Monty Python – Brian élete (7. rész)

Már a csatornában lopakodtak a fáklyák pislákoló fényénél, amikor Brájen újra felidézte Szten szavait.

– Jó! A terv a következő. Ez itt a palota a Cézár téren, a kommandóegységünk a Circus Maximus felől közelíti meg az éj leple alatt, az Észak-nyugati Főcsatornán keresztül. Ha kérdezik, csatornatisztítók vagyunk, és egy konferenciára megyünk. Redzs, dicső vezérünk és a J.N.F. alapítója lesz a koordinációs konzultáns a csatorna bejáratánál, mivel ő maga nem vesz részt semmilyen terrorista akcióban, ugyanis nagyon fáj a háta.

Brájen visszaemlékezett, hogy megkérdezte Redzstől:

– Te nem is jössz velünk?

– Szolidaritás, testvér! – felelte a J.N.F. megalapítója, és felülről a helyére illesztette a csatornafedelet.

– Ó igen – rebegte akkor Brájen. – Szolidaritás, testvér!

Szép pillanat volt. És büdös.

– Ha már a csatornában leszünk – tért vissza Brájen Szten szavaihoz -, az időzítés a legfontosabb. A rómaiak lakomát rendeznek késő éjjel, tehát sietnünk kell. És ne a legjobb szandálotokban gyertek. Itt balra fordulunk, bemegyünk az Augustus Császár Emlékcsatornába. Ott egyenesen haladunk a padló alatti fűtőtérig. Épp most burkolták újra. úgyhogy, terroristák, csak óvatosan a fegyverekkel! Így pontosan Pilátus ülésterme alá érkezünk. Itt van a római építészet gyenge pontja. De nem tökölhetünk!

Mire Brájen idáig jutott, épp a gyenge pont alatt álltak. Vésni kezdték a csatorna mennyezetét. Odafent ötméteres mozaikkép fedte ezt a részt. A kép egy félkönyékre támaszkodó férfit ábrázolt, akinek az ágyékát épp csak egy kis törülköző-féleség takarta. A férfi kinyújtott lábán előrehajló meztelen nőalak ült, és egyik kezével a törülköző alatt fogott valamit, de – miután a film korhatár nélkül megtekinthető – fogalmunk sincs, hogy mit.

Az nem valószínű, hogy az egyik J.N.F-es fejét, pedig amikor a vésés eredményeként a törülköző-padlódarab megemelkedett, alóla az bukkant elő.

Hőseink sorban bemásztak a terembe, és csendben lopakodni kezdtek céljuk, a helytartóné hálószobája felé. Most is a – lopakodáshoz kifejezetten praktikus – fekete ruhákat viselték, még Brájen is. Pedig őt hirtelen válogatták be a kezdőcsapatba, mégis ügyeltek rá, hogy neki is jusson mez.

Frenszisz haladt elöl. A folyosó, ami a teremből nyílt, egy helyütt kiszélesedett, és egy másik teremhez értek. Frenszisz megállt, mielőtt belépett volna, mögötte feltorlódtak a többiek. Mindannyian igyekeztek nagyon bátornak kinézni, de ebben a pillanatban mind arra gondoltak, mi lenne, ha a terem közepére érve hirtelen körülfogná őket egy különítmény. Júdea bizony azonnal szegényebb lenne egy politikai irányzattal. Aztán Frenszisz gondolt valami olyasmit, ami párszáz év múlva imígyen jelent meg az amerikai dolláron: In God we trust, és megtette az első lépést. A többiek pisszenés nélkül követték. Három méterrel arrébb beleütköztek egy szintén pisszenés nélkül araszoló, és ugyancsak fekete ruhát viselő csapatba, akiknek viszont a szájuk előtt átkötött fekete kendő is jelezte az illegalitást. A kendős csapat vezetője találta fel magát előbb.

– Szabad Galileáért Mozgalom – tisztelgett, azaz, karját és tenyere élét egyvonalban tartva maga előtt, saját felező tengelyét mutatta Frensziszéknek.

– Ó! A Júdea Népe Front… tisztviselői – bökött hátra a fejével emez.

– Ó!

– Ti mit csináltok? – vonta kérdőre a konkurenciát Frenszisz.

A másik közelebb hajolt, és jelentőségteljesen súgta.

– Elraboljuk Pilátus nejét, hogy teljesítsék a követeléseinket.

– Mi is.

– Mi?

– Ez a tervünk.

– Mi voltunk itt előbb!

– Ezt hogy érted?

– Előbb találtuk ki!

– Igeen? Nem!

Felháborodott morajlás hallatszott a J.N.F. soraiból.

– Oké, oké – csitította az indulatokat Frenszisz -, akkor minden követelésetek ki van dolgozva?

– Hát persze.

– Mik azok?

– Azt nem mondom meg.

Újabb morajlás.

– Figyelj – próbálkozott a kendős -, nekünk jutott előbb eszünkbe, érted?

– Ez nem igaz!

– De igen!

Az indulatok egyre magasabbra csaptak. Kellemes felüdülés volt ez a pisszenés nélküli hosszú percek után.

– Baromarcú! – így a kendős. – Mi már hónapok óta készülünk erre!

– Túl kevés idő az nektek, csigaképű! – kontrázott Frenszisz, mire a kendős a mutatóujjával a jobb szemébe bökött. Botok emelkedtek a magasba mindkét oldalon.

– Testvéreim! – Brájen igyekezett túlkiabálni a küzdőket. – Együtt kell harcolnunk! Nem egymással kell harcolnunk, inkább össze kell fognunk! Hiszen van közös ellenség!

Ez hatott.

– A JÚDEAI NEMZETI FRONT! – kiáltották egységesen és összefogva.

– Nem, nem! – hadonászott Brájen – a rómaiak!

– Ja, ja. Igen. A rómaiak. Tényleg – hallatszott innen is, onnan is mindkét csapatból.

– Vigyázzatok! – kiáltotta valaki. Egy római őr lépdelt az árkádok alatt.

Csend lett. Még a lélegzetüket is visszatartották. Az őr szerencsére elhaladt előttük anélkül, hogy feléjük pillantott volna.

– Na, hol is tartottunk? – kérdezte a Szabad Galileáért Mozgalom vezetője.

– Be akartál nekem mosni egyet – felelte Frenszisz, és nekiugrott a másiknak.

Kitört a polgárháború. mindkét fél derekasan küzdött, csak Brájen próbálta csitítani őket, de elsodorták. Két római katona jelent meg a terem egyik bejáratánál, és rosszalló fejcsóválással nézni kezdték a küzdelmet. Oszd meg és bámészkodj! A harcosok sorra estek össze egymás csapásai alatt.

Az utolsó egymást fojtogató párt Brájen próbálta meg szétválasztani, de mielőtt sikerült volna, mindkettő kidőlt. Az ellenzék színe virága ott hevert a földön. Brájen ekkor látta meg a katonákat. Aztán elsötétült előtte a világ.
Arra eszmélt, hogy lábánál fogva húzzák lefelé egy lépcsőn, ami egy csöppet sem puha. Belökték egy mocskos veremcellába, és rázárták a rácsot. Az utolsó, amit a külvilágból látott, a börtönőr mocskos, állati képe volt. Nyál csorgott a száján, és menet közben úgy mozgott, mint egy sánta gorilla. De ezt sem látta sokáig, ugyanis a börtönőr szemen köpte.

– Szemét mázlista! – hallatszott a cella mélyéről.

– Ki az? – Brájen tétován próbált körülnézni.

– Rohadt, szemét mázlista!

– Mi? – hősünk észrevette társát. Öreg, hosszúszakállas rab volt, a falról lógott lefelé.

– Igazi kis csókos – rikácsolta a sorstárs -, foglár kedvence!

– Ezt hogy érted? – kérdezte Brájen elképedve.

– Biztos megkented egy pár sékellel, mi?

– Hogy én megkentem? Te is láttad, hogy pofán köpött.

– Ó, mit nem adnék azért, ha egyszer jól pofán köpnének! Néha arról álmodom éjszakánként, hogy végre jól pofán köpnek.

Brájen nem hagyta annyiban.

– Azért nem bántak velem olyan barátságosan – bizonygatta. – Megbéklyóztak.

– Mennybe mennék, ha megadatna, hogy megbéklyóznak egy órácskára. Biztosan azt hiszik, hogy a te seggedből jön a napfény, fiacskám.

Az öregnek csúnya, rikácsoló hangja volt. Brájent az anyjára emlékeztette.

– Szállj le rólam! – vágott vissza -, sokat szívtam már!

– Még hogy sokat szívtál! Én öt éve vagyok itt, és csak tegnap kötöttek föl szakszerűen. Ne gyere nekem ezzel!

– Jól van, jól van – adta fel Brájen. Ezzel a taktikával már otthon is megoldott néhány helyzetet.

– Biztos azt hiszik, – méltatlankodott tovább a fal lakója -, te vagy a Mindenható Úristen.

– Mit fognak csinálni velem?

– Oh! Nyilván megúszod keresztre feszítéssel.

– Keresztre feszítés? – döbbent meg a piszok mázlista.

– Igen. Megúszod.

– Megúszom keresztre feszítéssel?!?

– Aha – nyugtatta meg rabtársa – ez a legjobb, amit a rómaiak tettek értünk. Ha nem lenne keresztre feszítés, ez az ország egy nagy kupleráj lenne. Csak szögeljék fel őket!

Brájen rémülten ugrott a rács felé.

– Őrség! – üvöltötte.

– Üssenek szöget a fejükbe! – tette még hozzá az öreg.

– Őrség! Őrség!

Az őrség meg sajnos olyan, ha hívják, jön. Megjelent az állati külsejű foglár.

– Mit akarsz? – hörögte.

– Vigyenek át egy másik cellába! – könyörgött Brájen, mire az őr azonnal pofán köpte.

– Óúúú! Már megint kényezteti! – hallatszott a falról.

– Fogd be a szád! – mordult még vissza az őr.

– Bocs. Vegyük az én esetemet! Idekötöttek öt évvel ezelőtt. Minden éjjel levesznek húsz percre, és aztán újra visszakötnek, ami igazán fair ahhoz képest, amit elkövettem. Ha semmi más, ez megtanított tisztelni a rómaiakat. És arra is, hogy nem juthatsz sehová az életben, csak ha kész vagy tisztességes munkát végezni. Tisztességes…

– Hallgass! – kiáltott rá Brájen, és még folytatta volna, de abban a pillanatban kivágódott a rács.

– Ott van – mutatott Brájenre az időközben visszatért foglár. Mögötte légionáriusok álltak.

– Pilátus látni óhajt – közölte Brájennel a parancsnok.

– Engem?!?

– Gyerünk!

– Pilátus miért akarna látni engem? – kérdezte még hősünk, de már kászálódott kifelé. A légiós nem zárkózott el a tájékoztatás elől.

– Biztos tudni akarja, milyen keresztre feszítést szeretnél.

– Ha, ha, ha! – Röhögött az öreg a falon. – Ez jó volt, légiós koma! Nagyon tetszik.

– Pofa be!

– Jó, jó. Nagyszerű faj ez a római. Nagyszerű! – És függött tovább.
Poncius Pilátusnak sok dolga volt. Vagy legalábbis mindig ügyelt arra, hogy úgy látszódjon. Otthon, Rómában a Helytartó-Képzőben tanárai négy alappillérre építették fel a helytartói szakma lényegét. Úgymint tekintély, fegyelem, kegyetlenkedés, és sok munka. És logopédus. Mármint Pilátus esetében, ugyanis beszédhibás volt. Sajnos az első négy alappillér annyira igénybevette energiáit, hogy az ötödikre már nem maradt ideje. Úgy is ő volt a helytartó! Úgyhogy “r” – hangok nélkül tartotta a helyet.

– Hát oda valamilyen posztmodeln képet képzeltem. Valami gólyát, vagy más madalat áblázolót – mutatott éppen a palota fogadóterme falának egy frekventált pontjára az udvari festővel társalogva, amikor a Brájent hozó különítmény belépett a terembe.

– Heil Cézár! – tisztelgett a csapatot vezető centurió, régi ismerősünk egyébként, a nyelvész.

– Heil – emelte fel jobbját kegyesen Pilátus. Ezt a szót szerette, mert nem volt benne “r” hang.

– Csupán egy túlélő maradt – referált a centurió.

Brájen két fegyveres között állt meglehetősen megilletődötten.

Pilátus megvetően mérte végig. TEKINTÉLY! – villant át az agyán a helytartás első alapszabálya.

– Dobjátok a padlóla! – parancsolta.

– Tessék? – értetlenkedett a centurió.

– Hát, dobjátok a padlóla – ismételte Pilátus, és hozzátette: – le!

A parancsnok intésére a katonák földhöz vágták Brájent.

– Na! Mi a neved, zsidó? – lépett közelebb tartója a helynek.

– Brájen, uram.

– Blájen? Hm.

– Nem, nem! – ellenkezett a fogoly. – Brájen.

Mire kapott egy pofont a centuriótól.

– Huhuhuhú! Önélzetes a kis latol!

– Hogy micsoda? – kérdezte a tiszt.

– L a t o l – artikulált Pilátus.

– Igen az, uram – a centurió továbbra sem értette, de mit vitatkozzon itt.

Főnöke egy pillanatra filozofikus hangulatba esett. Néha előfordult vele.

– Nem, nem – mondta -, önélzet, bátolság vagy inkább melészség?

– Ó – felelte a katona -, könnyen elkaptuk.

Értették egymást.

– Szóval – fordult Pilátus a fogolyhoz -, te lánktámadtál?

– Micsoda, uram? – Brájen komolyan szerette volna érteni a kérdést.

KEGYETLENKEDÉS! – emlékeztette magát Pilátus.

– Üsd meg százados, de nagyon dulván!

Brájen azonnal kapott egyet, de nagyon dulván.

– Ó! És dobjuk megint a padlóla? – készségeskedett a centurió, nagy igyekezettel alkalmazkodva gazdája beszédstílusához.

– Mi? – kérdezte a gazda.

– Dobjuk megint a padlóla?

– Ó, igen. Dobjátok a padlóla, kéllek.

Puff.

– Na. Londa zsidó gazembel.

Brájen érezte, hogy most dőlnek el a dolgok.

– Nem vagyok zsidó – mondta -, római vagyok!

– Lómai?

– Nem, nem, rrrómai.

Pofon.

– Bah! Az apád lómai volt? Mit csinált?

– Százados volt a Jeruzsálemi Helyőrségnél!

– Tényleg? – csodálkozott Pilátus – és hogy hívták?

– Nunciusz Maximusz.

A centurió felröhögött.

– Százados! Van ilyen nevű kollégád a helyőlségnél?

– Nincs, uram.

– Ezt gyolsan lávágtad. Utánanéztél?

– Nem, uram. Azt hiszem, ez csak egy tréfa. Mint a Punciusz Grimbusz, vagy a Fikusz Kukisz.

Pilátus meghökkenve nézett a centurióra.

– Miért olyan vicces a Fikusz Kukisz?

– Mert ez egy gúnynév, uram – válaszolta a százados, és nagyon vigyázott, nehogy újra elröhögje magát. Pilátus enyhe sértődöttséggel a hangjában kijelentette:

– Egy légi balátomat hívják úgy, hogy Fikusz Kukisz.

Kuncogás hallatszott hátulról a terem egyik vigyázzban álló őre felől.

FEGYELEM! – villant át Pilátuson, ezt ma még nem gyakorolták.

– Csendet! – kiáltotta – Mi ez az impeltinencia? Nagyon gyolsan gladiátolképzőben találhatod magad ilyen lohadt viselkedéssel!

– Elmehetek uram? – szúrta közbe Brájen, de Pilátus nem figyelt rá. A nevetéssel küszködő őr felé sziszegett éppen.

– Ha ezt FIKUSZ KUKISZ meghallja…

Bumm! Az őrből kirobbant a kacaj.

– Helyes, helyes! Vigyétek el! – jött azonnal a parancs.

– De hát ő csak… – próbálta menteni emberét a centurió.

– Engem nem éldekel – dühöngött a főnök. – Egy héten belül vadbalmokkal küzdjön! Nem tűlöm, hogy a balátomat kinevesse egy közönséges katona!

Prédára leső ragadozóként lépett a földön térdeplő Brájent közrefogó katonákhoz, akik igyekeztek az eddigieknél is feszesebb vigyázzba állni.

– Van még valakinek kedve kuncogni – sziszegte közelről az egyik katona arcába -, amikol a balátom nevét kimondom – várt egy kicsit – FIKUSSSZ… – a katonák görcsösen szorították össze minden testnyílásukat – …KUKISZ!

A katonák arcán nem látszott semmi, és a hang, ami valahonnan belőlük jött is inkább halk zokogásra emlékeztette Pilátust. Úgy, folytatva a gyakorlatot, átlépett egy magányosan strázsáló őrhöz.

– Na és te? – lehelte egy centire az őr arcától. – Szelinted az humolos… vagy nem…, mikol kimondom azt, hogy… – ennél a pontnál a katona beleharapott a nyelvébe, biztos ami biztos – FIKUSZ… KUKISSSSZ…?

A katona felnyögött, a nyelvtrükk hasznosnak bizonyult, de Brájen őrei felől valami bugyborékolásszerű hallatszott. Pilátus lassan közeledett hozzájuk. Testnyílásokat zárni! Jöjjön aminek jönnie kell.

– Van egy felesége is… Tudjátok hogy hívják?

A két őr szerette volna azt mondani, hogy speciel ezt az egyet nem is szeretnék megtudni, de mivel megszólalniuk sem volt szabad, gyorsan átgondolták az életüket, és gondolatban elbúcsúztak szeretteiktől.

– Úgy hívják… – Pilátus erőlködött, hogy egészen pontosan ejtse még az “r” hangot is. – FOLTISSZIMA… FOLTISSZIMA FINGUSZ.

Kész! A továbbiakra nézve, nyájas olvasóm, tanulmányozd Karinthy Frigyes: Röhög az osztály című művét.

Brájen azonban nem késlekedett. Kihasználta az alkalmat, és a lándzsát-pajzsot eldobálva hahotázó őrök között elillant egy oldalajtón át.

– Csönd! – üvöltött a fiókcézár. – Miezazegész? Eleven banda! Megpalancsolom, viselkedjetek lendesen! Csendet! Az egész őlségnek kuss! Fogjátok el! Fújjátok mál ki az ollotokat, és fogjátok mál el!

Alig mozdult valaki. Röhögtek. Pilátus tehetetlenül nézett körbe, és imígyen fohászkodott magában: Isteneim! Micsoda hely ez? És hogy lehet ezt ezekkel taltani?

~ Szerző: helikon7 - 2009 december 12.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: