Négyesfogat I. – Damon Knight

George Meister egyszer látta egy ember idegrendszerét. Kiállítási darab volt, úgy készült, hogy bevonattal látták el a legvékonyabb rostocskákat is, amíg már szabad szemmel ki le­hetett venni őket, aztán feloldottak minden fölösleges szövetet, és átlátszó műanyaggal helyettesítették. Remek munka volt, az a Torkas-III-ról való fickó csinálta – hogy is hív­jak?…Mindenesetre a kiállítási darab alapján Meister nagyjából tudta, milyen lehet most a külleme.

Voltak persze torzulások; például szinte bizonyos volt benne, hogy a látóközpontja és a szeme közötti neuronok legalább harminc centiméterrel meghosszabbodtak. Minden bi­zonnyal az egész rendszer is furcsa módon összetekeredhetett vagy szétterülhetett, hiszen eltűntek az izmok, melyeket eredetileg irányított; és Meister észrevett bizonyos egyéb változásokat is, amelyekről nem lehetett tudni, jelentkeztek-e nagyszabású strukturális kü­lönbségekben. Annyi mindenesetre bizonyos volt, hogy George Meister – mindaz, amit még George Meisternek mondhatott – nem állt másból, csak egy agyból, egy szempárból, egy gerincagyból meg egy maroknyi neuronból.

George egy pillanatra lehunyta a szemét. Ezt csak mostanában tanulta meg, és büszke volt rá. Az első, hosszú időszakban, amíg az égvilágon semmi uralma nem volt a test fölött, nagyon ocsmányul érezte magát. Később úgy gondolta, hogy a bénaság valamilyen érzés­telenítő utóhatása volt – valamié, ami elaltatta, mialatt a testet… No, igen.

Vagy ez történt, vagy pedig a neuronnyúlványok egyszerűen nem rögzültek még az új helyzetükben. Valamikor később talán majd meg tudja állapítani, mi volt az igazság. Min­denesetre az elején, amikor csak látni tudott, de mozogni nem, és semmire sem emléke­zett attól kezdve, hogy arccal előre belezuhant a foltos, zöldesbarna kocsonyába… szóval az elején nyomasztó volt. Arra gondolt, hogyan érezhetik magukat a többiek. Tudta, hogy nincs egyedül, mert hébe-hóba, hirtelen sajgást érzett ott, ahol a lábának kellett volna len­nie, ugyanakkor a táj képe egy zökkenéssel megállt. Csak az történhetett, hogy egy másik, az övéhez hasonlóan csapdába esett agy próbálta másik irányba mozdítani közös testüket.

A fájdalom rendszerint azonnal megszűnt, és George továbbküldhette az utasításokat az idegvégződésekbe, amelyek régebben a kezéhez-lábához tartoztak, s a kocsonyás test folytathatta lassú mászását. Amikor a fájdalom nem szűnt meg, nem lehetett mást tenni, mint abbahagyni a mozgást, amíg a másik agy le nem állt – ilyenkor George megpróbál­hatta még úgy megváltoztatni a mozgását, hogy egybeessen, vagy legalábbis ne homlok­egyenest ellentétes legyen a másik agyával.

Vajon ki eshetett be rajta kívül? Vivian Bellis? Gumbs őrnagy? Miss McCarty? Vagy mind a hárman? Valami úton-módon biztosan ki lehet deríteni! Ismét megpróbált lepillan­tani, és az erőfeszítés jutalmaként elmosódottan ki tudott venni egy hosszú, foltos, zöldes­barna valamit, ami nagyon lassan mozgott előre a kiszáradt patakágyban, ahol előzőleg körülbelül egy órán át haladtak. A piszkos, áttetsző felszínre ágacskák, száraz növényi ré­szek tapadtak. Ez már haladás volt: az előző alkalommal épp csak a legszélét tudta kiven­ni új testének. Amikor ismét föltekintett, a patakágy vége észrevehetően közelebb került. A sziklapárkányon merev szarunak latszó, sötétbarna, nyurga növények csoportja állt; Ge­orge a közelükben akart elhaladni. Egy ugyanolyan növényért nyúlt akkor, amikor elve­szítette az egyensúlyát, és belekerült ebbe a… helyzetbe. Legalább most alaposan megnéz­heti. A növény valószínűleg nem lesz különösebben érdekes. Józan ésszel nem lehet el­várni, hogy minden új életforma drámai újdonság legyen; és George bizonyosra vette, máris a bolygó legérdekesebb élő szervezetébe sikerült belebotlania.

Valami meisterii – gondolta . Még nem döntötte el, mi legyen a faj neve – előbb még sok­kal többet meg kell tudnia róla -, de hogy meisterii, az bizonyos. Az ő felfedezése, senki sem veheti el tőle, illetve – sajnálatos módon – fordítva. Mindazonáltal csodálatos egy szervezet! Primitív, még annyi önálló struktúrája sincs, mint egy medúzának, és csak egy ilyen gyenge gravitációjú bolygón mászhatott ki egyáltalán a tengerből. Agy, idegrendszer szemlátomást sehol. A fennmaradási módszere viszont tökéletes! Egyszerűen hagyta, hogy a vetélytársai kifejlesszék a magas szervezettségű idegszövetet, leült valahol (megszólalásig olyan külsővel, mint egy korhadó levélhalom), és megvárta, amíg valamelyik belepottyan; aztán csak az előnyöket élvezte. Ez azonban nem volt élősködés; valódi szimbiózis volt, olyan magas szinten, amilyen George tudomása szerint egyetlen más bolygón sem alakult ki. A fogoly agyát a foglyul ejtő táplálta; ennélfogva a fogoly érdeke volt, hogy a foglyul ejtőt a táplálék felé és a veszélytől minél messzebb vezesse. Te irányítasz, én etetlek. Tisztességes üzlet.

Már egészen közel jártak a növényhez, majdnem hozzáértek. George szemügyre vette; ahogy gondolta, közönséges fűféle volt, nem különösebben érdekes. A teste most fölfelé indult a sziklaperemre, amelyről tudta, hogy alacsony, noha a szeme magasságából irdat­lannak látszott. Nagy üggyel-bajjal fölmászott rá, és egy újabb vízmosást látott maga előtt. És ez így mehet végtelenségig… Csak az a kérdés, hogy van-e más lehetősége.

Alacsonyan járt már a nap. George szemügyre vette az árnyékokat. Körülbelül északnyu­gatnak tartott, egyenesen a háta mögött volt a táborhely. Csak pár száz méternyire járt tőle; még ilyen csigatempóban is könnyűszerrel odaérhet… ha visszafordul. A gondolatra bizonytalan rossz érzés fogta el, nem tudta, miért. Aztán rádöbbent, hogy nem éppen olyan a megjelenése, mint egy segítségre szoruló emberi lényé; valószínűleg sokkal in­kább úgy fest, mint a szörnyeteg amely fölfalt és részben meg is emésztett egy-két em­bert. Ha ilyen állapotban bemászik a táborba, holtbiztos, hogy nem kérdeznek, hanem lő­nek, és egészen kicsiny a valószínűsége, hogy kábítógázt használnak, nem pedig géppisz­tolyt.

Nem – döntött magában -, nem megyek vissza. Minél messzebb kell kerülni a tábortól, ne­hogy rábukkanjon a mentőcsapat, amely valószínűleg máris kutat utána. Elrejtőzni az erdő mélyén és megvizsgálni az új testet: kideríteni, hogy működik, mire képes vele, va­lóban vannak-e benne mások is, és ha igen, érintkezésbe lehet-e lépni velük.

Hosszú időbe telik – gondolta -, de nem lehetetlen. Lottyadtan, mintha kiomlott főzelék csordogált volna le egy asztal széléről, George elindult a vízmosásba. A körülmények, amelyek megelőzték George belepottyanásat a valami meisteriibe, röviden így foglalha­tók össze:

Még a huszonegyedik század közepén is milliók játszottak a Föld keleti féltekéjén egy társasjátékot, amelyet a régi japánok találtak fel. Go volt a neve. Noha a szabályai szinte gyerekesen egyszerűek voltak, a stratégiája változatosabb, elsajátítása nehezebb a sakké­nál. A gót népszerűsége tetőfokán – mielőtt egy geológiai katasztrófa a rajongóinak leg­többjét eltörölte a föld színéről – apró, pirulaszerű korongokkal játszottak egy kilencszáz kis mélyedéssel ellátott táblán. A két játékos felváltva helyezett a táblára egy-egy koron­got, tetszőleges pozícióba. A cél az volt, hogy bekerítés útján a lehető legnagyobb terüle­tet foglalja el. Semmilyen más szabály nem volt; a japánoknak mégis körülbelül ezer évükbe telt, amíg eljutottak a harmincszor harmincas táblához – nagyjából évszázadon­ként egy sort és oszlopot téve az addigiakhoz. Száz év nem volt sok ahhoz, hogy kitapasz­talják annak a pluszsornak és oszlopnak a lehetőségeit. Az idő tájt, amikor George Meis­ter beleesett a kocsonyás, zöldesbarna szörnyezetbe, az i. sz. huszonharmadik század vége felé sajátos go-játek zajlott egy háromdimenziós táblán, több mint tízmilliárd pozícióval. Ez a tábla a galaxis volt, a pozíciók a csillagrendszerek, a korongok az emberek. A vesz­tes megsemmisüléssel bűnhődött.

A galaxist fokozatosan gyarmatosította két szemben álló szövetség. A konfliktus kezdeti időszakában bolygókat pusztítottak végig, bombákat szórtak egymásra, sőt még néhány ütközetre is sor került az űrflották között. Később az ilyen rendszertelen háborúskodás le­hetetlenné vált. Billiószámra állítottak elő a harci robotűrhajókat, olyan fegyverzettel, hogy porrá tudták zúzni egymást. Az egyik vagy a másik oldalhoz tartozó külső csillagjai körül ezek úgy nyüzsögtek az űrben, mint a muslincák. Az ilyen védőgyűrűn belül a boly­góknak semmi félnivalójuk sem volt támadástól vagy illetéktelen beavatkozástól… mind­addig, amíg az ellenségnek nem sikerült elegendő környező csillagrendszert gyarmatosí­tania ahhoz, hogy felállítson és fenntartson egy második gyűrűt az első körül. Gigászi go-játek volt ez, élet-halál tétekért, képtelen körülmények között. Mindenki sietett; mindenkinek az ősei hét nemzedékre visszamenően, siettek. Az ember felgyorsítva, sűrítményként kapta meg az iskolai képzést. Korán választott párt magának, és lázasan szaporodott. És ha beosztották egy előreküldött ökológiai felderítőcsoportba, mint George-ot, akkor tisztességes előkészítés nélkül kellett munkához látnia. Ismeretlen élővilágú új bolygó feltárásának normális, kézenfekvő módja az lett volna, hogy egy hermetikusan zárt állomás legalább tíz évig immunológiai vizsgálatokat végez. Miután a legveszélyesebb baktériumokat és vírusokat megfékezték, ki lehet küldeni egy-két kisebb expedíciót óvatos tapogatózásra. Végül – mintegy ötven év múlva – elkezdhetik küldeni a telepeseket. Az ilyesmire egyszerűen nem volt idő.

Öt órával a leszállás után Meister csoportja már kirakta a fabrikátorokat, és felállította a 2628 fő elhelyezésére szolgáló épületeket. Egy órával ezután Meister, Gumbs, Bellis és McCarty elindult a salak- és hamusávon át, melyet a szállítórakéta hajtóműve hagyott maga mögött, a hatszáz méternyire lévő legközelebbi élő vegetáció irányába. Spirális út­vonalat kellett megtenniük addig, amíg ezerméternyire távolodnak el a tábortól, majd visszatérni a begyűjtött mintákkal – feltéve, hogy addig nem eszi meg őket valami, ami nagyobb annál, hogysem egy géppisztoly megállítsa. Meister, a biológus úgy meg volt rakva mintavevő dobozokkal, hogy vékony alakja teljesen eltűnt mögöttük. Gumbs őr­nagynál volt az élelmiszer- és gyógyszercsomag, a távcső és a géppisztoly. Vivian Bellis – aki pontosan annyit tudott az ásványokról, amennyit a besorolásához előírt tanfolyamon megtudhatott – kalapácsot, kőzetgyűjtő zsákot meg egy kis kaliberű puskát hozott. Miss McCartynak – a keresztnevét senki sem tudta – nem volt tudományos feladata. Ő volt a csoport hűségellenőre. Két vaskos pisztoly és egy töltényektől duzzadó töltényöv lógott rajta. Egyetlen dolga, hogy szétlője a koponyáját a csoport bármelyik tagjának, akit rajta­kap, hogy engedély nélkül rendellenes viselkedést tanúsít. Mindegyiküket vastag csizma és kesztyű védte, a fejüket gömbölyű sisak fedte, mely légmentesen illeszkedett védőru­hájuk gallérjához. A beépített légszűrők olyan jó hatásfokúak voltak, hogy – elméletben – az oxigénnél nagyobb molekula nem juthatott át rajtuk. Amikor a második kört írták le a tábor körül, egy alacsony sziklaperem és rövid, meredek vízmosások sora állta az útjukat, a legtöbbjüket benőtte a piszkosbarna, fonnyadt növényzet. Ahogy lenéztek az egyikbe, George, aki a harmadik volt a sorban – Gumbs ment az élen, utána Bellis, George mögött pedig McCarty -, kilépett egy kiugró kődarabra, hogy szemügyre vegye a túloldali cserjé­ket. Ezen a bolygón George nem nyomott húsz kilogrammnál többet, és a szikladarab úgy festett, mintha szilárdan ült volna a vízmosás falában. De mihelyt ránehezedett, George érezte, hogy megmozdul alatta. Lezuhant, felkiáltott, a tekintete még elkapta Gumbsot és Bellist mozdulatlanságba merevedve, mint egy pillanatfelvételen. Ahogy zuhant, kövek zöngését hallotta. Aztán úgy látta, mintha száraz levelekből, gizgazból álló kupac köze­ledne feléje, és emlékezett, hogy az villant át rajta: Legalább puhára esem… Másra nem emlékezett, amíg föl nem eszmélt arra az érzésre, hogy idő előtt eltemették, hogy nem érzi egyetlen testrészét sem, csak a szemét. Kétségbeesett erőfeszítéseit, hogy megmoz­duljon, csak sokkal később koronázta az első, minimális siker. Azóta a látómezeje vi­szonylag egyenletesen haladt előre, úgy ötvenpercenként egyméternyit, leszámítva azokat az időszakokat, amikor valaki másnak a törekvései keresztezték az övét. Azt a meggyőző­dését, hogy a régi George Meisterből nem maradt meg más, csak az idegrendszere, nem támasztotta alá megfigyelés, de az egyéb jelek sajnálatosan meggyőzőek voltak. Először is az első órák érzéketlensége megszűnt ugyan, de tudatába nem jutott el a törzs, a fej és a négy végtag megszokott érzete. Inkább valami olyan bizonytalan benyomása volt, hogy ellapult, szétterült hatalmas területen. Amikor próbálta megmozdítani keze és lába ujjait, az érzet olyan sokszorozottan jelentkezett, mintha százlábú volna. Nem érzett zsibbadtsá­got sem, ami pedig normális lett volna a hosszú mozdulatlanság után, és nem lélegzett! Az agya azonban nyilvánvalóan jól el volt látva oxigénnel; úgy érezte, tiszta a feje, sem­mi baja, egészséges. Éhes sem volt, pedig egyenletesen fogyasztotta az energiát egy ideig. Ennek, gondolta, két magyarázata lehet, attól függ, honnan nézzük… az egyik, hogy azért nem éhes, mert már nincsen gyomornyálkahártyája, ami összehúzódna; a másik, hogy azért nem éhes, mert a gazdaszervezet jóllakott a George-ból származó fölösleges szöve­tekkel…

Két óra múlva már lemenőben volt a nap, és eleredt az eső. George látta a nagy, lassan hulló csöppeket, érezte tompa koppanásukat a “bőrén” Nem tudta, árthat-e neki az eső, úgy vélte, aligha; de biztos, ami biztos, bemászott egy bokor alá, a nagy, rojtos szélű leve­lek védelmébe. Mire elállt az eső, már besötétedett, és George úgy döntött, akár ott is ma­radhat reggelig. Nem érezte fáradtnak magát, és eszébe jutott, hogy vajon még mindig szükség van-e az alvásra. Amennyire tudott, felkészült rá, hogy kivárja a választ. Hosszú idő múltán még mindig éber volt, de nem jutott közelebb annak eldöntéséhez, hogy vajon ez-e a válasz, vagy éppen ezáltal teszi lehetetlenné, hogy választ kapjon, amikor észrevet­te, hogy két halvány fénypont közeledik lassan, tétován. George aggodalommal vegyes szakmai érdeklődéssel figyelte őket. Ahogy egyre közelebb értek, kivette, hogy a fény­pontok hosszú, vékony csápok végén vannak, amelyek egy homályos körvonalú testből nőnek ki – vagy világítószervek, mint egynémely mélytengeri halnál, vagy egyszerűen lu­mineszkáló szemek. George valami feszült érzést észlelt magában. Ez mintha arra utalt volna, hogy adrenalin vagy valami hasonló anyag szabadul fel valahol a szervezetében. Megígérte magának, hogy az első alkalmas pillanatban utánanéz a dolognak; egyelőre sürgetőbb gondja volt. A közeledő szervezet vajon olyasféle, amilyet a valami meisterii szokott enni, vagy olyasvalami, ami meg szokta enni a valami meisteriit? És ha az utóbbi, akkor mitévő legyen? Pillanatnyilag mindenesetre az egy helyben ülés látszott ajánlatos­nak. A lakhelyéül szolgáló test a korábbi, lakatlan állapotában is jól Álcázta magát, és nem volt sebes mozgásra berendezkedve, így hát George nem mozdult, figyelt, félig be­hunyta a szemét, és a közeledő állat lehetséges jellegét fontolgatta. Az, hogy éjszakai élet­módot folytat – mondta magában -, nem jelent semmit. Vannak éjjeli lepkék is, meg ott vannak a denevérek – nem, a fene egye meg, a denevér ragadozó… A világító lény köze­lebb ért, és George a két csáp alatt meglátta két hosszúkás, keskeny szem halvány csillo­gását. Aztán az illető kinyitotta a száját. Rengeteg foga volt!

George valami hasadékba préselődve találta magát egy sziklafalban, de nem emlékezett rá pontosan, miként került oda. Rémlett még, hogy megzördültek az ágak, ahogy az a lény ráugrott; emlékezett egy pillanatnyi ijesztő fájdalomra, aztán semmi másra, csak a leve­lek, a föld bizonytalan, csillagfényes villanásaira…

Képtelenség. Hogy menekült el?

Ezen töprengett, amíg megvirradt, aztán amikor az első fényben lepillantott magára, meg­látott valamit, ami korábban nem volt ott. A kocsonyás hús sima széle alatt három-négy nyúlványféle látszott.

George rájött, hogy másképp érzi az alatta lévő kő érintését is; mintha nem laposan fe­küdt, hanem több kis ponton állt volna. Próbaképpen behajlította az egyik nyúlványt, az­tán egyenesen kinyújtotta maga elé. Göcsörtös, egyízületű torzképe volt az ujjnak vagy a lábnak. George mozdulatlanul feküdt egy darabig, és igyekezett, amennyire tudott, józa­nul átgondolni az egészet. Aztán megint megmozgatta azt a dolgot. Ott volt, akárcsak a többi, nem a szeme káprázott. Kísérletképpen megindult előre; ugyanazokat a parancsokat küldte a kéz és lábujjakba vezető idegeknek, mint korábban. Teste olyan lendülettel szök­kent ki a hasadékból, hogy kis híján belezuhant egy szurdokba. Korábban mászott, mint a csiga, most már szedte a lábát, mint holmi bogár. De hogyan? Semmi kétség, amikor az sokfogú lény megtámadta, rémületében önkéntelenül el akart rohanni, mintha még meg­lett volna a lába. Csak erről lenne szó? George-nak eszébe jutott a ragadozó, a szemnek vélt szerveket tartó csápok. Kísérletnek ez is megteszi. Lehunyta a szemét, elképzelte, ahogy kiemelkedik, elképzelte, ahogy hajlékony csápok nőnek, egyre nőnek… Megpró­bálta elhitetni magával: egyszerűen ilyen a szeme, mindig is ilyen volt – minden valamire­való lénynek kocsányon ül a szeme. Mintha valami csakugyan történne…

George ismét kinyitotta a szemét, és azon vette észre magát, hogy egyenesen a földre me­red, de olyan közvetlen közelből, hogy életlen a kép. Mérgesen megpróbált fölnézni. Semmi más nem történt, mint hogy a látómezeje tíz tizenkét centiméterrel előbbre került.

Ebben a pillanatban egy hang hasított a csöndbe. Úgy hangzott, mintha valaki félméternyi hájon próbálna átkiabálni:

– Örhhh, Hóóóh! Irell!

George összerezzent, nagyot ugrott, végrehajtott egy teljes fordulatot, és szemét is leg­alább kétszáznegyven fokos szögben körbeforgatta. Semmit sem látott, csak köveket és zuzmót. Amikor alaposan szétnézett, látta, hogy egy kis zöld-narancs mintás lárva vagy kukacféle halad el mellette. George egy hosszú pillanatig gyanakodva méregette, aztán a hang újra megszólalt:

– Eggiii! Eggissééé!

A hang ezúttal magasabb volt, és hátulról jött. George megint megpördült, körbeforgatta mozgékony szemét…

Méghozzá hihetetlenül nagy ívben! A szeme csakugyan kocsányon ült, mozgatható kocsá­nyon – pedig egy pillanattal előbb még nem tudta fölemelni a tekintetét a földről. George agya hirtelen zakatolni kezdett. Először tehát kinövesztette ugyan a szemtartó kocsányo­kat, de petyhüdtek voltak. Csak kinyúltak a test kocsonyás tömegéből, de merevítő váz, mozgató izomszövet nélkül. Aztán, amikor a hangtól megijedt, tüstént meglett a merevítés és a mozgás is. Minden bizonnyal ez történt az éjszaka is! A folyamat valószínűleg akkor is végbement volna, ha nem ijed meg, csak sokkal lassabban. Nyilvánvalóan védekező mechanizmus. Ami pedig a hangot illeti…

George ismét körbefordult lassan, fürkészve a környezetét. Semmi kétség, egyedül volt. A hang, mely mintha a háta mögül érkezett volna, a valóságban alighanem a tulajdon testé­ből jött.

A hang megint megszólalt, most már nem oly ijesztő erővel. Néhányat gurgulázott, aztán egészen tisztán, magas tenorban így szólt:

– Mi történt? Hol vagyok?

George úgy érezte, összecsapnak a feje fölött a hullámok. Nem volt olyan állapotban, hogy könnyen, gyorsan alkalmazkodjék az újabb és újabb körülményekhez. Amikor egy közeli bokorról lepottyant egy nagy, kiszáradt termésféle, és hangtalanul odapattogott a közelébe, csak nézte. Csak nézte a kemény héjú golyóbist, aztán a roskadozó bokrot, ahonnan lehullott. Lassan, nehézkesen eljutott a logikus következtetéshez. A száraz ter­més hang nélkül esett le. Természetesen, hiszen George az átalakulása óta teljesen süket volt. De… de hallotta azt a hangot!

Tehát hallucináció vagy telepátia. A hang újrakezdte:

– Segítsééég! Jaj, istenem, legalább válaszolna valaki!

Vivian Bellis! Gumbs, még ha ilyen tenorban támadt volna is kedve beszélni, sohasem mondta volna, hogy “Jaj, istenem”. McCarty még kevésbé. George megviselt idegei kezd­tek megnyugodni. Lázasan gondolkodott. Én megrémülök, lábakat növesztek. Bellis meg­rémül, Telepatikus hangot csinál magának. Azt hiszem ez érthető is – a lány első és egyet­len ösztönös reakciója az lehetett, hogy sikoltozzon. George megpróbált sikoltozó kedvet ébreszteni magában. Lehunyta a szemét, elképzelte, hogy be van börtönözve egy iszony­tatóan idegen közegbe, és nemcsak irányítani, de még áttekinteni sem tudja kínos helyze­tét. Ordítani próbált: “Vivian!”

Egyre próbálkozott, miközben időről időre felharsant a lány tenorja. Végül a másik hang egy mondat közepén hirtelen elhallgatott.

– Hall engem? – kérdezte George.

– Ki az… mit akar?

– George Meister vagyok, Vivian. Érti, amit mondok? -Mit?

George tovább erőlködött. Úgy vélte, műhangja egyelőre érthetetlen, akárcsak Bellisé volt az elején. A lány végre azt mondta:

– Van-e még valaki a környéken? Gumbs őrnagy? Miss McCarty?

Néhány perc múlva szinte egyszerre szólalt meg két hátborzongató hang. Amikor kitisz­tultak, nem okozott nehézséget a felismerésük. Gumbs, a nagydarab, vörös képű hivatásos katona azt ordította:

– A szentségit, miért nem figyel, hogy hova lép, Meister?! Ha nem csinálja azt a kőomlást, nem kerülünk ebbe a szarba!

Miss McCarty, akinek előzőleg aszott, sápadt arca volt, előreugró álla és vizenyős szeme, hidegen annyit mondott:

– Meister, erről jelentés fog készülni. Mindenről…

A jelek szerint csak Meister és Gumbs őrizte meg a látás képességét. Mind a négyüknek volt valamicske uralmuk az izmok fölött, noha mindaddig csak Gumbs tett komolyabb kí­sérletet rá, hogy beleártsa magát George mozgásába. George nem lepődött meg azon, hogy Miss McCartynak sikerült megtartania két jól működő fület. Bellis viszont egész délután és éjszaka süket, vak és néma volt. Csak a bőr érzékszerveit tudta használni – ta­pintást, meleget, hideget és fájdalmat érzékelt. Nem hallott semmit, nem látott semmit, de érzett minden ágat, minden levelet, amely végighorzsolta őket, minden esőcsepp hideg koppanását, a sokfogú vadállat harapását. George véleménye sokat javult, amikor ezt megtudta. A lány halálra rémült, mégsem lett úrrá rajta a hisztéria vagy téboly. Ezenfelül kiderült, hogy senki sem lélegzik, és senkinek sincs tudomása szívműködésről. George a legszívesebben folytatta volna az eszmecserét, de a többiek egyhangúan úgy vélekedtek, hogy a bekerülésük után történtek kevésbé fontosak, mint az, hogy miképp fognak kijutni.

– Nem juthatunk ki belőle – mondta George. – Legalábbis az ismereteink jelenlegi állása szerint nincs rá lehetőség. Mert ha…

– De hát ki kell jutnunk! – mondta Vivian.

– Visszamegyünk a táborba – jelentette ki hűvösen McCarty. – Most azonnal! És maga majd számot ad róla a Hűségbizottságnak, hogy miért nem fordult vissza rögtön, amikor magához tért!

– Nagyon helyes – szólalt meg feszélyezetten Gumbs. – Ha maga nem tud megoldást, Meister, attól a többi szakember még tudhat.

George türelmesen kifejtette véleményét arról, hogy milyen fogadtatásra számíthatnak a tábor őreitől. McCarty éles elmével fölfedezte az érvelés hibáját:

– Maga a saját bevallása szerint lábakat növesztett, és a kocsányi a szemének. Ha nem ha­zudott, akkor szájat is tudnia kell növeszteni. Ha majd odaérünk, szólunk, hogy mi va­gyunk!

– Nem olyan egyszerű az – mondta George. – A szájjal önmagában nem megyünk semmi­re. Fogak, nyelv, szájpadlás és íny is kell, tüdő vagy valami hasonló, hangszalagok meg valami, ami betölti a rekeszizom szerepét, és kiszorítja a levegőt. Nem is tudom, egyálta­lán lehetséges-e, hiszen amikor Miss Bellisnek végül sikerült megértetnie magát velünk, akkor is ezt a mostani módszert alkalmazta, nem pedig…

– Túl sokat fecseg – mondta McCarty. – Gumbs őrnagy! Miss Bellis! Maguk meg én most megpróbálunk beszélőszervet kialakítani! Akinek először sikerül, egy jó pontot kap a sze­mélyi lapjára. Rajta!

George, miután hallgatólagosan kihagyták a vetélkedőből, arra használta az időt, hogy helyreállítsa a hallását. Valószínűnek látszott, hogy a ki tudja, mi meisterűben működött valamiféle munkamegosztási rendező elv, mert Gumbs és ő – akik elsőnek estek bele – kü­lönösebb szándék vagy erőfeszítés nélkül megőrizték a látásukat, míg az olyasmi, mint a hallás és a tapintás a később jövőkre maradt. Ez elvben nagyon szép volt, George helye­selte is, mégsem tetszett neki a gondolat, hogy Miss McCarty legyen a kizárólagos birto­kában akármelyik részegységnek is. Még ha sikerülne is rávenni a másik kettőt, hogy őt kövessék – márpedig egyelőre ez nemigen látszott valószínűnek -, McCarty minden bi­zonnyal kerékkötő lesz. És valamikor, talán már a közeljövőben létfontosságú lehet mind­annyiuknak, hogy üzemképes hallással vegyenek részt közös életükben. Először kissé za­varták Gumbs és Vivian elmormogott megjegyzései – “Van már valami…?” “Azt hiszem, semmi. Magánál?” -, amelyek vakkantásokkal, zümmögő hangokkal és más idegesítő za­jokkal váltakoztak, ahogy társai sikertelenül próbálkoztak átváltani a gondolati érintke­zésről a vokálisra. Végül McCarty fölcsattant:

– Csöndesebben! Arra koncentráljanak, hogy kialakítsák a szükséges szerveket! Nem kell ricsaj hozzá!

George munkához látott, ugyanazzal a módszerrel, amely korábban is hatásosnak bizo­nyult. Lehunyt szemmel elképzelte, hogy az a sokfogú dolog közelít feléje a sötétségben: csissz-csossz, kipp-kopp. Borzasztóan áhítozott egy fülre, hogy meghallaná a halk, közel­gő neszeket. Jó ideje próbálkozott már, amikor egyszerre úgy érezte, talán most sikerült… vagy csak telepatikus hangokat adott ki öntudatlanul valamelyik a másik három közül? Csossz. Reccs. Csússz. Surr.

George most igazi rémülettel nyitotta ki a szemét. Százméternyire tőle, a köves lejtő túlol­dalán, éppen vele szemben egy egyenruhás férfi bukkant elő a fekete, bambuszhoz hason­ló növények ligetéből. Ahogy George fölemelte szemkocsányait, a férfi megtorpant, rá­meredt, aztán elkiáltotta magát, és felemelte a fegyverét. George futásnak eredt. Tüstént kitört benne a hangzavar, és “lábaiban” vadul rángani kezdtek az izmok.

– Futás, a mindenit! – mondta őrjöngve. – Itt egy fegyveres, és…

Fülsüketítő dörrenés hallatszott, és George-nak hirtelen förtelmes fájdalom hasított vala­hová a gerince mögé. Vivian Bellis felsikoltott. A közös lábakon való huzakodás meg­szűnt, és teljes sebességgel iszkoltak egy közeli sziklatömb oltalmába. A puska ismét el­dördült, és George hallotta, hogy a lombokon sziklaszilánkok süvítenek át. Azután lero­bogtak egy vízmosás oldalán, föl a túloldalon, át egy alacsony dombocskán, be a magas, lombtalan fák közé. George észrevett egy avarral tele mélyedést, és arra indult, leküzdve valakinek azt a vágyát, hogy egyenesen rohanjanak tovább. Beloccsantak a mélyedésbe, és ott lapultak, amíg három fegyveres elrohant mellettük. Még meg aztán is egy óráig. Vi­vian egyre nyöszörgőit. George óvatosan felnyújtotta a szemkocsányait, és látta, hogy több éles kőszilánk hatolt be a lány kocsonyás húsába, a hátsó széle közelében… Nagyon nagy szerencséjük volt. A lövés kis híján eltalálta őket – valószínűleg csak azért nem, mert a fegyveresnek meredek lejtőn kellett tüzelnie gyorsan mozgó célpontra -, és szétzúzta mögöttük a sziklát.

Ahogy jobban odanézett, George észrevett valamit, ami felkeltette szakmai kíváncsiságát. Mintha a szörnyeteg egész felszíne állandó lassú pezsgésben lett volna: aprócska kráterek nyíltak – csukódtak, mintha forrna a hús… csak éppen a levegőbuborékok nem kifelé ha­ladtak, hanem a felszínen körülfogta, aztán befelé vitte őket a mozgás.

A hatalmas, lencse alakú test foltos felszíne alatt, a mélyben ki tudott venni négy homá­lyos, sötétebb tömeget is -alighanem ezek voltak az agyak: Gumbs, Bellis, McCarty és… Meister eleven agya. Igen, az egyik éppen az ő szemkocsányai meghosszabbításában volt. Különös érzés – gondolta George -, hogy az ember megnézheti tulajdon agyát. Idővel biz­tosan meg lehet szokni. A négy sötét folt egymás közelében helyezkedett el, a lencse kö­zepe táján, szinte pontosan négyzet alakban. Az alig látható gerincvelők közöttük keresz­tezték egymást, és sugarasan kifelé mutattak a központból

Struktúra – gondolta George. Ennek az izének olyan a felépítése, hogy több idegrendszert is használni tud. Szabályos rendben helyezte el őket, az agyakat középre, ahol a legvédet­tebb – és talán más okból is. Talán eleve mód volt az “utasok” tudatos együttműködésére, létezett valamilyen sejtközi állomány, amely elősegítette a kommunikációs sejtek kialaku­lását az elkülönült agyak között… Ha csakugyan így volt, ez megmagyarázta, miért ment olyan könnyen a telepátia. George égett a vágytól, hogy bejusson és kiderítse. Vivian fáj­dalma enyhülőben volt. Az övé a szemközti agy, ő érezte meg legjobban a kőszilánkok hatását. De a szilánkok már lassan elsüllyedtek a kocsonyás szövet mélyében. Ha figyel­mesen nézte, George látta is a mozgásukat. Amikor leérnek a fenékre, minden bizonnyal kiválasztódnak – ugyanúgy, ahogy korábban a ruházatuk és felszerelésük emészthetetlen részei. George szórakozottan eltűnődött, hogy a másik két agy közül melyik lehet McCar­tyé és melyik Gumbs-é. Könnyű volt megmondani. George-tól balra, ahogy a test közepe felé nézett, a felszínen két kék szem látszott. Nem emelkedtek ki, és szemhéj fedte őket, mely láthatóan a szörnyeteg anyagából alakult ki, de tömörebb és átlátszatlan volt. Jobbra ki lehetett venni két piciny nyílást, melyek pár centiméternyire benyúltak a testbe. Ezek csak Miss McCarty fülei lehettek. George hirtelen vágyat érzett, hogy kiötöljön valami módszert arra, hogy földet szórjon bele. A táborba való visszatérés kérdése mindenesetre eldőlt, legalábbis egyelőre. McCarty nem említette többé, hogy növesszenek beszélőszer­vet, habár George bizonyos volt benne, hogy ő maga nem hagy fel a próbálkozással. Ge­orge úgy vélte, McCartynak nem fog sikerülni. Akármilyen mechanizmus révén hajtódtak végre ezek a változások a test felépítésében, minden valószínűség szerint a magukfajta di­lettánsok csak jelentős érzelmi feszültség szorításában boldogulhattak, és akkor is csak vi­szonylag egyszerű feladatokkal, amelyek egyszerre csak egy új struktúrát igényeltek. Márpedig ahogy McCartynak is mondta, az emberi beszélőszervek rendkívül összetettek. Esetleg meg lehetne oldani úgy, ötlött George eszébe, hogy kialakítanak egy vékony hár­tyát, amely a membrán szerepét tölti be, mögötte pedig egy légkamrát, körülötte néhány izomköteggel, azok hoznák létre és modulálnák a rezgéseket. Megtartotta magának az öt­letet . Nem akart visszamenni. George ritka madár volt: az a tudós, aki valóban alkalmas a munkájára, és a munkáját önmagáért szereti. És pillanatnyilag ott ült a szakma valaha is létezett legjobb kutatóeszközének a kellős közepén! Rendelkezésére állt egy ezerarcú or­ganizmus, amelynek kénye-kedve szerint változtathatta a felépítését, és belülről figyelhet­te az eredményt; élettani elméleteket állíthatott fel, aztán voltaképpen tulajdon teste szö­vetein ellenőrizhette őket – új szerveket hozhatott létre, új módon alkalmazkodhatott a környezethez!

George az új ismeretek hatalmas piramisának csúcsán látta magát, és a felvillanó lehető­ségek egyike-másika alázattal és ámulattal töltötte el. Egyszerűen nem tudott volna vissza­menni, még ha nem fenyegeti is a lepuffantás veszélye. Bárcsak egyedül esett volna ebbe az átkozott izébe! De akkor a többiek kihúzzák, aztán megölik a szörnyeteget. Úgy érezte, túl sok feladat vár egyszerre megoldásra. Nehezére esett összpontosítani a figyel­mét. Ijesztően csapongtak a gondolatai. Vivian, akinek egy ideje megszűntek a fájdalmai, most újra nyafogni kezdett. Gumbs ráförmedt. McCarty leteremtette mindkettőjüket. Ge­orge úgy érezte, torkig van az egésszel, hogy össze van zárva három hülyével, akinek csak arra van eszük, hogy…

– Egy pillanat! – szólalt meg. – Mind ugyanúgy érzik magukat? Idegesek? Ingerlékenyek? Mintha hatvan órát dolgoztak volna egyfolytában, és még az alváshoz is fáradtak volná­nak?

– Úgy szövegei, mint egy tévéhirdetés! – csattant fel Vivian. – Nincs elég bajunk anélkül is, hogy maga…

– Éhesek vagyunk! – vágott a szavába George. – Nem jöttünk rá, mert hiányoznak azok a szerveink, amelyek az éhséget szokták jelezni. De az utolsó élelem, amelyet ez a test ma­gához vett, mi voltunk, márpedig annak legalább húsz órája. Valami táplálék után kell néznünk!

– A mindenit, igaza van! – mondta Gumbs. – De ha ez a dolog csak embert eszik… már­mint ha… – amíg mi meg nem érkeztünk, nem találkozott emberrel – vetette oda George. – Szerintem akármilyen fehérje megteszi; de csak úgy bizonyosodhatunk meg róla, ha ki­próbáljuk. Minél előbb, annál jobb! Elindult, reménye szerint arra, amerre addig is halad­tak: a táborral pontosan ellentétes irányban. Mindenesetre, gondolta, ha elég messzire mennek, talán jól eltévedhetnek.

~ Szerző: helikon7 - 2009 december 2.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: