Négyesfogat II. – Damon Knight

Kiértek a fák közül, lementek egy hosszú lejtőn egy völgybe, át egy száraz, drótkemény füves mezőn, amíg egy patakmederhez értek, ahol még csörgedezett kevéske víz. Távolabb, a parton, félig az ágas-bogas bozót takarásában, George észrevett egy állatcsoportot. Kissé mintha törpedisznókra hasonlítottak volna. Szólt a többieknek, aztán óvatosan megindult feléjük.

– Merre fúj a szél, Vivian? – kérdezte. – Érzi?

– Nem – felelte a lány. – Amikor lefelé jöttünk a lejtőn, éreztem, de most, azt hiszem, egyenesen a széllel szemben megyünk.

– Jól van – mondta George. – Akkor talán be tudjuk cserkészni őket.

– No de… csak nem fogunk állatokat enni?!

Igen, Meister, hogy képzeli? – szólalt meg Gumbs is. – Én nem mondom, hogy finnyás vagyok, de végül is… George, aki maga is enyhe viszolygást érzett – mint mindenki más, ő is algán és mesterséges fehérjén nőtt fel -, mérgesen azt mondta:

– Mi mást tehetnénk?! Van szeme, láthatja, hogy itt ősz van. Ősz, méghozzá egy forró nyár után. A fák kopárak, a patakok kiszáradtak. Vagy húst eszünk, vagy koplalunk, hacsak nem akar rovarokra
vadászni…

Gumbs mélységesen megrendülve mormogott még egy darabig, aztán megadta magát.
Közelebbről az állatok kevésbé emlékeztettek disznóra, és még kevésbé voltak étvágygerjesztőek. Karcsú, tagolt, szürkésvörös testük volt, négy rövid lábuk, nagy, elálló fülük és handzsár formájú, tömpe ormányuk, amellyel a földet turkálták, s időnként kifordítottak valamit, amit gyorsan bekaptak, hogy a fülük is meglebbent közben. George harmincat számolt össze, viszonylag kis csoportba tömörültek a bozót és a patak közötti tisztáson. Lassan mozogtak, de rövid lábaik erősnek látszottak; George úgy vélte, ha kell, gyorsan tudnak szaladni. Előreóvakodott, szemkocsányait a földre lapította, mozdulatlanná merevedett, ha valamelyik állat fölpillantott. Egyre óvatosabb mozgással már tízméternyire megközelítette az egyiket, amikor McCarty hirtelen megszólalt:

– Meister, eszébe jutott már, hogy mégis hogyan fogjuk megenni ezeket az állatokat?

– Ne butáskodjon! – mondta ingerülten George. – Hát majd…- elhallgatott.

Várjunk csak… lehetséges, hogy a kocsonya normális táplálkozási módja megszűnt, mihelyt lakót szerzett magának? Vajon karmokat, agyarakat kellene növeszteniük, garatot, nyelőcsövet és így tovább, az egész berendezést? Képtelenség, addig éhen pusztulnának. Másfelől viszont – a fene ezt az elbutult érzést! – mégis meg kellett szűnnie, nehogy az első étkezésnél a lakót is megeméssze…

– Szóval? – érdeklődött McCarty.

Ez ostobaság, George tudta, hogy ostobaság, de nem tudta megmondani, miért, és kifejezetten kellemetlen gondolat volt. Vagy – ami még rosszabb – tegyük fel, hogy a zsákmány lesz az új lakó, a régi lakó pedig az ebéd…

A legközelebbi állat felkapta a fejét, négy kis piros szem meredt George-ra. Az elálló fülek fölmeredtek. Nem volt idő spekulálni. Meglátott! – kiáltott fel gondolatban George. – Gyerünk!

Minden megbolydult. Az egyik pillanatban mozdulatlanul lapultak a szúrós, száraz fűben, a következőben már egy expresszvonat sebességével suhantak a föld fölött, előttük szedte a lábát a falka.
A legközelebbi állat kétségbeesetten ugráló tompora egyre közelebb került; aztán legázolták, és átvetették magukat rajta. Az egyik szemével hátrapillantva, George látta, hogy az állat mozdulatlanul fekszik a fűben – eszméletlen vagy halott. Legázoltak még egyet. Bénítás gondolta hirtelen világossággal George. – Egy érintés elég. – Aztán még egyet, még egyet. – Hát persze hogy meg tudjuk emészteni őket – gondolta megkönnyebbülten. – Eleve szelektív kell hogy legyen az emésztése, máskülönben nem tudta volna elkülöníteni az idegszövetünket! Négy tetem. Hat. Aztán egyszerre még három, ahogy a falka összetömörült a bozót utolsó nyúlványa és a meredek patakpart között; aztán kettő, amelyek megpróbáltak visszafelé kitörni; aztán sorra még négy lemaradt példány. A falka többi része eltűnt a lejtő magas füvében; de mögöttük tizenöt tetem hevert szanaszéjjel. Biztos, ami biztos, George visszament a sor elejére, és a szörnyeteg testét benyomta az első tetem alá.

– Lapuljon le, Gumbs! – mondta. – Be kell csúsznunk alája… ennyire elég. A fejet hagyjuk lelógni!

– Miért? – kérdezte a katona.

– Gondolom, nem akarja magunk közé fogadni az agyát, igaz? Nem tudjuk, hányra van berendezkedve ez az izé. Sőt esetleg jobban tetszene neki az új agy, mint a miénk. De nem hiszem, hogy érdemes volna megtartani az idegrendszer többi részét, ha vigyázunk, hogy ne együk meg a fejet…

– Juj! – mondta halkan Vivian.

– Elnézését kérem, Miss Bellis – mondta bűnbánóan George. – De valószínűleg nem lesz túlságosan kellemetlen, ha nem törődünk vele. Elvégre nincsenek ízlelőbimbóink, sem…

– Semmi baj, semmi baj – mondta a lány. – Csak kérem, ne beszéljünk róla.

– Szerintem se – szólt közbe Gumbs. – Lehetne egy kicsivel tapintatosabb is, Meister!

George tudomásul vette a megrovást, és figyelmét a tetemre fordította, mely ott feküdt a szörnyeteg sima felszínén, az ő és Gumbs része között. Lassabban, de észrevehetően süllyedt befelé a húsba. Növekvő, homályos felhő terjengett körülötte. Amikor majdnem teljesen eltűnt, és a fej levált, odamentek a következőhöz. Ezúttal George javaslatára egyszerre kettőt kebeleztek be. Ingerlékenységük fokozatosan megszűnt; kellemes, jó érzés fogta el őket, és George megkönnyebbülten észlelte, hogy már képes logikusan gondolkodni, nem téveszt szem elől lényeges mozzanatokat. A nyolcadik és a kilencedik fogásnál tartottak, és George boldogan elmerült egy szövevényes gondolatmenetben a szörnyeteg keringési rendszerét illetően, amikor Miss McCarty megtörte a hosszan tartó csöndet, és bejelentette:

– Sikerült találnom egy módszert, amelynek segítségével biztonságban visszatérhetünk a táborba. Haladéktalanul lássunk hozzá!

George megdöbbenten fordította a szemét McCarty testnegyede felé. A test széléről valami szikár, tagolt dolog nyúlt ki, úgy festett… igen, az volt… egy torz, de felismerhető kar kézzel! Ahogy nézte, a görcsös ujjak tapogatózva megfogtak egy fűszálat, megrángatták, kitépték.

– Gumbs őrnagy! – mondta McCarty. – A maga feladata lesz, hogy előkerítse a következő segédeszközöket a lehető leggyorsabban. Egy nagyobb levelet javasolok, világos színűt, száraz legyen, de ne törékeny. Vagy egy nagyobb darab fakérget, amely könnyen lerántható. Kettő: festékanyagot. Bizonyára talál olyan bogyókat, amelyek megfelelő nedvvel rendelkeznek. Ha nem, akkor megteszi a sár is. Három: egy tollnak használható ágat vagy nádszálat. Amikor odairányított ezekhez a nélkülözhetetlen tárgyakhoz, a segítségükkel megírok egy üzenetet, melyben körvonalazom sajnálatos helyzetünket, visszatérünk vele a táborhoz, a sötétben odalopózunk, és feltűnő helyen letesszük. Hajnalig visszavonulunk, és amikor már elolvasták, ismét előjövünk. Rajta, őrnagy!

– No igen – mondta Gumbs -, ennek sikerülnie kellene, csak… gondolom, kidolgozott valami módszert a toll megfogására, Miss McCarty…

– Ostoba! – felelte McCarty. – Természetesen növesztettem egy kezet!

– Hat akkor semmi gond. Nézzük csak, azt hiszem, először megpróbálkozhatunk ebben a bozótban… – Közös testük megrándult a jelzett irányban. George visszafogta.

– Várjunk egy percet! – mondta kétségbeesetten. – Legalább annyi józan eszünk legyen, hogy befejezzük az étkezést, mielőtt elindulunk. Ki tudja, mikor jutunk a következőhöz.

– Mekkorák ezek a lények, őrnagy? – kérdezte éles hangon McCarty.

– Úgy… hatvan centiméter körül lehetnek.

– És kilencet elfogyasztottunk, ugyebár?

– Inkább csak nyolcat – mondta George. – Ennek a kettőnek még a fele megvan.

– Más szóval – mondta McCarty – fejenként kettőt kaptunk. Ennek bőségesen elégnek kell lennie. Egyetért, őrnagy?

George komoly hangon megszólalt:

– Téved, Miss McCarty! Emberi táplálékszükségletben gondolkodik, pedig ennek az organizmusnak más az anyagcseréje, és a tömege legalább háromszorosa négy ember tömegének. Nézze meg más oldalról: mi négyen összesen körülbelül háromszáz kilót képviseltünk, mégis húsz órával azután, hogy ez a lény bekebelezett bennünket, már ismét éhes volt. Nos, ezek az állatok a földi nehézségi gyorsulás mellett nem nyomnának többet darabonként húsz kilónál – és az ön terve szerint ki kell tartanunk holnap délelőttig.

– Ebben van valami – mondta Gumbs. – Igen, mindent összevéve, Miss McCarty, szerintem is addig lássuk el magunkat élelemmel, amíg lehet. Ebben a tempóban nem telik félóránál többe.

– Hát jó. Csak igyekezzenek! – Továbbléptek a következő két áldozathoz. George agya lázasan zakatolt. Semmi értelme sem volt vitatkozni McCartyval, és Gumbs sem volt sokkal jobb, de meg kellett kísérelnie. Ha legalább Gumbsot meg tudná győzni, akkor Bellis talán csatlakozna a többséghez. Talán… De csak ebben reménykedhetett.

– Gumbs – szolalt meg -, gondolkodott már rajta, hogy mi lesz majd velünk, amikor visszatérünk?

– Hat az nem az én szakmám. Majd a magafajta szakemberek elintézik.

– Nem erre gondoltam. Képzelje el, hogy maga a parancsnok, és nem mi, hanem négy másik
ember esik bele ebbe az organizmusba…

– Mi? Hogy? Nem értem.

George türelmesen elmondta még egyszer.

– Aha, értem, mire gondol. Úgyhogy…

– Milyen parancsot adna? Gumbs egy pillanatig tűnődött.

– Azt hiszem, az egészet átadnám a bioszekciónak. Mi mást tehetnék?

– Nem gondolja, hogy esetleg megsemmisíttetné mint lehetséges veszélyforrást?

– A mindenit, az bizony meglehet! De hát majd jól meggondoljuk, mit írunk abban az üzenetben.

Megmondjuk, hogy ritka különlegesség vagyunk és a többi. Bánjanak velünk óvatosan!

– Rendben van – mondta George -, tegyük fel, hogy ez sikerül. És aztán mi lesz? Mivel ez nem a maga szakterülete, elmondom. Tízet egy ellen, hogy a bioszekció “esetleges ellenséges fegyvernek” minősít majd minket. Ez azt jelenti, hogy mindenekelőtt teljes vallatáson kell átesnünk, és magának nem kell elmondanom, az milyen lehet…

– Gumbs őrnagy! – szólt közbe éles hangon McCarty. – Meistert az első adódó alkalommal ki kell végezni hűtlenség miatt! A továbbiakban ugyanezen büntetés terhe mellett tilos beszélnie vele!

– De azt nem tudja megakadályozni, hogy meghallgasson! – mondta feszülten George. – Hogy folytassam, Gumbs, utána mintákat fognak venni. Érzéstelenítés nélkül. Végül pedig vagy mindennek ellenére elpusztítanak bennünket, vagy visszaküldenek a legközelebbi megerősített bázisra további vizsgálatra. Szövetségi tulajdon leszünk, Gumbs, szigorúan titkos kategóriában, és mivel a hírszerzésnél soha senkinek sem lesz mersze feloldani a titkosságot, ott is maradunk. Gumbs, ez valóban ritka különlegesség, de senkinek egy fikarcnyi haszna sem lesz abból, ha visszamegyünk a táborba. Akármit derítünk ki róla, még ha olyasmit is, ami milliárdok életét mentheti meg, az is szigorúan titkos lesz, és sohasem kerül ki a hírszerzés falai mögül… Ha még mindig abban reménykedik, hogy a szakértők majd ki tudják hámozni innen, akkor téved. Ez nem olyan, mint a végtagpótlás, mert az egész teste megsemmisült, Gumbs, csak az idegrendszere és a szeme maradt meg. Új testünk csak akkor lehet, ha csinálunk magunknak. Itt kell maradnunk, és… és nekünk kell megoldanunk a dolgot.

– Gumbs őrnagy – mondta McCarty -, azt hiszem épp elég időt pocsékoltunk el. Kezdje el megkeresni a szükséges anyagokat!

Egy pillanatig Gumbs hallgatott, és közös testük nem mozdult. Aztán azt mondta:

– Igen, ugyebár egy levél, egy ág és egypár bogyó… vagy sár. Miss McCarty, egyvalamiben azért szeretném kikérni a véleményét, természetesen nem hivatalosan. Mielőtt hozzálátunk. Arra gondolok, hogy ugye, össze tudnak majd eszkábálni nekünk valamiféle testet, nem? Mert hát az egyik szakember így beszél, a másik úgy beszél… Érti, hová akarok kilyukadni? George bizonytalan rossz érzéssel nézte McCarty új végtagját. A kéz ritmikusan kinyílt, összecsukódott, és George szinte bizonyos volt benne, hogy percről percre nagyobb. Az ujjak időnként belemarkoltak a száraz fűbe, kitéptek először egy szálat, aztán kettőt, végül egy egész csomót. McCarty azt mondta:

– Nincs véleményem, őrnagy. A kérdés nem ide tartozik. A kötelességünk az, hogy visszatérjünk a táborba. Ez minden, amit tudnunk kell!

– Ó, ebben maradéktalanul egyetértek – mondta Gumbs. – És különben sincs más választásunk, igaz?

George rámeredt a szörnyeteg széle alól kikandikáló egyik ujj szerű nyúlványra, és minden akaraterejével igyekezett karrá növeszteni. Azt gyanította, hogy máris elkésett vele.

– Dehogynem – mondta. – Megmaradhatunk így, ahogy vagyunk. Még ha a szövetség egy évszázadig tartja is ezt a bolygót, lesznek rajta olyan részek, ahová nem jut el senki. Biztonságban lennénk.

– Mert hát – folytatta Gumbs, mintha csak azért hallgatott volna el, hogy elgondolkodjék – az ember végül is nem fordíthat hátat a civilizációnak, igaz? George ismét érezte, hogy a test a bozót felé rándul, és megint ellenállt. Aztán még egy izomzat csatlakozott a Gumbséhoz, és George már nem bírt a túlerővel. Remegve, oldalazva a valami meisterii elmászott félméternyit. Ott azonban megállt, egy helyben erőlködött. És George aznap már másodszor volt kénytelen átértékelni Vivian Bellisről alkotott véleményét.

– Hiszek magának, illetve neked, George – mondta Vivian. – Nem akarok visszamenni. Mond meg, mit tegyek!

– Ennél jobbat nem is tehetnél, mint most – mondta George egy pillanatnyi meglepett hallgatás után. – Legfeljebb ha egy kart tudnál növeszteni; azt hiszem, jól jönne.

A huzakodás tovább folyt.

– Most már tudjuk, hányadán állunk – mondta McCarty Gumbsnak.

– Igen. Kétségtelenül.

– Gumbs őrnagy – szolt elszánt hangon McCarty -, maga velem szemben van, ugye?

– Gondolja?…

– Szerintem igen. Azt mondja meg, hogy Meister magától balra van vagy jobbra?

– Balra. Ezt biztosan tudom. A szemem sarkából látom a kocsányait.

– Nagyszerű! – McCarty karja fölemelkedett. A torz ujjak egy hegyes kődarabot szorongattak.
George halálra válva nézte, ahogy a kar átnyúlik a test domborulata fölött. A vékony, éles kőszilánk ott tapogatózott három centiméternyire attól a területtől, amely alatt az agya lapult. Aztán a kéz hirtelen fölemelkedett, lesújtott, és George-ba éles fájdalom hasított.

– Azt hiszem nem elég hosszú – mondta McCarty. Behajlította a kart, odanyúlt majdnem pontosan ugyanarra a helyre, és megint döntött.

– Nem bizony – mondta elgondolkodva. – Valamivel hosszabb kell… – Kisvártatva: – Gumbs őrnagy, a következő kísérletem után közölje, reagálnak-e valamilyen módon Meister szemkocsányai!
George idegeiben még mindig lüktetett a fájdalom. Az egyik, félig vak szemével a test széle alatt mérhetetlen lassúsággal növekvő karkezdeményt nézte, a másikat nem tudta levenni McCarty karjáról, mely lassan feléje hosszabbodott…

Szemlátomást hosszabbodik, mégsem kerül közelebb – eszmélt rá hirtelen. Sőt akármilyen hihetetlennek tetszett, mintha távolodott volna! A szörnyeteg húsa az ellenkező irányban mozgott alatta, megnyúlt közöttük! McCarty ádáz erővel ismét lecsapott. Ezúttal kevésbé volt éles a fájdalom.

– Nos, őrnagy? – kérdezte McCarty. – Van eredménye?

– Nincs – mondta Gumbs. Azt hiszem nincs. De mintha egy kicsit előrehaladnánk, Miss McCarty.

– Ne ostobáskodjon! – csattant fel a másik. – Éppen hogy visszafelé szorítanak minket! Figyeljen jobban, őrnagy!

– De tényleg! – tiltakozott az őrnagy. – A bozót felé mozgunk! Nekem előre, magának hátra.

– Gumbs őrnagy, én mozgok előre, és maga hátra!

Mindkettőnek igaza van, fedezte föl George: a szörnyeteg teste már nem volt kerek, hanem megnyúlt a Gumbs -McCarty – tengely mentén. Közepén mintha alig észrevehetően már össze is szűkült volna egy kicsit. A felszín alatt is mozgás látszott.

A négy agy most már nem négyzet, hanem téglalap csúcsain helyezkedett el. A gerincvelők elhelyezkedése is megváltozott. Az öve és Viviané nagyjából ugyanott maradt. Gumbsé azonban most McCarty agya alá húzódott, és fordítva. Miután vagy kétszáz kilóval megnövelte a tömegét, a valami meisterii most osztódóban volt – és igazságosan elosztotta a lakóit is: kettőt ide, kettőt oda! Gumbs és Meister került az egyikbe, McCarty és Bellis a másikba. A következő osztódásnál – eszmélt rá George – a két új egyedben már csak egy-egy agy lesz; az utána következő alkalommal pedig mindegyik pár egyik új egyede “gazdátlan” szörnyeteg lesz, amely tétlenül, álcázva lapul, és várja, hogy beleessen valaki. De ez azt jelentette, hogy akárcsak a közönséges amőba, ez az elképesztő organizmus is halhatatlan volt! Sohasem halt meg, hacsak baleset nem érte; csak növekedett és osztódott. Nem úgy a lakói, sajnos. Az ő szöveteik megöregszenek, elpusztulnak majd…

Vagy mégsem? Az emberi idegszövet nem tud úgy sarjadzani, ahogy George-é és Miss McCartyé tette; sőt semmilyen emberi szövet nem képes olyan iramban új sejteket létrehozni, hogy George-nak szemkocsánya, McCartynak karja nőjön percek alatt. Semmi kétség; az új szövet a legkevésbé sem emberi szövet, csak utánzat, melyet a szörnyeteg a tulajdon anyagából hoz létre, a legközelebbi eredeti sejtekből vett útmutatás alapján. De tökéletes utánzat: az új szövetek összeépülnek a régivel, az axonok összekapcsolódtak a dendritekkel, az izmok parancsra összehúzódtak, megnyúltak. Az utánzat működött. Következésképpen amikor az idegsejtek elöregszenek majd, azok is pótolhatók lesznek. Végül eltűnik majd az utolsó emberi sejt is, az ember teljesen kicserélődik szörnyanyaggá – de “az a különbség, amely nem számít, nem különbség”. Lényegében a “lakó” ugyanúgy ember lenne – méghozzá halhatatlan! Leszámítva a baleseteket. Vagy a gyilkosságot…

Miss McCarty éppen azt mondta:

– Ugyan, Gumbs őrnagy, ez nevetséges! A magyarázat teljesen nyilvánvaló. Hacsak nem akar szántszándékkal félrevezetni – sejtelmem sincs róla miért -, akkor erőfeszítésünk, hogy ellentétes irányban mozogjunk, széthúzza ezt a lényt!

McCarty szemlátomást eltájolta magát. De nem is baj – így legalább kevesebb vizet zavar, amíg végbemegy az osztódás, illetve hoppá! George már elkerült ugyan a keze ügyéből és egyre jobban távolodott – de mi lesz Viviannel? Az ő agya, ha lehet, még közelebb került McCartyéhoz…

Mitévő legyen? Ha figyelmezteti a lányt, csak rátereli McCarty figyelmét. Hacsak egyúttal nem tudja félrevezetni az ellenséget…

Hirtelen ráébredt, hogy nincs sok ideje. Hajói sejtette, hogy valamiféle fizikai összeköttetés alakult ki az agyak között, és attól vált lehetségessé a kommunikáció, akkor azok a sejtek már nem sokáig tarthatnak ki; a két pár agy közötti távolság egyre nőtt.

– Vivian! – szólalt meg.

– Tessék, George!

George megkönnyebbülten folytatta:

– Ide hallgass, ezt a testet nem mi húzzuk széjjel – hadarta -, hanem osztódik. Ilyen módon szaporodik. Te meg én kerülünk az egyik felébe. Gumbs és McCarty pedig a másikba. Ha nem kötözködnek velünk, oda mehetünk, ahová akarunk…

– Jaj de örülök!

Milyen meleg hangocskája van…

– Jó, jó – mondta idegesen George -, de lehet, hogy meg kell küzdenünk velük; rajtunk áll a dolog. Ezért növessz kart, Vivian!

– Megpróbálom – mondta kételkedőén a lány. – Nem is tudom… McCarty hangja szakította félbe:

– Aha! Gumbs őrnagy, mivel magának van szeme, a maga feladata lesz ügyelni, hogy az a kettő meg ne szökjön! Addig is javasolom, hogy szintén növesszen kart!

– Igyekszem, kérem, igyekszem – mondta Gumbs.

George meglepetten lefelé pillantott, túl a tulajdon félig megformált karján; és ott a látómezeje szélén, Gumbs részén, a perem alatt húsos duzzanat látszott! Az őrnagy titokban dolgozott rajta, elrejtette… és máris erőteljesebbnek látszott George-énál!

– Hohó! – szólalt meg hirtelen Gumbs. – Ide figyeljen, Miss McCarty, Meister az orránál fogva vezette! Merthogy maga meg én nem ugyanabban a részben leszünk ám! Hogy is lehetnénk? A két ellentétes felén vagyunk ennek a nyavalyának! Maga lesz Miss Bellisszel, én meg Meisterrel!

A testén már határozott befűződés alakult ki. A gerincvelők is elfordultak, úgyhogy középütt üres rész jött létre az agyak között.

– Igen – mondta halkan McCarty. – Köszönöm, Gumbs őrnagy!

– George! – hallatszott a távolból Vivian rémült hangocskája. – Mit csináljak?

– Növessz kart! – ordította George. Válasz már nem jött.

~ Szerző: helikon7 - 2009 december 2.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: