Monty Python – Brian élete (11. rész)

Most képzelj magad elé, nyájas olvasó, egy halvány derengésben ébredező dombot, melynek tetején kicsiny városka szunnyad. A falak körvonalai éppen csak láthatóak. Majd képzelj mellé jobbról kedves kakasszót, balról pedig képzeld oda a felkelő nap útján azt a pillanatot, amikor a tűzgolyó éppen kibukkan a domb mögül, és vörös-arany fényében fürdeti az egész tájat. Na, ilyen szépen kezdődik ez a rész. Mit szólsz?

Amikor elképzelted a kakasszót, Brájen abban a pillanatban felébredt. Egy szál sábeszdekliben aludt. Mosolyogva ébredt (Brájen, nem a sábeszdekli). Bal vállán nyugodott az édesdeden alvó Judit feje. Brájen lassan és gyengéden lefejtette magáról bájos harcostársa karját. Nem akarta egy hirtelen mozdulattal felébreszteni azt a lányt, akivel mind mostanáig csak a rosszban osztozott, de az elmúlt éjszaka már a jóban is. Kétszer.

Mezítelenül lépett az ablakhoz, nagyokat nyújtózott, és egészségeseket szippantott a friss hajnali levegőből. Térdmagasságban megtámaszkodott az ablakpárkányon, nehogy kibukjon, és energikus mozdulattal szélesre tárta az ablakot.

– Nézzétek! Ott van! A Kiválasztott felébredt!

Úgy háromezer-kétszáz szempár szegeződött hősünk leplezetlen valójára vad áhítattal. Legelöl a főtökös hölgy emelte magasra a szent szimbólumot, egy lépcsőfokkal alatta a sarusok vezére integetett, mögöttük az egész város, meg a szomszéd falu.

Brájen rémülten ugrott hátra. Bevágta az ablaktáblát, és kapkodva magára húzta a ruháját.

– Brájen! – üvöltött valaki az ajtó előtt artikulálatlan hangon – Anyám! – ismert azonnal rá a fia.

– BRÁJEN!

– Mindjárt, mama! Maradj csöndben! Csss! – szólt oda a felébredő Juditnak Brájen. – Helló, mama!

– Francba! – bújt be anyuci az ajtón – Ne hellómamázz itt! Mit keres itt ez a sok ember?

– Hát ők…

– Halljam, mi az istennyilára készülsz, kölyök!!!

– Gondolom, nyilván csak beugrottak valamiért.

– Beugrottak? Inkább megszállták a házat! Egy tömeg van odakint!

– Tegnap délelőtt kezdtek el követni – árulkodott a hős.

– Na, majd én elintézem őket! – lépett az ablakhoz a bősz anya, és kitárva az ablaktáblákat kiüvöltött az alant várakozóknak.

– Ne kövessétek a fiamat! Hát nem szégyellitek magatokat?!

Ettől a pillanattól kezdve a tömeg minden egyes tagja tudta minden esetben, hogy éppen mit kell mondania, és egyszerre mondták azt. Lám, mit tesz, ha az ember futballmeccsen gyakorol!

– A Messiás! A Messiás! Hadd lássuk a Messiást! – kiáltották szépen, fegyelmezetten, egyszerre artikulálva.

– Kicsodát? – döbbent meg a mama.

– A Messiást!

– Nincs itt semmilyen Messiás! Isiász van a hátamon, nem Messiás! Na, tűnés innen!

– BRÁJEN! BRÁJEN!

Nevezett anyukája dühödten vágta be az ablaktáblát, és svungosan fordult a fia felé.

– Na, kölyök! Miben sántikálsz már megint?

– Semmiben, mama – vett fel Brájen azonnal védekező pozíciót.

– Gyerünk, ki vele!

Hiába. Itt nincs értelme tagadni. “Mindenkit át lehet verni egyszer. Néhány embert át lehet verni többször is. De soha nem lehet átverni ANYUCIT!” [Késő huszadik századi intelem, mely legtöbbször falvédőn, vagy mesterségesen patinásított, tüchtig kis fatáblácskán fordul elő.]

– Azt hiszik, én vagyok a Messiás, mama! – vallotta be Brájen.

Azonnal kapott egy pofont.

– Mi az istent mondtál nekik?

– Ő… ő… semmit, mama!

– Már megint csinálod magadnak a fesztivált?!!

– Várj! Megmagyarázom!

Anyuci gyorsan pofon vágta még egyszer, hátha valóban megmagyarázza, és akkor már nem lehet, amikor egy édes, ugyanakkor határozott karakterű női hang szólalt meg a háta mögött.

– Jaj ne! Hadd magyarázzam meg, Mrs. Koen!

Judit állt ott anyaszült meztelenül, arcán a politikai meggyőződés pírjával.

– A fiad egy született vezető! – kiáltotta szenvedélyesen. – Azok az emberek azért követik őt, mert hisznek benne, Mrs. Koen! Hiszik, hogy reményt adhat nekik! Egy új élet reményét egy új világhoz, egy jobb jövőhöz!

Brájen anyjának utoljára Nunciusz Maximusz mondott ilyeneket a jövővel kapcsolatban, csak akkor ő volt úgy öltözve, mint most a lány, tehát még idegesebb lett.

– Ki ez?!! – üvöltött dühödten a fiára.

– Ő Judit, mama. Judit, a mama – próbálta hivatalossá tenni a pillanatot Brájen, mire újra kapott egyet. Judit közéjük ugrott, hogy testével fedezze párját, de az anya dühe szerencsére újra a kint lévők felé fordult. Ugyanis…

– Hadd lássuk a Messiást! Hadd lássuk a Messiást! – hallatszott be a kórus.

A zord anya az ablaknál termett, és öklét rázta feléjük.

– Na, ide hallgassatok! Ő nem a Messiás, hanem egy nagyon haszontalan fiú! És most tűnés innen!

– Ki vagy te? – kérdezte egyszerre az egész város, és a szomszéd falu.

– Megmondom. Az ő anyja vagyok!

– ÍME AZ Ő ANYJA! ÍME AZ Ő ANYJA! ÜDVÖZLÉGY, BRÁJEN ANYJA! ÁLDOTT A TE MÉHEDNEK GYÜMÖLCSE! HOZSÁNNA NÉKED! MOST ÉS MINDÖRÖKKÉ!

– Ne higgyétek, hogy ezzel levesztek a lábamról, úgy sem fog kijönni! És ez az utolsó szavam! Tűnjetek el!

– NEM!

– Hallottátok, mit mondtam?

– IGEN!

– Ó… értem! Hát így állunk?

– IGEN!

– Hát jól van! Egy percre láthatjátok őt, de egy pillanattal sem tovább! Megértettétek?

– IGEN!

– Biztos?

– JÓ, NEM BÁNJUK!

“Szófogadó, jó kis tömeg ez”, gondolta az asszony, és a fiához fordult.

– Jól van, hát legyen! Gyere, Brájen, mondj nekik valamit!

– De mama! – szabódott hősünk.

– Hagyd már azt a walesi ringyót! – rántott egyet rajta az anyja.

– De nincs kedvem, mami – szólt még vissza Brájen az ablakból, aztán a hívek felé fordult. – Jó reggelt!…

– ÁLDÁST! ÁLDÁST!

– Ne! Figyeljetek kérlek! Kérlek! Egy-két dolgot tisztáznunk kell!

– BESZÉLJ! HALLJUK MIND A KETTŐT!

– Nos… – kezdett bele Brájen – mindnyájan tévedtek! Nem kell követnetek engem! Nektek nem kell követni senkit sem! Nektek önállóan kell gondolkoznotok! Ti mind egyéniségek vagytok!!!

– IGEN. MI MIND EGYÉNISÉGEK VAGYUNK! – mondták egyszerre.

– Ti mind különbözőek vagytok!

– IGEN, MI MIND KÜLÖNBÖZŐEK VAGYUNK!

– Én nem! – kiáltotta valaki.

– Mindent magatoknak kell megoldanotok!

– IGEN, MAGUNKNAK KELL MEGOLDANUNK MINDENT!

– Pontosan – dícsérte őket Brájen.

– FOLYTASD! – kérte a kórus.

– Nem! Éppen ez a lényeg! Ne hagyjátok, hogy bárki megmondja, mit csináljatok, különben… juj!

– Elég volt! – rántotta el a szónokot fülénél fogva a mama.

– Ó! EZ NEM VOLT EGY PERC!

– De igen, annyi volt!

– NEM IGAZ! NEM VOLT ANNYI!

Az anya nem állt le vitázni holmi tömeggel.

– Hagyjátok abba, és menjetek – és ezzel lezártnak tekintette a reggeli matinét. De volt valaki a tömegben, aki még nem.

– Elnézést – hallatszott egy magányos hang.

– Igen?

– Mondd csak! Te szűz vagy?

– Ó! Már megbocsáss…!

– Ezt ne vedd indiszkréciónak, de te szűz vagy?

– Szóval ez nálad nem indiszkréció? Akkor mit kérdezel, ha indiszkrét akarsz lenni? Menj a francba!

– Most már mehetünk – bólogattak egymásnak az emberek, és a tömeg oszlani kezdett. Szét.

~ Szerző: helikon7 - 2009 december 18.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: