Monty Python – Brian élete (1. rész)

MOTTÓ:
Figyelj! Végülis mit veszíthetsz? A semmiből jöttél,
A semmibe mész. Mit veszítettél? Semmit.
(Monty Python)

Vége felé közeledett az éjszaka. Az égen még ragyogtak a csillagok, de kelet felől már lassan derengeni kezdett a hajnal. A múló sötétségből három utazó alakja bontakozott ki, akik egymás mögött haladva igyekeztek gyorsabb mozgásra ösztökélni tevéiket. Szemüket az égre függesztették. Nyilvánvalóan azt a többinél jóval nagyobb és fényesebb csillagot követték, amely, mintegy nekik mutatva az utat, haladt az égen. Relatíve marha gyorsan.

Történetünk elindítói – nevezzük őket Menyhártnak, Gáspárnak és Boldizsárnak – már jó ideje úton voltak. A jövendölés szerint addig kellett követniük a csillagot, amíg az meg nem áll valahol, és egyértelmuen meg nem mutatja a Megváltó világrajövetelének helyét. Ha jól meggondoljuk, ez a fajta közlékenység igencsak szép egy csillagtól, különösen egy olyan korban, amikor történetünk színhelyén – Júdeában, Jeruzsálemben – ötpercenként lépett az ismeretlenség homályából a rivaldafénybe egy-egy megváltó-jelölt. És akkor, éppen akkor, amikor Gáspár úgy döntött, hogy mégsem fog hányni, bár az biztos, hogy ezt a himbálózást a tevén soha nem fogja megszokni, és Menyhárt azon morfondírozott, hogyha ezzel a dologgal végeznek, most már tényleg el kell mennie fogorvoshoz, és Boldizsár 3507-edszer átkozta el azt a pillanatot, amikor ebben a rohadt melegben felvette azt az aranylemezkékből készített, sőt mellközépig érő maszkot, amit a nejétől kapott a házassági évfordulójukra, mondom akkor, éppen akkor észrevették, hogy a csillag megállt. Egy Betlehem nevű városkához érkeztek éppen. Nem volt könnyű a tevékkel lavírozni a szűk sikátorokban, végül mégis úgy tűnt, elérték útjuk végcélját. A csillag pont fölöttük helyezkedett el. Hosszú útjuk során sok mindenre gondoltak már, de, hogy éppen ez lesz AZ A HELY, arra soha. Egy istálló előtt álltak. Odabent a félhomályban, a jászol előtt egy asszonyforma személy ült egy fejőszéken, és aludt. Olcsó anyagból készült, egyszerű szabású, de piszkos ruháján meg-megállt a bizonytalanul pislákoló mécses fénye. Menyhárt halkan megköszörülte a torkát.

– Jáhááj! – kiáltotta a felriadó asszonyforma, és leesett a fejőszékről.

Elvégre Boldizsár úgy nézett ki a maszkjában, mint egy két lábon járó bankbetét.

– Kik vagytok? – kezdett kászálódni a nőforma.

– A három napkeleti bölcs.

– Mííí???

– A három napkeleti bölcs.

Az asszony gyanakodott.

– Akkor meg mit akartok itt egy tehénistálló körül hajnali kettőkor? Szerintem ez nem valami bölcs dolog.

– Asztrológusok vagyunk – magyarázkodott Gáspár, Boldizsár pedig jelentőségteljesen hozzátette:

– A fényes Napkeletről jöttünk.

– Ez valami jópofa poén? – kérdezte az asszony. Ronda, rikácsoló hangja volt, és nem fukarkodott a hangerővel. Menyhárt hangja viszont megtelt áhítattal.

– Dicsőíteni jöttünk a kisdedet.

– Hódolatunkat kell kifejeznünk – pontosított Boldizsár.

– Hódolat?! Részegek vagytok! Pfuj, undorító! – kiáltotta a felháborodott delnő (forma), és elkezdte őket taszigálni. – Kifelé, gyerünk kifelé! Bepofátlankodtok ilyen süket szöveggel! Adok én nektek csillagjóslást! Kifelé!

Gáspár kérlelőre fogta.

– Ne-ne! Látnunk kell őt!

– Másnak a kölykét dicsőítsétek! Tűnés!

– Csillag vezérelt minket – próbálkozott Boldizsár a maszkja mögül.

– Szerintem inkább egy pálinkásüveg. Kifelé!

– Nem! – makacskodott Boldizsár. – Ajándékokat hoz…

– Kifelé!

– …tunk.

– Aranyat, tömjént, mirhát – segített neki Menyhárt. Az asszony azonnal hangot váltott.

– Miért nem ezzel kezdtétek? Ott van bent. – szabadkozva tessékelte őket befelé. – Elnézést kérek a nagy kupi miatt.

A három napkeleti bölcs elérzékenyülve állt meg a jászol előtt, az asszony mögöttük maradt.

– Egyébként mi az a mirha? – kérdezte.

Menyhárt, le nem véve szemét a jászol tartalmáról, válaszolt neki.

– Egy értékes balzsam.

Az asszony újra rikácsolni kezdett:

– Balzsam! Miért hoztatok neki balzsamot? Megharaphatja!

– Mi?

– Az egy veszedelmes állat! Dobjátok a vályúba!

Hevesen tiltakoztak.

– Nem, nem!

– De bizony az! Nagy izéje is van – mutatott ágaskodó szarvakat az ujjaival az asszony.

– Ez egy krém – magyarázta Gáspár. A matróna kezdett elbizonytalanodni.

– Létezik egy balzsam nevű állat. Vagy ezt csak álmodtam? Szóval ti asztrológusok vagytok? – mutatott a jászolban fekvő gyerekre.

– Hm? – nem értették.

– Milyen jegyben született?

– Kecskebak – válaszolta Gáspár.

Az asszony nagyon megörült.

– Ó! Kecskebak? És azok milyenek?

Gáspár azonban erről nem adott felvilágosítást, ugyanis kezdett ideges lenni.

– Ó! Hisz ő az lsten fia. A Megváltó! A zsidók királya – tódította Boldizsár.

– Mármint a kecskebak?

– Ő… nem, nem, nem, nem! Csak ő.

Az asszony tudálékosan bólintott.

– Ó! Mindjárt gondoltam. Különben sok lenne belőle.

A bölcsek egymás mellé térdeltek a jászol elé.

– Milyen névre hallgat? – kérdezték.

– Ó, Brájen (írd: Brian) – válaszolta átszellemülten a büszke anya.

A vendégek kórusban kántálni kezdtek.

– Imádunk téged O’Brájen, aki mindannyiunk ura vagy. Dicsőség néked Brájen és a mi Urunknak, lstenünknek. Ámen.

Az asszony mögöttük toporgott.

– Sokáig csináljátok még ezt?

– Mit?

– A dicsőítést.

– Nem-nem – szabadkoztak a bölcsek, elvégre alig pár hétig kellett a sivatagban tevegelniük ezért a tizennégy másodpercért – és elkezdtek hátrálni kifelé.

Az anya kitessékelte őket, miközben gondosan begyűjtötte az ajándékokat.

– Nos hát, ha megint erre jártok, kukkantsatok be. Huh! És nagyon kösz az aranyat meg a tömjént. De a mirhából ne csináljatok problémát legközelebb! Viszlát!

A csomagokkal egyensúlyozva visszatért a jászolhoz, és beszélni kezdett a csecsemőhöz.

– Milyen kedvesek voltak, nem? Tiszta lökött társaság! De azért nézd ezt meg! – és felmutatott egy csomagot.

Abban a pillanatban felbukkant az ajtóban az egyik bölcs, az asszonyhoz ugrott, kikapta a kezéből az egyik csomagot és már iszkolt is kifelé.

Rögtön utána megjelent a másik és a harmadik is.

– Hé! – kiáltotta az anya – Add vissza! Ez az enyém! Ez a Megváltótok tulajdona!

Boldizsár egy pillanatra visszafordult, és a földre lökte az asszonyt, aztán sietett a többiek után.

Odakint megálltak egy pillanatra a bejárat előtt. A szomszédos istálló ajtaján át földöntúli fény áradt feléjük, és halkan szólt a szférák zenéje.

Mögülük hirtelen gyereksírás hallatszott, aztán a számukra immár felejthetetlen rikácsoló hang.

– Kuss legyen!

Végül egy anyai pofon csattanása…

~ Szerző: helikon7 - 2009 december 6.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: