Újonnan érkező, régi ismerősök – Brian W. Aldiss

A bolygón mindig csend honolt. Évszázadok teltek el, de a csendet nem törte meg semmi. Addig a napig, amelyen a földi hajó megérkezett.

A csendes bolygón külsőre az emberhez hasonló lények éltek. Tanyáik, falvaik, városaik lassan ellepték annak lakható vidékeit. Ahogy lépésről lépésre terjeszkedtek, úgy szorították ki a földeken élő állatokat. Az állatok azonban nem voltak vadak, többnyire meghúzódtak a településeket körülvevő bozótosokban. Nem bántották a humanoidokat, így azok sem őket.

A csendes bolygó napja már jóval az első óceáni amőba megjelenése előtt is vénnek számított. Bár délidőben az égbolt ötödét elfoglalta, vörösen izzó korongja csak kevés meleget adott. Az evolúció lassan zajlott. Az élet fájdalmai és örömei közötti átmenet elmosódott. Furcsamód még a létért folyó küzdelem is eltompult.
A bolygónak több mint a fele szárazföld volt, tengerei kicsik és sekélyek. A szárazföld nagy részének lakhatatlansága miatt a humanoidok csak lassan terjeszkedtek az egyenlítőn túlra. Ott sivatagokat találtak, ahol a homok sosem mozdult. Viharok ritkán keletkeztek, a szélcsend évszázadokig is eltartott. Néma csend honolt a táj fölött. Addig a napig, amelyen a földi hajó megérkezett.

A forrósággal dacolva a nép átkelt a sivár vidékeken, hogy letelepedhessen a könyörületesebb völgyekben. Falvaik egyszerűek voltak. Jól értettek a földműveléshez. Szerettek dolgozni a szabadban; mint hű gyermek, szerették ápolni és szolgálni a földet. Istenük is a földben élt, nem az égben.
Háziállatokat tenyésztettek, így bőven volt tojás, tej és sokféle sajt. Kapcsolatuk az állatokkal olyan szoros volt, hogy vonakodtak levágni azokat, tartva a fájdalomtól, amelyet nekik okoznának.

A humanoidok nem voltak szapora lények. Négy vagy többfős csoportházasságokat kötöttek, melyek egy életre szóltak. A gyermekkor hősszú ideig tartott, de sokan már ezalatt függetlenné váltak. Akkor azután hátukra vették a legszükségesebb holmikat, és a hegyekbe vonultak, hogy a vadak közt éljenek. Mikor elérkezett az ideje, valamiféle belső hang visszahívta őket a legközelebbi városba. Hamarosan megfelelő munkát találtak, megházasodtak, és élvezték a házaséletet. Ha meghaltak, eltemették őket, faragott sírkövet állítva föléjük, hogy nevük fönnmaradjon. Így zajlott az élet a csendes bolygón több évezreden át. Addig a napig, amelyen a földi hajó megérkezett.

A humanoidok bizonyos szempontból egyszerű nép voltak. Alvás közben sosem álmodtak. Szenvedéstől csak ritkán könnyeztek. Örömeik visszafogottak voltak. Lelassult evolúciójuk rendületlen békessége azonban összetartóvá tette őket: Csak együtt alkottak egy egészet.

Ezen belül persze nagyon összetettek voltak. Kívülről unalmasnak tűnhetett az életük. Belső világuk azonban olyan gazdag volt, hogy nem is vágytak semmiféle bolondos szórakozásra.
Egy faluban, melynek nevé Északi Oázis volt – mert a magasabb szélességeken, egy hatalmas kősivatag peremén terült el -, élt egy öt férfiból és nőből álló házastársi csoport, a közösség vezetői. Brattangaának hívták őket. Sok nemzedékkel ezelőtt a Brattangaák egy Faluház építésébe fogtak. Ez a generáció most befejezte.
A falu egy hegyekkel körülzárt völgyben húzódott meg. A Faluház a helység határában állt.

Amikor elvégezték napi teendőiket, Északi Oázis népe a Faluházán gyűlt össze. Nem volt semmi különösebb okuk erre a találkozóra, de egyfajta elégedettség érzését keltette bennük a többiekkel való fizikai együttlét. Lócákon körbeülték a lángoló tőzegcsomót, és megérintették egymást. Iszogatták savanykás-édeskés paszternákborukat. Lomha, gyapjas állatok járkáltak közöttük. Zavartalanul folytak ezek az esti összejövetelek. Addig a napig, amelyen a földi hajó megérkezett.

A Brattangaa család legidősebb férfitagja a Faluház tornyának ablakánál állt. A nappal szürkületbe váltott, a szürkület éjszakába, ahogy lassan kihunyt a fény. A tájat nézte, amely most szinte világosabbnak tűnt, mint az ég. Népének többi tagjához hasonlóan Brattangaát is jobban érdekelte az égboltnál a föld.
A toronyból láthatta saját otthonuk kövezett tetejét. Megérezte odabent jószágai testét, egyiket a másiktól könnyedén megkülönböztette. Érezte a gyökereket a földben, amelyek lassan növekedtek, hogy Is zárak egyszer majd termést hozzanak.
Figyelmét magára vonta a temető. Még mindig kivehető volt szülei, nagyszülei, sőt dédszülei illata, a föld alól is. Egyre halványuló jelenlétük olyan volt, mint távolodó fény a sűrű ködben.

A legközelebbi kisváros csak ötvenmérföldnyire volt, szintén egy patak partján, a kősivatag határán. Ott nem épült ilyen torony. Brattangaa érezte az ott élő embereket is. Jól ismerte őket, üdvözölték egymást, meghallgatta az aznapi híreket. Megérezte azokat, akiknek agymelege annyira hasonló volt az övéhez: a barátait. És azokat is, akik egészen más hőmérsékletet sugároztak: különösen jó barátait. A legtöbben szívélyesen beinvitálták, mások azonban egy baráti gesztussal bocsátották útjára – egy koszorúval, egy üres óntányérral. Ők épp mással voltak elfoglalva:

Brattangaa megérezte azokat is, akiket csak látásból ismert, Északi Oázis népét, köztük társait, odalent a szobában. Mintha el se jött volna közülük, és ők sem vették volna észre távozását. Mindent betöltött a harmónia. Addig a napig, amelyen a földi hajó megérkezett.

Amint érzékeivel elégedetten végigsuhant a táj fölött, fölfelé a hegyoldalban, hirtelen nagy fénycsóvát pillantott meg rémülten az égen. Riadalma akkora volt, hogy a Faluház alsó szobájában is megérezte mindenki, és a látvány felé fordult. Egész Északi Oázis így tett. Bár halványabban, de a távoli városig is eljutott a kép. Még a föld alatt nyugvó, halott generációk is tiltakozni kezdtek.

Mind nézték, amint a láng fölgyújtotta a feketedő eget. Vad fény és lángok csaptak le a hegyoldalra. A földi hajó megérkezett.

A hajóban öt nő és négy férfi volt. Bőrük színe és nemzetiségük is különbözött. Egy nyelven beszéltek, de kilenc külön világot alkottak.
Nagy izgalom fogta el őket leszess közben, amint nekikezdtek az előzetes felderítésnek.
– Elég egyhangú vidék. A jelek szerint szép számmal lakják.
– Alig várom már, hogy kijussak ebből a rohadt konzervdobozból. Mióta is vagyunk itt összezárva?
– Szedd elő a fegyvereket, és ne beszélj olyan átkozottul sokat.
– Talán vadászhatunk egy jót. Képzeljetek el egy frissen készült, jókora véres sültet!
– Az atmoszféra tökéletes. Egy éven belül ideszállíthatnánk tízezer telepest.
– Megfogtuk az isten lábát, értitek, megfogtuk! Kapjunk el egy-két fejlettebb lényt, és vigyük vissza a Földre. Gondoljátok el, micsoda szenzáció lenne.
– Rusnya jószágok is kószálhatnak odakint.
– Mindenre fölkészültünk. Mostantól mi vagyunk itta főnökök, szívi.
– De emlékezz, békés céllal jöttünk.
Egy órán át szigorúbbnál szigorúbb fertőtlenítő eljárásoknak vetették alá magukat, teremről teremre haladva, különböző hullámhosszúságú sugárzásokban és mindenféle folyadékokban megfürödve, melyeknek meg kellett akadályozniuk, hogy az emberek megfertőzzék a frissen felfedezett bolygó légkörét.
Végül aztán halkan csikorogva kinyílt a hatalmas földszinti zsilipkapu. Mind a kilencen ott álltak fém védőöltözékeikben, fegyverek lógtak lazán a vállukról. Aztán kiléptek, és elindultak a hegyoldalban.

A fejükben, agyukban gondolatok tolongtak. Gondolkodásuk különböző szintjeinek roppant feszültsége – egyes képek mélyen a tudatalatti átláthatatlan sötétjéből törtek elő – villámként csapott le viharos evolúciós-múltjuk emlékezetére. Lenéztek Északi Oázisra.

A toronyban álló Brattangaa és társai, akik érezték őt odalent a szobában, a faluban és a távoli városban, a dombon kilenc furcsa, hús-vér alak körvonalait látták meg. A kapcsolatfelvételnek ettől a pillanatától kezdve a méreg gyorsan terjedt. Kitörések, áramlatok, sötét fellegek csordultak ki a jövevények tudatából. A kitörések határozott alakokat vettek föl.

A föld minden mítosza – a képzelet minden teremtménye – egyszerre tört rá a csendes bolygó rémült népére. Viaskodó kultúrák, háborúk, ősi ellenségeskedések képei zúdultak elő, amint a kilenc űrutazó mit sem sejtve haladt előre. Szörnyű zene kísérte őket, olyan, amilyet még sosem hallottak a csendes bolygón, zene, amely karomként szaggatta a dobhártyát.

A zenével együtt érkezett a szél is. Viharként söpört át érzékeiken. Ott örvénylett képzeletbeli tájképeik főlőtt, tudatuk ajtaját döngette. Kéményeket és tetőket sodort el. Semmi sem állhatott ellen nekik.
És a vihar szárnyán, a zene hullámain, a felhők fátyla fölött ott szálltak a Föld legendái, valamennyi emberi és emberfölötti rémség, ami csak a földlakók álmaiban kísértett.

A sápadt Názáreti és a verítékező Buddha, elefántok, macskák, majmok, kígyók, istenek, istennők, fura, sokfejű alakok, szörnyek, sárkányok, tűzlények áradtak a dombról, Démonok, ördögök, angyalok, szellemek. Ebben a nyugodt világban még sosem szabadultak el ilyen erők. Ez ellen a járvány ellen az itteniek nem védekezhettek.

A rossz hírek azonnal körbejárták a bolygót. Szomszéd szomszédot értesített, város várost, megye megyét, míg végül a csendes bolygó minden élőlénye – humanoidok és állatok egyaránt – megállt, és dermedten figyelte a védtelen elméjére rászabadult vérengző szörnyeteget.

A dombtetőn álló kilenc alak tudatából utolsóként négy lény emelkedett ki az eddigieknél sokkal rémesebbek. Még az eszelős zene és a vihar is elcsitult, amint ők megjelentek paripáik nyergében ülve. Sötétség ereszkedett a bolygó felszínére. A föld alatt, a halottakból áradó fény is ellobbant.

A négy lovas megindult előre. Figyelő szemmel, tüzes homlokkal, feszülő izmokkal vágtattak hatalmas ménjeiken. A lángoló sörényű paripák mohón szökelltek előre, a szabadság részeg őrömével.

A bolygó az övék volt. Amikor a kilenc utazó lassan elindult lefelé a domboldalon, semmit se láttak abból, amit a humanoidok igen: a röpködő sörényeket, a szikrázó patákat, a kivont fegyvereket. Dögvész, Éhség, Háború, ez volt a nevük, és leghátul egy vénséges szürke ló nyergében a Halál. Halál hosszú szakálla röpködött a szélben, amint alávágtatott a völgybe. Feje fölött lóbálta széles kaszáját. Életek buktak el előtte.

Hamut lehelve lehajolt, hogy összegyűjtse az útjában heverő testeket, lehajolt, nevetve, a haldoklók és holtak fölé. Bőséges aratás várt rá a csendes bolygón, miután a földi hajó megérkezett.

~ Szerző: helikon7 - 2010 február 5.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: