paci tétovázott egy pillanatig, de mert nem lelt választ, dühösen fújt egyet. Egy egytagú szót vetett oda az anyanyelvén, aztán befordult és elaludt. Manue általában nemigen foglalkozott az efféle dolgokkal, de most azon kapta magát, hogy azt kérdezi: “Mi keresnivalóm van itt?”, s aztán: “Mi keresnivalója van itt bárkinek?”

A Mars-terv nyolcvan-kilencven évvel ezelőtt indult, és végső célja az volt, hogy lakhatóvá tegye a Marsot úgy, hogy a telepesek ne szoruljanak aztán földi segítségre, oxigénre, szigetelő öltözékre és egyéb felszerelésekre, egyszóval ne kelljen ellátni őket mindazzal, amire ma még a negyedik bolygón szükség van az ember életben maradásához. De mindeddig a Föld csak vetett, nem aratott. Az ég feneketlen kúttá vált, amelybe a Föld beleömlesztette eszközeit, pénzét, munkaerejét és műszaki tudását. És úgy tetszett, hogy a közeljövőben sem lesz másképpen. Manue hirtelen úgy érezte, hogy csapdába esett. Szerződésének lejárta előtt nem térhet vissza a Földre. Öt évre tulajdonképpen rabszolgának adta el magát olyan összegért, amivel később csak egy csekély szabadságot vásárolhat. De mi lesz akkor, ha tüdejét elveszítve, élete hátralevő napjaira a kis légzőkészülék rabjává válik? És ami a legrosszabb: kinek az érdekét szolgálja? A vállalkozók meggazdagodnak az állami szerződéseken. Egyes mérnökök és munkavezetők a pénzalapok hűtlen kezelésének különböző formái révén tollasodnak meg. De mit kapnak pénzükért a Föld lakosai? Semmit. Hosszú ideig ébren feküdt, töprengve. Végül azzal tért napirendre a dolog fölött, hogy holnap majd megkérdez valakit, valakit, aki dörzsöltebb nála.
De mindenki kitért a válasz elöl. Végül összeszedte magát, és megkérdezte Vögelit, de a munkavezető durván ráripakodott, hogy csak dolgozzon, és ne üsse bele az orrát mindenbe. Megkérdezte a statikusmérnököt, aki az építkezést irányította, de a fickó csak nevetett, és ezt mondta:

– Mit törődik vele? Szép pénzt seper be.

Most betonoztak; az árok aljára marsbéli acélból készült, hosszú betonvas szálakat fektettek, és csorgó-csöpögő, teli talicskákból reá zúdították a zöldesszürke keveréket. A fúrómunkások folytatták az unalmas mélyfúrást a vörös bolygó talajában. Kétszer napjában yardnyi hosszúságú, henger alakú talajmintát hoztak felszínre, és átadták egy geológusnak, aki lemérte, kiégette, ismét megmérte, és megpróbált tritiumot kivonni belőle – ha volt benne egyáltalán. Naponta krétával fölírta az eredményt a mérnökök szálláshelye előtt kifüggesztett táblára, és a műszaki személyzet odacsődült, hogy megnézze. Manue, ahányszor csak arra járt, látta a számjegyeket, de egy kukkot sem értett belőle.

Az élet fájdalom, félelem, harag és lélekölő munka végtelen egymásutánjává vált. Alig volt valami változatosság. Nagy ritkán egy csoport kabarészínész rándult át a Maré Erythraeumból, de a munkabrigádok képtelenek voltak valamennyien bezsúfolódni a normális légnyomást biztosító vezetőségi barakkba, ahol az előadásokat tartották, és amikor Manue futólag megpillantotta az egyik lányt, amint átsétált a szabad térségen, mit sem láthatott belőle, hiszen bundába volt burkolózva, és a fejére csuklyát borított.

Időnként a világ jelentősebb vallásainak képviseletében vándor rabbik és papok, buddhista, mohamedán és keresztény tanok hirdetői keresték föl a tábort. Antonio Selni atya havonta látogatott ide, hogy gyóntasson és misét celebráljon. A munkacsapatok legtöbbje az egyhangúságból való menekülés, a honvágytól való szabadulás reményében minden istentiszteletet végighallgatott. Manue gyomrát különös érzés szorította össze, amikor nézte a szentmise kétezer éves szertartását, amely az ősi szabályok szerint folyt a Mars sötét ege alatt is, az oltárul szolgáló friss betonlap egy pontján, amire a pap kirakta a feszületet, a gyertyákat, ereklyéket, misekönyvet, kelyhet, misekannát, miegymást. Manue látta, hogy amikor a pap a mise előtt teletöltötte a boroskancsót, kiloccsantott egy keveset a világosvörös folyadékból a barna talajra; bor volt ez, a szicíliai szőlőskertek napérlelte földi bora, amit szőlőfürtökből tapostak a dobogó, csupasz gyermeklábak. A bor, a Föld dús, vörös vére lassan beivódott egy másik bolygó talajába.

Áldásosztáskor a mélyen meghajló, boldogtalan perui fölidézte magában azt az imát, amit egy héttel előbb egy rabbi énekelt: Áldott legyen az Úr, a mi Istenünk, a Mindenség Királya, aki a földből kenyeret érlel nekünk. Földi kehely, a föld vére, földi isten, földi istentisztelet – és műanyag cső az emberek mellében, borzalmas kiábrándultság a szívükben. Csüggedten távozott.

Itt nem lehet hinni.

A hitnek ismerős környezetre, a kultúra támaszára van szüksége. Itt nincs más, mint lendülő csákány, csörömpölő gép, loccsanó beton, szerszámok csattogása és a roskadt mellűek zihálása. S mindez miért? Öt dollár órabérért és teljes ellátásért?
Manue alsóbb néprétegekből származott, s ennek a rétegnek megvolt a maga népi kultúrája; mélységes vágy élt bennük valami életcél iránt. Apja kőműves volt, és szeretettel dolgozott az új székesegyház fölépítésén, új házak, bérpaloták és kereskedelmi székházak építésén; apja vére elkeveredett ezeknek az épületeknek a habarcsával. A közösség, az emberek, a szokások, az istenek iránti szeretet adta kezébe a vakolókanalat. Tisztában volt saját célkitűzéseivel, és ismerte azok törekvéseit is, akik körülötte éltek. De mi értelme ennek a véget érni nem akaró kapirgálásnak a Mars felszínén? Azt képzelték talán, hogy fenyvesekkel, tavakkal, hóborította hegyekkel és apró falvakkal ékes második Földdé tehetik? Az ember nem ily hatalmas. Nem. Ha egyáltalán lesz valami eredménye a munkájuknak, az csak annyi, hogy fölépítenek egy világot, amely egyáltalán nem hasonlít a Földhöz, és amelyet ő sohasem szerethet meg.

Az alapozást befejezték. Amíg a fúrás nem jár eredménnyel, addig nekik kevesebb a tennivalójuk. Manue a tábor szélén ült, és a lélegzést gyakorolta. A lélegzés már tudatos erőfeszítéssé vált, és ha néhány percre megfeledkezett róla, azon kapta magát, hogy felületesen, jelentéktelen kis kortyokban veszi a levegőt, ami alig mozgatja meg a rekeszizmait. Olyan alacsonyra állította a légzőkészüléket, amilyenre csak lehetett, hogy ezzel kényszerítse magát a mély lélegzetvételre, ettől azonban szédült, és vissza kellett csavarnia a készüléket, nehogy elájuljon. Sam Donnell, a roskadt mellű gépész épp akkor kapta el, amikor szédelegve fölbukott egy sziklahalom tetején. Föltámogatta, és normális szintre állította be az “oxiját”. Késő délután volt, és a fúrómunkásokat épp váltották. Manue egy percig fejét ingatva üldögélt, majd hálásan pillantot Donnellre.

– Veszélyes dolog ez, kölyök – lihegte a horpadt mellű. – Könnyen beledilizhetsz. Mit szeretnél inkább, hogy a tüdődet vigye el az ördög, vagy az eszedet?

– Egyiket sem. – Tudom, de…

– Nem akarok erről beszélni.

Donnell bágyadt mosollyal nézett rá. Majd vállat vont, letelepedett a sziklarakásra, és a fúrótornyot bámulta.

– Néhány napon belül el kell, hogy érjük a tritiumjeget – mondta elégedetten. – Lesz itt akkor olyan szélvihar! Manue ingerülten megnedvesítette az ajkát. A roskadt mellűek mindig nyugtalansággal töltötték el. Odafordult.

– Szélvihar?

– Azt mondják, nagy a nyomás odalent. A Mars keletkezésével függ össze. Porfelhőelmélet. Manue megrázta a fejét. – Nem értem.

– Én sem. De hallottam, amikor erről beszéltek. Néhány milliárd évvel ezelőtt a Mars állítólag a Jupiter egyik holdja volt. Sziklamagja köré jégkristályok rakódtak. Aztán a Mars letért a pályájáról, és a kozmosz porfelhőövezetéből sziklás kéreg rakódott rá. A tritiumjégréteg lecsípett ott lent egy adag neutront az uránércből. A tritium egy része héliummá alakult át, és oxigén szabadult fel. A gáznak nagy a nyomása. Szélvihar.

– Mit akarnak kezdeni a jéggel? A roskadt mellű vállat vont.

– A mérnököknek kell tudniok. Manue horkantott és kiköpött.

– Ők csak azt tudják, hogyan kell pénzhez jutni. – Hehe! Mindenki szeretne meggazdagodni. A perui egy pillanatig habozva nézett rá. – Senor Donnell, én…

– Hívjál csak Samnek.

– Kíváncsi lennék, tudja-e valaki, hogy miért… hogy valójában miért is vagyunk mi itt.

Donnell szélesen elvigyorodott, majd megcsóválta a fejét. Egy pillanatig gondolataiba mélyedt, aztán előrehajolt, hogy valamit írjon a porba. Amikor elkészült, fennhangon elolvasta.

– Eke plusz egy ló plusz föld, egyenlő a létszükséglettel. – Manuéra pillantott. – Anno domini ezerötszáz. A perui zavartan húzta össze a szemöldökét. Donnell letörölte az írást, és ismét firkálni kezdett.

– Gyár plusz gőzturbinák plusz nyersanyag, egyenlő létszükséglet, plusz luxus. Anno domini ezerkilencszáz.

– Na és?

– Vagyis csökkenteni kell a termelést, vagy valami kiutat kell találni. A Mars a fölösleges energia, munkaerő és pénz levezetésének az útja. A Mars-terv forgásban tartja a pénzt, mozgásban tart mindent. Ezt egy közgazdász mondta nekem. Azt mondta, hogy ha a terv abbamaradna, a fölösleg fölhalmozódna, ami otthon nagy gazdasági válsághoz vezetne.

A perui megrázta a fejét, és fölsóhajtott. Valami nem stimmel. Úgy hangzott, mintha az egészet azután agyalták volna ki, hogy a terv beindult. Nem ez volt az a cél, amit elképzelt.

Két nappal később a fúró jeget ért, de a nagy “szélviharból” mindössze egy kis sistergés lett. A táborban széltében-hosszában rebesgették, hogy az egész művelet időpocsékolás volt. A nyílás néhány órán át fagyos leheletet fújt, és a fúrómunkások csapata körültolongta, hogy megmárthassa benne az arcát, és nagy kortyokban nyelhesse a hélium és oxigén keverékét. De aztán a légáramlás elapadt, és a nyíláson csupán vékony gázcsóva szivárgott. A technikusok hangérzékeny “kamerát” bocsátottak le a jégrétegbe. Egy hétig föld alatti hangimpulzusokat fogtak föl, és a jégsüveg kiterjedését bejelölték a térképükre. Jégmintákat vettek, és elemezték. A mérnökök késő éjszakáig dolgoztak.

Aztán véget ért a vizsgálódás. A mérnökök befejezték a bizalmas megbeszéléseket, és magukhoz rendelték a munkacsapatok vezetőit. Körbevezették őket a terepen, ide mutattak, oda böktek, krétavázlatokat rajzoltak az alapra, és ünnepélyes hangon magyaráztak. Nemsokára már a munkavezetők üvöltöztek a brigádjaiknak.

– Fúrótornyot leszerelni!

– Keverőgépet beindítani!

– Ide rakjátok le a beton vasat!

– Tekerjétek le azt a szintmérőt!

– Mozgás! Lapátoljátok el a törmeléket!

Pattanásig feszülő izmok, zúgó és csörömpölő gépek. Morgolódó, föl-fölcsattanó hangok. A munka ismét beindult. Manue, anélkül hogy ismerte volna munkája célját, törmeléket lapátolt, szintmérőt feszített ki, és öntötte a betont egy hatalmas, száz yard oldalú betonlaphoz, amelyet csupán a középpontjából kitüremkedő csőköpenyvégződés tört meg, vékony gázcsóvát bocsátva ki magából. A fúrótorony legénysége fél mérföldnyi távolságra, a geológusok által kijelölt pontra költöztette át a felszerelést, és hozzálátott az újabb fúráshoz. A statikusok nyögve fohászkodtak, hogy ne kelljen “még egy ilyet” csinálniuk. A felügyelő testület megnyugtatta őket: “Ne aggódjatok, nem kell.”

Sok találgatás folyt a munkálatok céljáról, és az emberek zokon vették a terv körüli titkolózást. Úgy érezték, hogy békeidőben ilyen titkolódzásra nincs szükség. Bizonyos fokú önkényesség volt benne, és úgy hatott az egész, mintha a bizottság gyermekeknek, ellenségnek vagy szolgáknak tekintené az alkalmazottjait. De a felügyelő testület minden kérdést ezzel hárított el: “Tudják, hogy itt alattunk tritiumjég található. Tudják azt is, hogy ezt keressük. Hogy miért? Nos, nem mindegy az maguknak? Ezernyi felhasználási módja van. Lehet, hogy erre használjuk föl, lehet, hogy arra. Ki tudhatja?”

Ilyen válasz kielégítő lehetett egy vasércbányában, olaj lelőhelyen vagy kőbányában, de a tritiumról mindenki a magfúzióra gondolt. Továbbá semmiféle szállító alkalmatosságot – sem távvezetéket, sem vasúti pályát, sem légikikötőt – nem építettek a nyersanyag elfuvarozására.

Manue abbahagyta a töprengést. Lassacskán bősz cinizmust fejlesztett ki magában napjainak unalmával, a kimerítő munkával szemben. Egyik napról a másikra élt, mint egy állat, és szakadatlanul arról álmodott, hogy amikor szerződése lejár, visszatér a Földre. De mert a visszatérés még távoli volt, az álom félelemmel telítődött, és átitatódott a Mars közelségével: a sorvadás fenyegető rémével, ami összefüggött a folyamatos lélegzés kínjával, a lidércnyomásokkal, az emberek durvaságával, a munka nehézségeivel, a céltalanság érzetével.

A meleg, napsütötte Föld még négyesztendőnyi távolságra volt, és holnap újra kizsigerelő, fullasztó, szívet szorongató, mellet szaggató nap következik. Ugyan mivel szerezhetett magának egy kis örömet az ember? Végül is olyan egyszerű volt éjszakára magasra csavarni a légzőkészüléket, és békés álomba szenderedni. Az álom, a csöndesen elringató álom volt az egyetlen menekvés a kínzó valóságból és félelemből – föltéve, hogy az ember már föladta a harcot, és mit sem törődik a tüdejével.

Manue úgy vélte, hogy nem árthat a tüdejének azzal, ha hetente két teljesen nyugodt éjszakával ajándékozza meg magát.

A hatalmas négyzetet bebetonozták, és felületesen lesimították. Vitorlázó repülőgépeken hatalmas ládákban számos gépet hoztak a Maré Erythraeumból; szállítottak ide falhúzásra való sziklalapokat, új kiszolgálószemélyzetet, továbbá az itt valóban ritkaságnak számító rönkfát, amit az első, Földről hozott és a Marson fölnevelt fákból termeltek ki. A nagy betonnégyzet fölé épületet húztak. A szerkezeti elemek könnyűek voltak a Marson, hiszen a kisebb tömegvonzás a nyomóerő csökkenésével járt. Ennélfogva a munka gyorsan haladt, és amint a lapos tetejű épület készen állt, a technikusok hozzákezdtek az új gépek kicsomagolásához és beszereléséhez. Manue megfigyelte, hogy a gépegységek jó része számítógép. Volt közöttük egy kis turbógenerátor is, amit egy atomfűtésű kazán tartott üzemben.

Múltak a hónapok. Az épület összefüggő energiaszolgáltató és ellenőrző rendszerré alakult. A technikusok az aknából nem szivattyúztak ki semmit, sőt inkább úgy látszott, hogy valamit bele akarnak süllyeszteni. Egy bomba alakú hengert függesztettek az üreg fölé. A hengert bevezették a csőköpeny nyílásába, majd vastag kábelen lebocsátották a mélybe. A henger vastagabbik végén egy sokcsatlakozású konnektorfoglalat volt, amely egy százlábú elektroncső aljzatához hasonlított. Múltak az órák, és a henger egyre mélyebbre és mélyebbre merült a Mars kérgében. Amikor leért, a technikusok kihúzták a kábelt, és helyette merevített vezetéknyalábot bocsátottak le, amelynek az egyik végén konnektoraljzat, a másikon kapcsolódugasz volt, úgyhogy amikor minden drót a helyére került, egész nyaláb vezeték biztosította a “bomba” és a felszín közötti kapcsolatot. Néhány hét múlt el az áramkörök összekapcsolásával, a számítógépek fölszerelésével és a gondos próbamérésekkel. A fúrómunkások befejezték az elsőtől úgy fél mérföldnyire levő második aknát, és Manue megfigyelte, hogy amíg a próbamérések folytak, a mérnökök időről időre fölkapaszkodtak az épület tetejére, és aggodalmasan meresztették a szemüket a távoli acélváz felé.

Egyszer a próbamérések alatt a második akna gázcsóvát lövellt a ritka levegőbe, és őrjöngő hang harsant a tetőről.

– Lezárni! Lezárni! Vészcsengőket bekapcsolni!

A gázcsóva mély hangú, sikoltó jajongást hallatott a marsbéli pusztaságban. A hang elkeveredett a sziréna emelkedő-süllyedő “ooooouuuuu”-jával. De amint az ellenőrző állomás emberei leállították a gépeket, a gázcsóva hangja fokozatosan elült. A személyzet káromkodva bújt elő az óvóhelyekről, és a mérnökök Geiger-számlálókészülékekkel odaóvakodtak a frissen fúrt aknához. Arcukon elégedett vigyorral tértek vissza. A munkálatok lassan befejeződtek. A munkások hozzáfogtak, hogy ládákba csomagolják a földgépeket, a fúróberendezést és a szerszámokat. Az ellenőrző állomás vezérlése teljes egészében automatizálva volt, a tábort tehát, mire az állomás működésbe kezd, kiürítik. Az emberek elégedetlenek voltak. Egy évet kemény munkával töltöttek, amelynek célja – mint hitték – a tritiumlelőhely föltárása volt, de most, hogy ez megvalósult, nem hoztak ide semmiféle berendezést, amellyel a nyersanyagot kitermelhették vagy elszállíthatták volna. Sót, a második aknán keresztül különböző oldatokat nyomtak a földbe; az ellenőrző állomásnál lévő aknát pedig csővezetékekkel szerelték föl, melyek ólommal bélelt tartályokból a talaj mélyébe vezettek.

Manue abbahagyta már azt a szokását, hogy éjszakára alacsony szinten tartsa az oxigént. Bizonyos szintre állítva olyan volt, mint holmi kábítószer – kellemes alvást biztosított -, és Manue, a kábítószeresekhez vagy alkoholistákhoz hasonlóan, képtelen volt meglenni nélküle. Az álom túlságosan értékes volt: az egyetlen menedéke. Minden reggel, amikor nyugodt, mozdulatlan mellkassal ébredt, ijesztő lelkiismeret-furdalása lett amiatt, hogy túl hosszú ideig tétlenkedett, és kapkodva, zajosan szürcsölni kezdte a ritka levegőt. Néha heves köhögési roham tört rá, és vért köpött. Aztán egy-két éjszakára alacsonyra állította be a légzőkészüléket, csakhogy ilyenkor sipítva, fulladozva ébredt. Úgy érezte, hogy gúnyos vigyorral illan el a remény.

Megkereste Sam Donnellt, elmagyarázta neki a helyzetet, és kérte a roskadt mellűt, adjon tanácsot. De a gépész nem segített, nem vigasztalta meg, még csak tréfára sem vette a dolgot. Beharapta az ajkát, valamit mormogott, és ürügyet keresett, hogy odébbálljon. Manue már tudta, hogy minden reménye a semmibe foszlott. A sejtszövetei pusztulófélben vannak, kialakulóban a gümőkór, a légcsövek elzáródnak. Kétségbeesetten térdelt le a priccse mellé, arcát kezébe temette, és halkan káromkodott, hiszen ez volt az egyetlen módja annak, hogy reménytelen fohászát kifejezhesse. Északról vitorlázórepülők érkeztek, hogy elszállítsák az összevissza hányt eszközöket. Az emberek a barakkok körül lődörögtek, vagy a marsbéli pusztaságban bóklásztak, különleges szikladarabokat és kövületeket gyűjtöttek, és hasztalanul kutattak a nap bágyadt sugaraiban megcsillanó fémdarab vagy kristály után. A zuzmók barnát és sárgát öltöttek, és a táj – ha másban nem is – színeiben a földi őszre emlékeztetett. Valamiféle várakozás tartotta feszültségben a tábort. Érezni lehetett az ideges nevetésekből és abból a fesztelenségből, amellyel az emberek hirtelen a Földről, a régi barátokról, egy farm konyhájának ételszagáról, a félig elfelejtett, rég vágyott ízekről-zamatokról kezdtek beszélni: a serpenyőben kisütött sonkaszeletről, egy pohár forralt almaborról, amit párolgó kannából töltenek ki, mézzel ízesített, citrommal díszített, jégbe hűtött dinnyéről, hagymamártásos házikenyérről. De valaki mindig megjegyezte:

– Mi ütött belétek, fiúk? Még nem megyünk haza. Még jó ideig nem. Egy ugyanilyen helyre fogunk menni. És a társaság szétszéledt, az emberek eloldalogtak. A tekintetek elborultak, emlékek kísértettek a szemekben.

– Mire várunk még? – törtek rá az emberek a vezetőségre. Hozzanak ide valami tragacsot! Szedjük a sátorfánkat!

Az emberek az eget bámulták, nem érkeznek-e siklók vagy lökhajtásos tehergépek, de az ég üresen tátongott, és a vezetőségből egy szót sem lehetett kihúzni. Aztán porfelhő magasodott föl az északi láthatáron, és egy nappal később terepjáró teherautók döcögtek a táborba.

– Gyerünk, emberek, berakodni! – reccsent a parancs. Mogorva hangok hallatszottak.

– Ez azt jelenti, hogy nem repülővel megyünk? Ezekre a krumplikapálókra szálljunk föl? Egy hétig is eltart, amíg a Maré Erybe érünk! A szerződésünk értelmében…

– Berakodni! Most még nem a Maré Erybe megyünk.

Zúgolódva dobálták fel csomagjaikat a teherautókra, a motorok feldübörögtek, és a kocsisor a hegyek felé gördülve átcsörömpölt a sivatagon. A menet három napon át poroszkált a hegyek felé. Éjszaka megálltak, és tábort ütöttek. Napkeltével ismét útra kerekedtek. Amint elérték a hegység első nyúlványait, a menet ismét megállt. A sivatagi táborhelyet százötven mérfölddel hagyták maguk mögött. Nehéz volt előrehaladni az úttalan pusztaságon.

– Leszállni! – üvöltötte a vezetői kocsiról szalasztott küldönc. Lefelé! Gyülekezés a hegy lábánál. Zsörtölődő hangok hallatszottak mindenfelől, az emberek kis csoportokban leszálltak a kocsikról, és beszállingóztak egy sekély medencébe, amely mellett alacsony kőszirt és egy domb emelkedett. Manue látta, hogy a vezetőség kiszáll egy csukott kocsiból, és lassan fölballag a sziklára. Hordozható hangszórót cipeltek magukkal.

– Szentbeszéd lesz – vicsorgott valaki.

– Üljenek le, kérem! – recsegte a hangszóró. – Kérem, üljenek le! Csendet kérek, csendet!

A gyülekezet kihívóan elcsendesedett. Will Kinley végignézett rajtuk, szeme idegesen vibrált, egészen a szájához tartotta a mikrofont, úgyhogy az emberek hallhatták elhaló, elsatnyult hangját.

– Ha van valami kérdésük – mondta-, most válaszolok rá. Bizonyára tudni akarják, min dolgoztak az elmúlt évben.

A gyülekezet helyeslőén fölmorajlott.

– Önök segítettek abban, hogy a Marsnak belélegezhető légköre legyen. – Sebtiben az órájára pillantott, majd ismét a hallgatóságra nézett. – Ötven perc múlva irányított láncreakció indul meg a tritiumjégben. Hélium és oxigén tör föl a második aknából.
A hallgatóságból hitetlenkedő zúgás szállott föl. Valaki ezt kiáltotta: – Hogyan képzelik, hogy egyetlen aknából levegővel áraszthatják el a bolygót?!

– Egyetlen aknából? – kérdezte éles hangon Kinley. – Egy tucat ehhez hasonló indul be. Háromszázat vettünk tervbe, és már meg is határoztuk a tritiumjég-tartalék helyét. Háromszáz levegőforrás nyolcszáz év alatt képes elvégezni ezt a munkát.

– Nyolc évszázad! Mi hasznunk…

– Várjanak! – kiáltotta Kinley. – Időközben normális légnyomást biztosító városokat építünk a légforrások mellé. Ha minden rendben megy, telepeseket hozunk ide, és fokozatosan hozzászoktatjuk őket, hogy hét- vagy nyolcszázalékos páratartalmú levegőben éljenek – ez a legtöbb, amit remélhetünk. Az Andok hegységéből vagy a Himalájából idekerülő telepeseknek nem lesz szükségük a hosszas szoktatásra.

– És mi lesz velünk?

Hosszú és gyászos csönd következett. Kinley szomorúan fürkészte a csapatot, majd a tekintete a horizont felé kalandozott. A látóhatár aranybarna színt öltött a késő délutánban.

– Velünk… semmi – mormogta halkan.

– Miért kellett ide kijönnünk?

– Azért, mert fennáll az a veszély, hogy a magreakció irányíthatatlanná válik. Eddig nem szólhattunk senkinek, pánikot idéztünk volna elő. – Komoran nézett a gyülekezetre. – Azért mondtam most el maguknak, mert úgysem tehetnek semmit. Harminc perc múlva…

Haragos zúgolódás indult meg a tömegben.

– Ezek szerint lehet, hogy robbanás következik be?

– Elszigetelt robbanás valóban lesz. És ez nagyon csekély veszéllyel jár. A legnagyobb veszély, ha rémhírek kelnek szárnyra a táborokban. Valamelyik hülye meghall valamit, és kiszámítja, mi történik a Marssal, ha öt köbmérföldnyi tritiumjég a másodperc töredéke alatt fölrobban. Valószínűleg kitörne a pánik. Hát ezért tartottuk az egészet titokban.

Mint fölbolydult méhkas, zúgott a tömeg. Manue Nanti a hangzavar középpontjában ült, nem szólt semmit, arca kábult és elcsigázott volt, gondolatai összekuszálódtak, lelkéből minden érzés elillant. Azért kellett az embereknek tönkretenniök a tüdejüket, hogy nyolc évszázad múltán mások úgy lélegezhessék be a Mars levegőjét, mint a Földét? A többiek panaszos mormogás közepette visszhangozták a gondolatait. Egy olyan világ felépítésében segédkeztek, amelyben sohasem fognak élni. Dühödt hang harsant föl, nem messze, onnan, ahol Manue ült:

– Föl fognak robbantani bennünket! Levegőbe akarják röpíteni a Marsot!

– Ne legyen örült! – csattant föl Kinley.

– Őrültnek nevez bennünket! Valóban őrültek vagyunk! Azért, mert egyáltalán idejöttünk! Rászedtek minket! Nézzetek rám! – A sápadt, sötét hajú férfi vadul fölugrott, és végigtapogatta a mellkasát. – Ide nézzetek! Elrohadt a tüdőm! Valamennyiünknek elrohadt a tüdeje! És most megpróbálnak eltenni minket láb alól!

– Beleértve önmagunkat is – jegyezte meg hűvösen Kinley.

– Le kell számolnunk velük! Meg kell ölnünk mindenkit, aki tudott a dologról, és Kinley épp jó lesz kezdetnek!

A hangzavar magasabbra csapott, helyeslések és ellenérvek csattantak. A vezetőségből többen idegesen pillantgattak a kocsik felé. Valamennyien fegyvertelenek voltak.

– Üljenek le, emberek! – kiáltotta Kinley.

Lázadó tekintetek szegeződtek a felügyelőre. Néhány ember, aki talpra szökött, ismét visszazöttyent a hátsó felére. Kinley a sápadt lázadóra nézett, aki a skalpját követelte.

– Üljön le, Handell!

Handell hátat fordított a felügyelőnek, és a többieket uszította. – Gyáva csürhe! Hagyjátok, hogy megfélemlítsen benneteket!

– Hé, ti ott, Handell mellett! Ültessétek le!

Senki sem mozdult. Az emberek, köztük Manue is, komoran nézték a vad tekintetű Handellt, de nem moccantak, hogy lecsillapítsák. Két tagbaszakadt munkavezető elindult a tömegen keresztül.

– Megállj! – parancsolta Kinley. – Turpin, Schulz, vissza! Hadd intézzék el az emberek maguk között. Vagy egy fél tucat munkás csatlakozott a lázadó Handellhez. Fojtott hangon suttogtak egymás között.

– Utoljára mondom, emberek! Leülni!

A csoport megfordult, és elszántan indult a sziklaszirt felé. Manue, maga sem értette, miért, csöndesen föltápászkodott, amikor Handell melléje ért.

– Gyerünk, pajtás, csípjük el a fickót! – súgta a vezér.

A perui előbb rövid ütést mért Handell állkapcsára, és a csapás tompán visszhangzott a szabad térségben. A férfi összecsuklott, és Manue fújó párducként vetette rá magát.

– Vissza! – förmedt rá a többiekre. – Vagy kitépem a légvezetékét! Egyikük szidalmazni kezdte.

– Verekedni akarsz, pajtás?! – lihegte a perui. – Kitépek néhány légvezetéket, mielőtt legyűrtök! A lázadók kis ideig idegesen toporogtak.

– Bepörgött a fickó! – vélte az egyik fennhangon. – Vissza, vagy megölöm Handellt!

Az emberek elsompolyogtak, céltalanul lődörögtek a tömegben, majd leültek, hogy eltereljék magukról a figyelmet. Manue az összeroskadt ember mellett ült, és a halványan mosolygó Kinleyre nézett.

– Köszönöm, fiam. Minden tömegben akad egy őrült. – Ismét az órájára nézett. – Még néhány perc, emberek. Földrengést és robbanást éreznek majd, aztán… szélfúvást. Büszkék lehetnek erre a szélre, emberek. Ez a Mars új levegője, és maguk teremtették.

– Csakhogy mi nem vehetünk belőle lélegzetet – sziszegte egy roskadt mellű.
Kinley hosszú ideig hallgatott, mintha a távolba figyelt volna.

– Az ember – mondta halkan -, úgysem üdvözülhet.

Kikapcsolta a hangszóró erősítőjét, leballagott a dombról, és beült egy kocsi fülkéjébe. Várakozott. Először narancsszínű fény izzott fel, amelyet csakhamar fehér felhő burkolt be. Néhány perccel később a föld dübörögni kezdett, rengett és remegett alattuk. Majd a rengés alábbhagyott, csupán enyhe remegés érződött. Aztán hosszú idő múltán tompa mennydörgés morajlott végig a marsbéli pusztaságon. A morajlás állandósult, és ez már az a zaj volt, ami néhány száz esztendeig hallatszani fog. A tömegből csupán megilletődött hangok elfojtott suttogása hallatszott. Amikor föltámadt a szél, többen fölálltak, és lassan az autókhoz baktattak, hiszen most már elmehettek valamelyik táborba újabb megbízatásért. Még sok feladatot kell teljesíteniük a szerződés lejártáig.

Manue Nanti még mindig a földön ült, fejét lehorgasztotta, és kétségbeesetten próbálta beszippantani a mélyből kiszabadított szelet, a jövő szelét, amit ő teremtett. De tüdeje eldugult, nem szívhatta magába a száguldó szelet. Nagy, kérges keze lassan belemart a talajba, és egy pillanatra zokogásszerű hang tört föl a melléből. Árnyék vetült fölé. Kinley jött megköszönni, hogy megfékezte Handellt. Szótlanul állt, és nézte Manue kétségbeesett vergődését.

– Van, aki vet, van, aki arat – mondta.

– Miért? – kérdezte fuldokolva a perui.

A felügyelő megvonta a vállát.

– Mi a különbség? De ha már nem lehetsz mind a kettő, melyik szeretnél lenni inkább?

Nanti fölnézett, arcát a szélnek fordította. Várost látott maga előtt délen, egy várost, amely verejték áztatta földből nőtt ki, tele emberekkel, akiknek kultúrája végtelen, és minden társadalmi célkitűzésüket képesek megvalósítani. Valóban lényegre tapintó kérdés volt: melyik felemelőbb érzés, magvetőnek lenni, vagy olyannak, aki a termést betakarítja.

A büszkeség segítette talpra állni, kérdőn nézett Kinleyre. A felügyelő megérintette a vállát.

– Menj a kocsihoz!

Nanti bólintott és elbaktatott. Hiszen valami értelmes célért akart dolgozni. És most magáénak vallhatja az egésznek az értelmét, még akkor is, ha nem lesz haszonélvezője. Nyolcszáz év hosszú idő, de hát nagy idő – nagy cél. A levegő a kavargó portölcsérek ellenére is jó illatú volt. Most már megértette, mit jelent a Mars – nem évi tízezer dolláros munkaalkalmat, nem a többlettermelés szemétjének lerakatot. Nem. Az ember nyolcszáz esztendőre szóló szenvedélyes hitét önmagában. A teherautótól nem messze megállt. Utazni akart, földi tájakat akart látni, a természet és a történelem keze munkáját, bolygója diadalmas színhelyeit. Lehajolt, és fölmarkolt egy kevés vörösesbarna földet, majd lassan kipergette az ujjai között, íme, a Mars, mely most már az ő bolygója. A Föld Manue Nanti számára nem létezik többé. Üdítőbbre állította a légzőkészüléket, és bemászott a várakozó kocsiba.

Waler M. Miller jr.

~ Szerző: helikon7 - 2009 november 28.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: