Philip K. Dick – Háborúsdi

O’Keefe rögtön fölébredt a hangra. Ledobta a takaróját, kiugrott az ágyából, lekapta a falról B-pisztolyát, és berúgta a riasztóberendezés üvegét. A magas frekvenciájú hullámok műkö­désbe hozták a riasztócsengőket az egész táborban. Mikor O’Keefe kirohant a házából, már minde­nütt fények villan­tak föl.

– Hol? – kérdezte élesen Fisher. Pizsamában állt O’Keefe mellett, arca még gyűrött volt az al­vástól.
– Jobbról – O’Keefe félre lépett, hogy helyet adjon a föld alatti rejtekéből előgördülő, nagy tes­tű ágyúnak. A pizsamás emberek között katonák jelentek meg. Jobbra a fekete mocsár terült el, a köd és a buja növényzet, a páfrányok és húsos növényi hagymák birodalma, melyek belesüppedtek abba a félig-meddig folyékony sárba, amely a Betelgeuse II felszínét borította. Éjszakai fények táncoltak, vil­logtak a mocsár fölött, kísérteties sárga lángok villantak föl a sűrű sötétségben.
– Egy alak – mondta Horstokowski -, egészen megközelítették az utat, de rá azért nem léptek. Vagy ötvenlábnyi domborulat van az út mindkét oldalán, ahol a mocsár feltüremkedik. Azért hallgat a radar.
Egy hatalmas úttisztító gép vágott utat magának a mocsárba, beszippantotta a mocsár vizét, majd kemény, kiégett nyomot hagyott maga után. A növényzetet, rothadó gyökereket és elszáradt leve­leket elnyelte és hatékonyan eltakarította.
– Mit láttál? – kérdezte O’Keefe-től Portbane.
– Semmit sem láttam. Mélyen aludtam. De hallottam őket.
– Mit csináltak?
– Éppen ideggázt akartak vezetni a házamba. Hallottam, mikor a hordozható dobról letekerték a csövet, és mikor kinyitották a nagynyomású tartályokat. De hál’ Istennek, mire a csatlakozókat szi­várgásmentesre zárták, én már nem voltam a házban.
Daniels jött sietve.
– Azt mondod, gáztámadás? – az övén lógó gázálarchoz kapott. – Mit álltok? Vegyétek föl a gázálarcot!
– Nem tudták bekapcsolni a berendezést – mondta Silberman. – O’Keefe időben riasztott. Vissza­vonultak a mocsárba.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Daniels.
– Én semmiféle szagot sem érzek, és te?
– Én sem – ismerte el Daniels. – De a szagtalan a legmérgezőbb. És nem is tudod, hogy elgázo­sítanak, egészen addig, mikor már túl késő. – ő mindenesetre fölvette a gázálarcot.
A házsorok között néhány asszony jelent meg – vékony, nagy szemű alakjukon megvillant a keresőlámpák éles fénye. Néhány gyerek óvakodott utánuk. Silberman és Horstokowski visszamentek a sötétbe, az ágyú mellé.
– Érdekes- mondta Horstokowski. – Ebben a hónapban már a harmadik gáztámadás, Továbbá két kísérlet, hogy időzített bombákat robbantsanak a tábor területén. Egyre gyakrabban támadnak.
– Erre magadtól jöttél rá, igaz?
– Nincs szükségem számítógépre, hogy lássam: egyre nehezebb időket élünk.
– Horstokowski fáradtan körülkémlelt, aztán közelebb húzta magához Silbermant. – Talán an­nak is oka van, hogy a radar nem jelez. Elvileg mindent észre kellene vennie, még egy denevért is.
– De ha valaki a domborulat mentén közeledik, ahogy éppen te mondtad…
– Azt csak azért mondtam, hogy félrevezessem őket. Valaki jeleket ad nekik bentről, és szán­dékosan zavarja a radart.
– Valaki közülünk?
Hortsokowski élénken figyelte Fishert a nyirkos éjszakai homályban. Fisher óvatosan elment az út végéig, ahol a szilárd felszín véget ért, és az iszamos, megperzselt mocsár kezdődött. Leguggolt és kotorászott a sárban.
– Mit csinálhat? – kérdezte Horstokowski,
– Fölvesz valamit – mondta egykedvűen Silberman. – Miért is ne? Az a dolga, hogy körülnéz­zen, nem?
– Figyelj! – figyelmeztette Horstokowski. – Amikor visszajön, úgy tesz majd, mintha mi sem történt volna.
De Fisher már jött is gyors léptekkel, kezéről dörzsölgetve a sarat. Horstokowski elébe állt.
– Mit találtál?
– Én? – pislogott Fisher. – Nem találtam semmit.
– Ne akarj átejteni! Négykézláb kotorásztál a mocsárban. – Csak… csak azt hittem, hogy látok valami fémeset. Horstokowskiból csak úgy áradt az izgalom. Neki volt igaza. – Ki vele! – kiáltotta. – Mit találtál?
– Azt hittem, gázcsövet látok – motyogta Fisher, – De csak egy gyökér volt. Nagy, nedves gyö­kér.
Feszült csönd következett.
– Motozzátok meg! – parancsolta Portbane.
Két katona megragadta Fishert. Silberman és Daniels gyorsan megmotozták. Kiszedték a pisztolyát, riasztó sípját, automata adó-vevőjét, Geiger-számlálóját, pulzusszabályozóját, elsősegély-felszerelését és az iratait. Mást nem találtak.
A katonák csalódottan elengedték, Fisher pedig mogorván szedte össze a holmijait.
– Nem. valóban nem talált semmit – állapította meg Portbane. – Sajnálom, Fisher. Óvatosnak kell lennünk. Állandóan résen kell lennünk, míg ők ott vannak odakint, és terveket szövögetnek elle­nünk.
Silberman és Horstokowski összenézett, aztán elsiettek. – Azt hiszem, rájöttem – mondta Sil­berman.
– Naná – felelte Horstokowski. – Eldugott valamit. Föl fogjuk ásni a mocsárnak azt a részét, ahol matatott. Azt hiszem, találni fogunk valami érdekeset, – Harciasan fölpúposította a hátát. – Tud­tam, hogy valaki dolgozik nekik a táborban. Egy kém a Terráról. Silberman meglepődött.
– Terra? Hát ők harcolnak ellenünk?
– Persze hogy ők.
Silberman arcán csodálkozás tükröződött.
– Azt hittem, valaki más ellen harcolunk.
Horstokowski dühbe jött.
– Például?
Silberman megrázta a fejét.
– Nem tudom. Nem annyira azon törtem a tejemet, hogy ki, inkább azon, hogy mit tegyünk el­lene. De valahogy készpénznek vettem, hogy idegenek.
– Mit gondolsz, azok a terrai majomemberek micsodák? – mondta kihívóan Horstokowski.
A heti Tervegyeztető Tárgyalásra a tábor kilenc vezetője összegyűlt a föld alatti, bombabiztos tanácsteremben. Fegyveres őrök vigyázták a bejáratot, amit le is zártak, mihelyt az utolsó vezetőt is el­lenőrizték, megmotozták és végre beengedték.
Domgraf-Schwach, az elnök figyelmesen ült mély karszékében, egyik keze a Terven, a másik meg a kapcsolón, aminek segítségével azonnal katapultálni tudta magát a teremből egy különleges, tá­madásbiztos lakosztályba. Portbane szokása szerint ellenőrizte a termet, minden széket és íróasztalt megvizsgált, kémlelő szemek után nyomozva. Daniels a Geiger-számlálóját bámulta. Silberman telje­sen elveszett bonyolult acél- és műanyag öltözékében, aminek vezetékei állandóan zümmögtek.
– Mi az Istennek ez a páncél?! – mondta dühösen Domgraf-Schwach. – Vedd le, hogy lássunk is valamit belőled!
– Eszem ágában sincs! – vágott vissza Silberman, akinek hangját elnyomta a bonyolult sisak. – Mostantól kezdve állandóan viselni fogom. Múlt éjjel valaki baktériumfertőzött tűvel próbált megszúr­ni.
Lanoir, aki félig-meddig szundikált, erre egyből fölélénkült.
– Baktériumfertőzött tűk? – fölállt és odasietett Silbermanhoz. – Hadd kérdezzem meg, hogy…
– Ne gyere a közelembe! – ordította Silberman. – Még egy lépés, és árammal sújtalak halálra!
– A múlt heti próbálkozásuk, amit jelentettem – pihegte izgatottan Lanoir -, amikor a vízkész­letet akarták megmérgezni fémsókkal. Akkor jutott eszembe, hogy a következő módszerük a baktéri­um vagy a szűrhető vírus lesz, amit nem fedezhetünk fel mindaddig, míg ki nem tör a betegség. – A zsebéből egy üvegcsét vett elő, és kirázott belőle egy maréknyi fehér kapszulát. Aztán sorra bekapdos­ta őket.
A teremben mindenkinél volt valami védőfelszerelés. Mindenki olyan eszközt választott, ami leginkább megfelelt a tapasztalatainak. De a védelmi rendszerek totalitása az általános Tervben foglal­tatott benne. Az egyetlen ember, aki nem foglalkozott vele túlságosan, Tate volt. Sápadtan és feszülten ült a helyén, de nem szólt bele semmibe. Domgraf-Schwach meg is jegyezte magának, hogy Tate magabiztossági szintje rendkívül magas, mintha nem is tartana támadástól.
– Csönd! – mondta Domgraf-Schwach. – Ideje hozzálátni.
Most rajta volt a sor, hogy elnököljön. A rotációs rendszer kizárta az árulás lehetőségét. A hat­van férfiból és ötven asszonyból álló elszigetelt, autonóm kolóniában ez a véletlenszerű módszer szük­séges volt.
– Daniels fogja fölolvasni a heti Tervet – adta ki az utasítást Domgraf-Schwach.
– Miért? – kérdezte nyersen Portbane, – Mi állítottuk össze. Valamennyien tudjuk, hogy mi van benne.
– Azért, amiért máskor is fölolvassuk – felelte Silberman. – Hogy tudjuk, hogy nem másították meg.
– Csak az összefoglalást! – mondta hangosan Horstokowski. – Nem óhajtok tovább üldögélni ebben a bunkerban, mint ameddig feltétlenül szükséges.
– Attól félsz, hogy valaki feltölti a kivezető utat? – gúnyolódott Daniels. – Legalább fél tucat vészkijárat van. Tudnod kell, te ragaszkodtál valamennyihez!
– Olvasd az összefoglalást! – kérte Lanoir. Daniels megköszörülte a torkát.
– Az elmúlt hét napban tizenegy nyilvánvaló támadás volt összesen. A főtámadás új, első osz­tályú hídrendszerünk ellen irányult, ahol szabotázs és rongálás történt. A feszítőket meglazították, az alapanyagul szolgáló műanyag keveréket fölhígították, így aztán amikor az első teherautó-konvoj
ráhajtott, az egész építmény összedőlt.
– Tudjuk – mondta komoran Portbane.
– Hat életet és jelentős anyagiakat veszítettünk. A csapatok egész nap fürkészték a körzetet, de a szabotőrök elmenekültek. Röviddel ez után a támadás után fölfedeztük, hogy a vízkészleteket fém­sókkal mérgezték meg. Ezért a kutakat föltöltöttük, és újakat fúrtunk. Most a víz szűrő és elemző rendszeren át jut el hozzánk.
– Én föl is forralom – tette hozzá érzéssel Lanoir.
– Mindenki egyetért abban, hogy a támadások gyakorisága és komolysága növekszik – muta­tott Daniels a számtalan falitérképre és grafikonra. – Bombabiztos radarunk és állandó vezetői mun­kánk nélkül ma éjjel lerohantak volna minket. Az igazi kérdés azonban az, hogy – kik a támadóink?
– Földiek – mondta Horstokowski. Tate a fejét rázta.
– Egy frászt földiek! Mit keresnének a majomemberek ilyen messze?
– Mi is itt vagyunk, ilyen messze – vágott vissza Lanoir. – És egykor mi is földiek voltunk.
– Soha! – kiáltott Fisher. – Az meglehet, hogy valaha a Terrán éltünk, de nem vagyunk földiek. Felsőbbrendű mutáns faj vagyunk.
– Akkor hát ők kicsodák? – makacskodott Horstokowski. – A hajó többi túlélői – mondta Tate.
– Honnan tudod? – kérdezte Silberman. – Láttad már őket?
– Egyetlen mentőcsónakot sem mentettünk meg, hát nem emlékszel? Bizonyára mind fölrob­bant.
– Ha elszigetelt túlélők lennének – ellenkezett O’Keefe -, akkor nem lennének olyan felszerelé­seik, fegyvereik és gépeik, amilyeneket használnak. Kiképzett, egységes haderővel állunk szemben. Már öt éve képtelenek vagyunk legyőzni őket, vagy megölni akár csak egyet is közülük.
Ez pedig az erejüket bizonyítja.
– Meg se próbáltuk legyőzni őket – mondta Fisher. – Csak önmagunkat próbáltuk megvédeni.
Hirtelen feszült csönd telepedett a kilenc emberre.
– A hajóra gondolsz? – kérdezte Horstokowski.
– Rövidesen ott lesz a mocsárban – felelte Tate. – És akkor majd mutatunk nekik valamit, vala-mit, amit megemlegetnek.
– Úristen! – kiáltott föl utálkozva Lanoir. – Az a hajó kész roncs, a meteor teljesen összezúzta. Mi lesz, ha föl akarunk szállni vele? Nem használhatjuk, míg teljesen újjá nem építjük.
– Ha a majomemberek meg tudták építeni – mondta Portbane -, akkor mi meg tudjuk javítani. Vannak szerszámaink és gépeink.
– És végül megtaláltuk az irányítóterem helyét – mutatott rá O’Keefe. – Nem tudom, miért ne tudnánk fölszállni vele.
Lanoir arckifejezése hirtelen megváltozott.
– Rendben van, visszavonom a fenntartásaimat. Szálljunk föl vele.
– Mi ezzel a célod?! – kiáltotta izgatottan Daniels. – Valamit ránk akarsz erőszakolni! – Valamit forgat a fejében – helyeselt dühösen Fisher.
– Ne hallgassatok rá! Hagyjuk ott azt az istenverte vacakot, ahol van.
– Már késő – mondta O’Keefe. – Már hetek óta tart a kiemelése.
– Te is egy követ fújsz vele – csikorogta Daniels. – Valamit ránk akartok erőszakolni.

A hajó egy víztől csöpögő, rozsdás roncs volt. Iszamos sár ömlött ki belőle, mikor a mágneses karok kiemelték a mocsárból, és letették a szilárd talajra.
Az úttisztítók szilárd ösvényt égettek a mocsárba, egészen a hajó irányítóterméig. Míg a daru fölemelte a kabint, nehéz, dupla erős műanyag gerendákat csúsztattak a kabin alá. A gömb alakú ka­bint zilált hajra emlékeztető kusza növények borították, amikor a felszínre bukkant, és öt év óta elő­ször érte fény.
– Befelé! – mondta mohón Domgraf-Schwach.
Portbane és Lanoir a szilárd felszínen igyekeztek a kikötött irányítókabin felé. Zseblámpáik sejtelmes sárga fényt vetettek a párolgó falakra és üledékkel borított irányítóberendezésekre. Hamuszí­nű angolnák tekeregtek a mély üregekben, a lábuk alatt. A kabin is torz, szétrombolt roncs volt. Lanoir ment elöl, és türelmetlenül intett Portbane-nek.
– Te nézd meg ezeket a berendezéseket, te vagy a mérnök.
Portbane letette a lámpáját egy rozsdás fémkupacra, és a térdig érő törmeléken át odagázolt a tönkretett irányítópulthoz. Nem volt az már más, mint olvadt, törött gépezetek halmaza. Portbane le­guggolt előtte, és kezdte leszedni a horpadt fedőlemezeket.
Lanoir kinyitott egy raktárfülkét, és fémcsomagolású audio- és videoszalagokat hozott elő. Mohón kinyitotta az egyik videotartályt, és egy maroknyi diaképet a szikrázó fény felé tartott.
– Itt vannak a hajó adatai. Most majd be tudom bizonyítani, hogy rajtunk kívül senki sem volt a hajón.
O’Keefe jelent meg a rojtos szélű ajtónyílásban. – Hogy megy?
Lanoir eloldalazott mellette, ki a tartólemezekre. Lerakta a fémdobozokat, és visszament a vi­zes kabinba.
– Találtál valamit az irányítóberendezésnél? – kérdezte Portbane-t. – Különös – mormogta Port­bane.
– Mi az? – kérdezte Tate. – Nagyon megrongálódott?
– Van itt egy csomó vezeték meg kapcsoló. Rengeteg mérőműszer, áramkör és relé. De sem­mi, amivel irányítani lehetne őket.
Lanoir odasietett. – Lennie kell !
– A javításhoz el kell távolítani az összes lemezeket, gyakorlatilag le kell vetkőztetni a beren­dezést, hogy lássuk legalább. Itt senki sem ülhetett és irányíthatta a hajót. Nincs itt semmi más, mint egy legömbölyített, lezárt kagyló.
– Talán mégsem ez volt az irányítófülke – vetette közbe Fisher.
– Ez a kormánymű, ez kétségtelen. – Portbane előhúzott egy csomó elperzselődött vezetéket. – De mindez önmagában zárt rendszert alkotott. Ez itt a robotirányítás. Automatikus.
Összenéztek. – Akkor hát rabok voltunk – mondta ámulva Tate. – De kinek a foglyai? – kérdez­te zavartan Fisher. – A földieké! – mondta Lanoir.
– Nem értem – motyogta halkan Fisher. – Mi terveztük az egész utat, igaz? Mi szöktünk meg a Ganümédészről.
– Tegyük föl a szalagokat – mondta Portbane Lanoirnak. – Nézzük, mi van rajtuk.
Daniels kikapcsolta a videót, és fölgyújtotta a lámpát.
– Hát – mondta – most a saját szemetekkel láthattátok, hogy ez kórházhajó volt. Egy központi irányítósugár irányította a Jupiterről. A sugár idáig hozta a Naprendszerből, és itt aztán géphiba miatt egy meteor áthatolt a védőmezőn, és összezúzta a hajót.
– És ha a hajó nem sérül meg? – kérdezte halkan Domgraf-Schwach. – Akkor most a központi kórházban lennénk a Fomalhaut IV-en.
– Játszd le még egyszer az utolsó szalagot! – sürgette Tate.
A hangszóró kattant, aztán folyamatosan beszélni kezdett: „Amikor ezekkel a betegekkel fog­lalkozunk, sohasem szabad megfeledkeznünk a különbségről a paranoiás betegek és a más pszichoti­kus személyiségzavarban szenvedő betegek paranoid tünetei között. A paranoiás beteg sértetlenül megőrzi személyiségének általános szerkezetét. A komplexusának területén kívül logikus, racionális, sőt kimagasló képességű is lehet. Lehet vele beszélni – maga is képes a beszélgetésre -, tud a környezetéről.
A paranoiás abban is különbözik a többi elmebetegtől, hogy figyelme aktívan a külvilágra irá­nyul. Csupán abban különbözik az úgynevezett normális személyiségtől, hogy fixa ideák rendszerével rendelkezik, hamis posztulátumokkal, melyekből kiindulva hajthatatlanul kialakított egy bonyolult hiedelemrendszert, ami a hamis posztulátumokkal együtt logikus és következetes.”
Daniels reszkető kézzel kapcsolta ki a szalagot,
– Ezek a szalagok a Fomalhaut IV-en lévő kórházi vezetők számára készültek. Egy raktárfül­kében voltak, az irányítókabinban. Az irányítókabin el volt zárva a hajó többi részétől. Oda egyikünk sem léphetett be.
„A paranoiás hajthatatlan – folytatta a földi orvos nyugodt hangja. – Fixa ideáí megdönthetet­lenek. Uralják az életét. A paranoiás logikusan belesző minden eseményt, személyt, véletlen megjegy­zést és cselekményt a maga rendszerébe. Meggyőződése. hogy a világ összeesküdött ellene – hogy ő rendkívüli fontosságú ás képességű ember, aki ellen állandó ármánykodás folyik. Hogy megakadá­lyozza ezt az ármánykodást, a paranoiás mindenre képes önmaga védelmében. Beadványokkal ostro­molja a hatóságokat, állandóan vándorol, és a veszélyes végső szakaszban még…”
– Hülyék bandája vagyunk – mondta végül Tate. – Egy hajónyi gyagyás, akik hajótörést szen­vedtek egy kóbor meteortól.
– Ne áltasd magad! – vágott közbe Horstokowski. – Az a meteor nem véletlenül talált el min­ket.
Fisher hisztériásan nevetett.
– Ez aztán a paranoiás beszéd. Úristen, mindazok a támadások – hallucinációk voltak, a mi agyunk szüleményei!
Lanoir határozatlanul matatott a szalagok között.
– Mit higgyünk? Vannak egyáltalán támadók?
– Öt éven át védekeztünk ellenük! – torkolta le Portbane. – Ez nem elegendő bizonyíték?
– Láttál már valaha egyet is? – kérdezte alattomosan Fisher.
– A Galaktika legjobb ügynökei ellen harcolunk. Földi rohamosztagok és katonai kémek, aki­ket gondosan kiképeztek a felforgatásra és szabotázsra.
– Ők rombolták le a hídrendszert – mondta O’Keefe. – Igaz, hogy nem láttuk őket, de szent igaz, hogy a híd romokban hever.
– Talán rosszul építették – ellenkezett Fisher. – Talán magától dőlt össze.
– Semmi sem dől össze csak úgy magától! Mindannak, ami történt, oka is van.
– Éspedig? – kérdezte Tate.
– Gáztámadások hetente – mondta Portbane. – Fémhulladék a víztárolóban, hogy csak kettőt említsek.
– És baktériumkristályok-tette hozzá Daniels.
– De lehet. hogy mindezek nem is léteznek – vitatkozott Lanoir. – De hogy tudjuk bizonyítani? Ha valamennyien bolondok vagyunk, honnan tudjuk?
– Több mint százan vagyunk – mondta Domgraf-Schwach. – Valamennyien észleltük a táma­dásokat. Ez nem elegendő bizonyíték?
– Egy-egy mítoszt elfogadhat és vallhat egy egész társadalom is, aztán továbbadja a következő nemzedéknek. Istenek. tündérek, boszorkányok, hogy hiszünk valamiben, attól az még nem létezik. A Terrán évszázadokon át abban hittek, hogy a Föld lapos.
– Ha minden méterrúd száztíz centiméteresre nőne – kérdezte Fisher -, ugyan ki venné észre? Az egyiknek száz centiméteresnek kellene maradnia, változatlannak. állandónak. Mi valamennyien pontatlan méterrudak vagyunk, csupa száztíz centis méterrúd. Szükségünk lenne az összehasonlításhoz valakire, aki nem paranoiás.
– Lehet, hogy ez is része a stratégiájuknak – mondta Silberman. – Talán fölfeszítették az irá­nyítókabint, és odatették ezeket a szalagokat.
– Ezt éppúgy próbára tehetjük, mint bármilyen más hiedelmet – magyarázta Portbane. – Mi a tudományos teszt jellegzetessége?
– Hogy meg lehet ismételni – vágta rá Fisher. – Nézd, nem tudunk kitörni a körből. Önmagun­kat akarjuk mérni. Nem kérheted meg a méterrudat, akár száz, akár száztíz centi hosszú, hogy mérje meg önmagát. Egyetlen műszer sem méri önmaga pontosságát.
– Tévedés – mondta nyugodtan Portbane. – Én össze tudok állítani egy érvényes, objektív tesz­tet.
– Ilyen teszt nincs! – kiáltotta izgatottan Tate.
– De mennyire, hogy van. És egy héten belül meglesz.
– Gáz! – kiáltotta a katona. Mindenütt felbőgtek a szirénák. Asszonyok és gyerekek kutattak a gázálarcuk után. Nagy kaliberű ágyú gördült elő föld alatti terméből és foglalta el lőállását. A mocsár szélén úttisztítók takarították a sarat. Keresőlámpák villogtak a sűrű sötétben.
Portbane lecsapta az acéltartály tetejét, és intett a munkásoknak. A tartályt gyorsan elgörget­ték a sár és a megperzselt növények közeléből.
– Jól van – mondta Portbane. – Vigyétek le!
Akkor lépett be a föld alatti terembe, amikor a tartályt a helyére állították.
– Ebben a tartályban ciánhidrogénes gőznek kell lennie – mondta. – A mintát a támadás színhe­lyén vettük.
Portbane íntett a munkásoknak, mire azok kezdték kirakni a teszthez szükséges felszerelést.
– Két minta lesz, kétféle kipárolgás lecsapódása, mindkettőn világos jelzéssel: A és B. Az egyik a támadás helyszínén megtöltött tartályból származik. A másik ebből a teremből.
– Ha mindkettőre negatív választ adunk – kérdezte aggodalmasan Silberman -, az nem teszi ér­vénytelenné a tesztet?
– Akkor további mintákat veszünk, Néhány hónap múlva, ha mindig csak negatív eredményre jutunk, a támadás-hipotézist el lehet vetni.
– De mindkettőt pozitívnak is találhatjuk – mondta nyugtalanul Tate.
– Akkor máris halottak vagyunk. Ha mindkét mintát pozitívnak találjuk, akkor szerintem be­igazolódott a paranoia-hipotézis.
Domgraf-Schwach kelletlenül bólintott. Aztán hozzátette:
– De baj van a kontrollal. Ha feltesszük, hogy nem lehet olyan kontrollmintát venni, amiben ne lenne egy kis ciánhidrogén…
– Ravasz kérdés – ismerte el O’Keefe. – Induljunk ki az egyetlen ismert tényezőből, saját léte­zésünkből. Abban már igazán nem kételkedhetünk.
– Íme az összes lehetőség – mondta Portbane, – Ha mindkettő pozitív, akkor bolondok va­gyunk. Ha mindkettő negatív, akkor vagy vaklárma volt a támadás, vagy egyáltalán nincsenek táma­dók. Egy pozitív és egy negatív azt jelentené, hogy valóságos támadókkal állunk szemben, és teljesen normálisak és racionálisak vagyunk. – Végigpillantott a tábor vezetőin. – De valamennyiünknek azonos véleményen kell lennünk azt illetően, hogy melyik minta melyik.
– Reakciónkat titokban rögzítik? – kérdezte Tate.
– Kamera rögzíti lyukkártyára. Gép értékeli. Mindegyikünk külön-külön dönt a mintákról.
Kis szünet után Fisher szólalt meg:
– Én megpróbálom. – Előrelépett, a színmérő fölé hajolt, és elmélyülten tanulmányozta a két mintát. Egy ideig hol ezt, hol azt vizsgálta, majd határozottan megragadta a ceruzát.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Domgraf-Schwach. – Igazán tudod, hogy melyik a negatív minta?
– Tudom – Fisher följegyezte az eredményét a lyukkártyára, és odébblépett.
– Én jövök – mondta Tate, és türelmetlenül előretolakodott. – Legyünk már túl rajta. Az embe­rek egymás után vizsgálták meg a mintákat, rögzítették eredményeiket, aztán félreálltak, és rossz elő­érzettel várakoztak.
– Jól van – mondta végül Portbane. – Én vagyok az utolsó. – Rövid pillantást vetett a mintákra, följegyezte az eredményét, aztán félretolta a berendezést. – Kérem az eredményeket! – mondta a képer­nyőt kezelő munkásnak.
Egy pillanat múlva már föl is villantak az eredmények, mindenki láthatta őket.

  • Fisher A
    Tate A
    O’Keefe B
    Horstokowski B
    Silberman B
    Daniels B
    Portbane A
    Domgraf-Schwach B
    Lanoir A

– A fene egye meg! – mondta halkan Silberman. – Hát ilyen egyszerű. Paranoiások vagyunk.
– Idióta! – ordított Horstokowskira Tate. – Az A volt az, nem a B! Hogy a pokolba tudtad elvé­teni?
– A napnál is világosabb, hogy a B volt az! – felelte dühösen Domgraf-Schwach. – Az A telje­sen színtelen volt!
O’Keefe előrefurakodott.
– Melyik volt az, Portbane? Melyik volt a pozitív minta?
– Nem tudom – ismerte be Portbane. – Hogy is tudhatná bármelyikünk is?
Domgraf-Schwach íróasztalán megcsörrent a csengő, így hát bekapcsolta a videót. Egy katona arca jelent meg a képernyőn.
– A támadásnak vége, uram. Elkergettük őket.
Domgraf-Schwach ironikusan mosolygott.
– Elfogtátok valamelyiket?
– Nem, uram. Visszamenekültek a mocsárba. De azért eltaláltunk néhányat, azt hiszem. Hol­nap kimegyünk, és megpróbáljuk felkutatni a hullákat.
– Gondolja, hogy megtalálják őket?
– Hát, a mocsár rendszerint elnyeli valamennyit. De talán most…
– Jól van! – vágott közbe Domgraf-Schwach. – Ha ezúttal kivételes helyzet adódna, értesítse­nek. – Kikapcsolta a készüléket.
– És most? – kérdezte hűvösen Daniels.
– Semmi értelme folytatni a munkát a hajón – mondta O’Keefe. – Minek vesztegessük az időn­ket arra, hogy az üres mocsarat bombázzuk?
– Én meg azt javaslom, hogy dolgozzunk tovább a hajón – ellenkezett Tate. – Miért? – kérdezte O’Keefe.
– Mert akkor elmehetnénk a Fomalhautra, és jelentkezhetnénk a kórházban. Silberman hitet­lenkedve nézett rá.
– Hogy föladjuk magunkat? Miért ne maradnánk itt? Nem ártunk senkinek.
– Nem, most még nem. De én a jövőre gondolok, arra, hogy mi lesz századok múlva.
– Halottak leszünk.
– Akik most itt vannak ebben a teremben, már biztosan azok lesznek, de mi lesz az utódaink­kal?
– Igaza van – csatlakozott Tate-hez Lanoir, – Az utódaink idővel elárasztják az egész Naprend­szert. Előbb-utóbb a hajóink bejárják a Galaktikát. – Mosolyogni próbált, de arcizmai nem engedel­meskedtek. – A szalagokról kiderült, hogy milyen hajthatatlanok a paranoiások, Fanatikusan ragaszkodnak a fixa ideáikhoz, Ha az utódaink a földi körzetek felé terjeszkednek, még győzhetünk is, mert egyoldalúbb a beállítottságunk. Mi sohasem térünk le az utunkról.
– Fanatikusok – suttogta Daniels.
– Ezt az információt el kell titkolnunk a többiek elől – mondta O’Keefe.
– Teljes mértékben – helyeselt Fisher. – Azt kell hinniük, hogy a hajó hidrogénbomba-támadáshoz kell. Másként pokoli helyzetbe kerülünk.
Némán megindultak a zárt ajtó felé.
– Várjatok! – mondta gyorsan Domgraf-Schwach. – A két munkás. – Megindult visszafelé, mi­közben néhányan kimentek a folyosóra, míg a többiek visszaindultak a székükhöz.
Ekkor történt.
Először Silberman lőtt. Fisher fölsikoltott, miközben fél teste kavargó radioaktív részecskék­ké változott. Silberman fél térdre ereszkedett, és fölfelé tüzelt, Tate-re. Tate hátraugrott, és előkapta B-pisztolyát. Daniels kilépett Lanoir pisztolyának hatóköréből. A sugár nem is őt találta el, hanem az első széksort.
Lanoir nyugodtan lopakodott a fal mellett, a kavargó hamufelhők között. Egy alak hajolt elő­re; Lanoir fölemelte a pisztolyát, és tüzelt. Az alak az oldalára esett, és visszalőtt. Lanoir megingott és összeroskadt, mint egy ballon, amiből kieresztették a levegőt. Silberman továbbsietett.
Domgraf-Schwach vadul kereste íróasztalán a katapult gombját. Az ujja már hozzáért, de mi­kor lenyomta a gombot, Portbane pisztolyának a sugara leszakította a feje tetejét. Az élettelen test egy pillanatra megállt, aztán az íróasztal alatt elhelyezett bonyolult szerkezet „biztonságba” helyezte.
– Erre! – kiáltotta túl a B-pisztolyok sziszegését Portbane. – Gyerünk, Tate ! Egyszerre több sugár fordult felé. A terem fele darabokra esett és mennydörögve omlott össze, csak törmelék és lángo­ló szilánkok maradtak. Portbane és Tate eljutott az egyik vészkijárathoz. Mögöttük igyekeztek a többiek, és vadul tüzeltek.
Horstokowski meglelte a kijáratot, és kisurrant a szétlőtt ajtón. Mikor a folyosón előtte futó két alakot megpillantotta, rögtön tüzelt. Az egyik összeesett, de a másik megragadta Horstokowskit, és együtt sántikáltak tovább. Daniels volt a jobb lövő. Mikor Tate és Portbane a felszínre ért, Daniels egyik lövése lekaszálta a magasabbikat.
Portbane még egy darabig futott, aztán arccal előre nekizuhant az egyik műanyag háznak, mely tömör-feketén meredt az éjszakai égre.
– Merre mehettek? – kérdezte rekedten Silberman, mihelyt kilépett a szabadba. A jobb karját leszakította Lanoir lövése. A csonk keményre pörkölődött.
– Az egyiket elkaptam – Daniels és O’Keefe óvatosan közeledett az élettelen alakhoz. – Ez Portbane. Már csak Tate van hátra. Négyükből hármat elkaptunk. Nem is rossz, ilyen rövid idő alatt.
– Tate nagyon ravasz – lihegte Silberman. – Azt hiszem, sejtette.
Körülkémlelt a sötétben. Katonák igyekeztek visszafelé a gáztámadás helyszínéről. A kereső­lámpák a lövöldözés helyszíne felé fordultak. A távolban fölbúgtak a szirénák. – Merre ment? – kérdez­te Daniels.
– A mocsár felé.
O’Keefe óvatosan elindult a keskeny utcán. A többiek lassan követték.
– Te jöttél rá először – mondta Silbermannak Horstokowski. – Én először hittem a tesztben. Aztán rájöttem, hogy átvertek minket, azok négyen egyetértésben főzték ki a dolgot.
– Nem feltételeztem mind a négyükről – ismerte be Silberman. – Tudtam, hogy legalább egy földi kém van közöttünk. De Lanoir…
– Én mindig tudtam, hogy Lanoir földi ügynök volt – jelentette ki kereken O’Keefe. – A teszt eredményén nem lepődtem meg. Azzal árulták el magukat, hogy meghamisították az eredményeiket.
Silberman intett egy csapat katonának.
– Kapják el és hozzák ide Tate-et! Valahol itt van a tábor környékén.
A katonák meglepetten suttogtak, és elsiettek. Mindenütt éles hangon szóltak a vészharangok. Emberek rohangáltak ide-oda. Akár egy megzavart hangyaboly, az egész tábor pezsgett az izgalomtól.
– Más szóval – mondta Daniels -, ők négyen valójában ugyanazt látták, amit mi. Ők is látták, hogy a B a pozitív minta, de A-t írtak helyette.
– Tudták, hogy mi B-t fogunk írni – mondta O’Keefe -, hiszen a B volt a támadás helyszínéről származó, pozitív minta. Csupán annyi volt a dolguk, hogy az ellenkezőjét írják le. Az eredmény iga­zolni látszott Lanoir paranoia-elméletét, amiért Portbane az egész tesztet kitalálta. Már régóta készül­tek erre – csupán része volt általános tevékenységüknek.
– Először is Lanoir találta meg a szalagokat! – kiáltott föl Daniels. – Fisher meg ő rejtették el őket a hajó roncsai között. Portbane pedig rávett minket, hogy fogadjuk el a tesztjét.
– Mit akartak ezzel elérni? – kérdezte hirtelen Silberman. – Miért akartak meggyőzni minket arról, hogy paranoiásak vagyunk?
– Hát nem világos? – kérdezett vissza O’Keefe. – Azt akarták, hogy föladjuk magunkat. A földi majomemberek természetesen szeretnék kipusztítani azt a fajt, amely majd a helyükbe lép. Mi, persze, nem adjuk meg magunkat. Azok négyen okosak voltak – kis híján engem is meggyőztek. Amikor ki­alakult az öt-négyes eredmény, egy pillanatnyi kétség támadt bennem. De aztán rájöttem, miféle ra­vasz stratégiát dolgoztak ki.
Horstokowski megvizsgálta B-pisztolyát.
– Szeretném a kezembe kaparintani Tate-et, és kiszedni belőle az egész históriát, a teljes be­számolót az átkozott terveikről, hogy meglegyen fehéren, feketén.
– Még mindig nem hiszed? – kérdezte Daniels.
– Dehogynem. Csak szeretném hallani, amikor beismeri.
– Kétlem, hogy valaha is viszontlátjuk Tate-et – mondta O’Keefe. – Mostanára már biztosan el­érte a földiek vonalait. Már bizonyára ott ül egy nagy, bolygóközi katonai hajóban, és meséli a történe­tét az aranypaszományos földi tiszteknek. És míg mi itt ácsorgunk, ők már fölvonultatják a nehéztü­zérséget meg a rohamcsapatokat.
– Lássunk munkához! – mondta élesen Daniels. – Meg fogjuk javítani a hajót, és megrakjuk H-­bombákkal. Aztán ha elpusztítottuk az itteni bázisaikat, otthon támadjuk meg őket. Néhány roham a Naprendszer ellen majd megtanítja őket, hogy jobb lesz minket békén hagyni.
Horstokowski elvigyorodott.
– Nagy küzdelem lesz, egy egész Galaktikával állunk szemben egymagunk. De azt hiszem, el­bánunk velük. Közülünk egy is többet ér, mint egymillió földi majomember.
Tate reszketve feküdt a növények sötét szövedékében. Éjszakai növények nyirkos tövei zizeg­tek körülötte. Mérges éjjeli rovarok mászkáltak a mocsár bűzös felszínén.
Az egész testét sár borította. A ruhája rongyokban. Valahol útközben elvesztette a B-­piszto-lyát. A jobb válla fájt, alig tudta mozdítani a karját. Valószínűleg csontja tört.
De túlságosan kábult volt, hogysem törődjön vele. Arccal lefelé feküdt a ragacsos sárban, és becsukta a szemét. Nem volt semmi esélye. Senki sem maradt életben a mocsárban. Erőtlenül lesöpört a nyakáról egy bogarat. A bogár megvonaglott a kezében, aztán lassan kimúlt, Élettelen lábai még hosszan kalim­páltak.
Egy csípős csiga nyálkás teste kezdett mászni Tate mozdulatlan testén. Ahogy a csiga raga­csos szorítása egyre erősebb lett, Tate meghallotta a távolban az életre kelt tábor első hangjait. Egy ideig hallgatta, és semmit sem jelentett neki. Aztán megértette – és nyomorultan, tehetetlenül megbor­zongott.
A Föld elleni nagy offenzíva első szakasza már teljes iramban megkezdődött.

Philip K. Dick

~ Szerző: helikon7 - 2009 december 16.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: