Wass Albert – Egyedül a világ ellen (második rész)

II.
A fölkelő nap ott érte már a Medvepatakában. Lassan haladt a sziklás mederben fölfelé, lassan s lehajtott fővel. Kerülővel tért vissza, megkerülte egy patakkal az emberlakta lankás piperikvölgyet. Bíró után, csendőrőrmester után s pap után nem kívánt embert látni többet. Ökörnyi sziklatömbök között zúgott a Medvepatak, habot vert s zöld ködöket párállt a virradatban. Az eget tömött szürkeség takarta. Lombtalan bükkfák meredeztek a patak két oldalán, csöpögött róluk az éjszaka vize. Itt-ott juhrágta fenyők borzolódtak, beszőve őszi pókháló-szálakkal, melyeken ezüstösen fénylett a lerakódott köd.
Haladt, haladt. Néha megállt szusszanni a víz mellett, nézte a zöld kavargást, majd meglátott egy surranó pisztrángot s eszébe jutott, hogy éhes. Második napja volt, hogy nem evett. Figyelni kezdte a patakot. Egy gübőnél megállt, óvatosan s hosszasan kémlelte a vizet. Aztán benyúlt a kövek közé. Mikor kihúzta a kezét, szép pettyes pisztráng ficánkolt benne.
Mire a nap, mint egy vörös nagy golyó, a fák fölé emelkedett, már hat volt belőlük madzagra fűzve. A köd hirtelen kettényílt a feje fölött, megmutatta a bársonyoskék eget s az Istenszékit, mely ott volt már a patak fölött éppen, magosan, szépen, napsugártól aranyozottan.
– Hu-u-jahu-u! – kurjantott Mártonka széleset a gyönyörűségtől, s egyszeriben elfeledte a falut. Hangját hűségesen verték vissza a hegyek.

A harmat még ott csillogott a fenyőtűkön, mikor a tisztásra fölért. Az erdő szélén egy percre megállt és visszanézett. Látszottak a szemközti gerincek, az erdők, barna és zöld foltok vegyesen, s alattuk mint egy roppant tenger hevert mozdulatlanul és szürkén a köd. Olyan volt, mintha elnyelte volna a völgyeket mind, falvastul, emberestül s csak a hegyek maradtak volna meg a világból, erdők szigetei, itt is, ott is, kereken.
Mártonka sohasem látott tengert, hírét sem hallotta. Azt sem tudta, hogy szép az, amit lát, de érezte, hogy valami ellágyul benne ettől a képtől és hirtelen arra gondolt, hogy ott lent Fileházán, a bíró udvarán s a pap kertjiben szürke sötétség van most, nyirkos köd szitál az égből s az emberek rosszkedvűek.
– Nyuvadjatok meg – gondolta vígan s fölnézett a ragyogó napra összehúzott szemmel, mint egy jókedvű hiúz.
Megfordult s indult tovább a kalyiba felé, mely ott volt a tisztás másik végiben, alig néhány száz lépésnyire. Éppen csak egy kis fenyőcsoport takarta el, különben látni is lehetett volna.
De már a harmadik lépésnél hirtelen megtorpant. Felemelt orral beleszimatolt a levegőbe. A szél szembe jött s füstszagot hozott.
– Füst – csodálkozott Mártonka –, valaki van a házban.
Ki lehet az? Pásztor ilyenkor nem jár a hegyen. Eltévedt favágó? Vadász? A havas törvénye megengedi, hogy bárki szállást vehessen ott, ahol az éjszaka eléri. Azért mégis jó tudni előre, kivel akad össze az ember. Sietve ment a fenyőcsoportig. A fák közül óvatosan kinézett. Ott állt a ház, nem volt semmi hiba vele. A forrás is csörgött mellette vígan. De a tető zsindelyei közül szürke füst szállt fel szelíden az ég felé, mint valami könnyű halványkék fátyol. Kétségtelen, valaki van a házban.
Mártonka megmarkolta a botot, másik kezével a halakat s elindult. Akaratlanul is, anélkül, hogy gondolt volna rá, kanyarodott egyet és hátulról közelítette meg a kalyibát. Bocskoraiban olyan halkan lépett, akár a vadmacska. Néhány lépésre a boronafaltól megállt. Hallgatózott. Csönd volt a házban. Az ajtónak került. Megint figyelt. Semmi nem hallatszott. Kinyitotta a durva ajtót, az ereszték csikorgott. Fellépett a lapos kőküszöbre s hirtelen megállt. A tűz mellett ketten ültek a földön s az ajtócsikorgásra hirtelen felugrottak. Két bozontos szőrös arc, két pár dühösen villogó szem s két rozsdás puskacső meredt rá Mártonkára.
– Na! Hum! Mit akarsz?!
Mártonka állott a nyitott ajtóban, egyik kezében a bot, másikban a zsinegre fűzött halak s nézte a két irdatlanul csúnya embert, kikhez fogható förtelmes ábrázatokat még soha nem látott addig ott fönt a havason. Az egyik nagy volt, kövér és otromba, mint egy öreg medve, orra dagadt pityókaforma és vörös szája tele sárga lófogakkal, ábrázatán vastag, koloncos fekete szőrzet. Nehezeket szuszogott, ahogy előregörnyedve nagy szőrös mancsaiban a puskát szorongatta. Kívül szőrös birkabőr ujjas volt rajta, a gyapjú szürke volt már a piszoktól és helyenként cafatosan lógott. Fején magas fekete birkabőr sapka, mely alól maszatos hajtincsek lógtak bele a homlokába, egészen bozontos szemöldökéig.

Foltozott condraharisnya a lábán s akkora két bocskor, amekkorát Mártonka még álmában sem látott soha. A másik ember apró volt és sovány, s öregebbnek is látszott, mert az arcát egészen világos színű sörték borították s olyan gyéren, mint ahogy irtásban állnak a fák. Madárarcából hegyes pofacsontok ütköztek elő, a szája körül néhány szál fityegő bajusz éktelenkedett, s a legborzasztóbb volt ennél az embernél, hogy hiányzott neki az orra. A szája fölött, ott, ahol a bajusz elindult, egyszerűen csak két fekete lyuk tátongott, s körülötte pirosan és ragyásan éktelenkedett valami régi sebhely. Ennek a kicsi öreg embernek az öltözete is más volt, mint a nagynak.
Először is kalapot viselt, színehagyott régi posztókalapot, tele lyukkal és szakadással. Azután uras bőrkabát volt rajta, persze kopott és foltozott az is, katonaszínű nadrág és bakancs. Ennek is puska volt a kezében s ahogy riadtan nézett, a szeme úgy szökdelt, mint valami szürke egér.
– Na! Hum! Mit akarsz?
Mártonka nézte a két bestelen csúnya embert, először az egyiket, azután a másikat, azután mind a kettőt együtt.
– Hogy mit akarok? Hát haza jöttem.
– Hum! Hám! Hát itt élsz? – kérdezte a nagy ember.
– Itt – felelte Mártonka s azzal beljebb lépett. A puskacső érintette a mellét, azt megfogta szépen és félretaszította. A nagy ember morgott, a kis öregnek pedig úgy jártak a szemei, mint gyíkok a tűzben.
– Egyedül? Egyedül vagy itt?
Mártonka megkereste a szöget a tűzhely mögött, s felakasztotta a halakat.
– Nem – felelte közben kurtán.
Akkorát ugrott a másik kettő, mint két kecskebak.
– Mi? Hát? Hányan vagytok?
– Hárman.
– Hárman? Hárman? Hol vannak?
– Itt.
– Itt? Na! Hám! Hol itt?!
– Hát itt. Maga, meg maga, meg én. Ez három.
A nagy rusnya eltátotta a száját, hogy majd kihullottak belőle nagy sárga lófogai. A kis orrtalan szaporán táncoltatta a szemeit a fiún, aztán megszólalt:
– Hazudsz-e, vagy csúfolódsz velünk?
– Én egyiket sem – nézett rá Mártonka egyenesen.
Botjával megpiszkálta a tüzet, parazsat kapart, aztán vette a halakat, bicskájával nagyhamar kibelezte, nyársra húzta s nekifogott a sütésnek. Azok ketten nézték. A nagyobbik, tátott szájjal, a kisebbik fürgén szökdöső szemekkel. A puskát még egyre markukban szorongatták.
Végül is a kisebbik szólalt meg újra.
– Nem félsz tőlünk?
– Éhes vagyok – jelentette ki Mártonka egyszerűen.
Az orratlan ember szemei megint táncoltak egy verset ettől a felelettől.
– Tudod, kik vagyunk mi? – kérdezte, mihelyt a szemei időt engedtek a szájának ehhez.
Mártonka a halakat figyelte, éhes gyomrának minden figyelmével. Egyik kezében a nyársat forgatta, másik kezével parazsat kapart, hogy jobban piruljanak. Csak úgy vetette oda elfoglaltsága közt.
– Tudja a fene.
– Hum! Hám! – horkant föl a nagy fekete kívülszőrös s újra emelni kezdte a puskát.
De a kisebbik, aki már régen falnak támasztotta a magáét, rászólt.
– Tedd el a szerszámot, Furcifer.
Aztán a fiúhoz fordult megint.
– Nem is gondolod, kik s mik lehetünk?
Olyan fontoskodva adta föl a kérdést, hogy Mártonka mégis rászánt egy pillantást és a halakról a két emberre vette a szemét. Kicsit nézte őket, aztán bólintott.
– Vajigen. Testvérek.
– Hát azt miből gondolod? – táncoltatta meg csudálkozva a szemeit a kis bőrkabátos.
– Én abból – felelte Mártonka, de már akkor megint csak a halakat ügyelte –, hogy együttesen készültek két embernek. Az egyiknek az orrát a másik viseli s a másik helyett csak az egyik beszél.
Az orrtalan még a szemeit is elfelejtette forgatni, úgy állt egy percig. Aztán elröhögte magát és csapkodni kezdte a térdeit.
– Nézd csak, Furcifer, nézd csak – bökdöste nevettében a társát, aki úgy állt ott tátott szájával, mint egy nagy behemót csudálkozás –, nézd csak ezt a kölyköt! Jól vág a nyelve ennek! Ügyes kölyök ez, hm, nekünk való kölyök, hm, mi? Mit
mondasz?
– Orcátlan kölyök – dörmögte Furcifer s kettős vörös orra fölött úgy nézett le Mártonkára, mintha meg akarná enni.
– Hehehe, ügyes kölyök, kutya komisz egy kölyök, mi? Hehehe – nevetgélt tovább a bőrkabátos. Közelebb ment Mártonkához s megveregette a vállát.
– Hallod-e, te kutya komisz kölyök. Egyedül élsz itten? Hogy lehet az?
– Meghót Andorás – felelte a fiú a nyárs mellől.
– Apád vót?
– Nekem nem.
– Há?
– Csak úgy…
– Ahán… apád van?
– Nincs.
– Há anyád?
– Az sincs.
– Há mid van?
– Ezek ni.
Nézte a kis öreg a hat pöttyes halat a nyárson, ugráltak a szemei erre-arra, aztán bólintott.
– Akkor jó. Hát hallottad-e már azt a két nevet, hogy Pirikóp meg Furcifer?
– Hallotta a bánat.
Mártonka el volt foglalva a halakkal, kezdtek már zsírt ereszteni magukból. Szemét le nem vette volna róluk kincsért. Hogyisne, hogy odaégjenek a drága halak, két ilyen bolondgombáért. De a kis öreg nem hagyta magát. Izgalmában még ki is vörösödött.
– Hát tudd meg, hogy ők a világ leghíresebb rablója!
– Tüllem – szurkálta Mártonka az egyik halat, hogy lássa, megsült-e.
– Hát tudd meg – szökött egyet előbbre izgalmában a másik –, tudd meg azt is, hogy Pirikóp, az én vagyok, Furcifer meg ez itt, ni!
Mártonka kezdte lehúzni a halakat a nyársról.
– Engem meg Mártonnak hívnak – mondotta s a sült halakat ügyesen egy kőre fektette sorba, hogy meg ne piszkolódjanak.
Most már orrtalan Pirikóp se tudta, mit kezdjen a fiúval. Csak ugráltatta a szemeit rajta s bosszankodott.
– Nem félsz tőlünk?
– Mér? – nézett föl rá Mártonka ártatlanul a halak mellől –, ’sze egyikük se medve.
Ettől Pirikóp is megcsöndesült megint.
– Nem hát – dünnyögte –, emberek vagyunk hát… az hát…
S zavarában Furciferre nézett, aki ott állott még mindig tátott szájjal és bámult. Mártonka elővette a bicskáját, leült a kistönkre s kezébe vette az első halat. Nagyszerű sült szaga volt neki. Furcifer ránézett s morgott. Pirikóp pedig megszólalt.
– Állj meg, kölyök. Mi az igazság ügyét szolgáljuk. S az igazság azt parancsolja, hogy mindenünket osszuk meg másokkal. Neked van hat halad. Nekünk egy sincs. Te megosztod velünk a hat halat. Érted?
– Egyenek, ha éhesek – mondotta Mártonka jószívvel s nagyot falt a halból.
Furcifer ha nem is beszélt, de hallani, úgy látszott, annál jobban hallott, mert azonnal ki is nyújtotta otromba szőrös mancsát s két hal azon mód eltűnt benne.
– Két hal jut egyre – jelentette ki Pirikóp s ő is felmarkolt kettőt. Mártonkának már csak egy kicsike maradt.
– Ezt jól kitalálták – dünnyögte bosszankodva.
– Meg kell tanulni, fiam, az igazságot, ha élni akarsz – oktatta Pirikóp bölcsen.
Harapták a sült halat, de bizony elég üres volt az így, só és kenyér nélkül. Mártonkának nem volt se sója, sem kenyere, hát rágta nyugodtan a magáét. De Furcifer megmozdult, a sarokba ment, fölmarkolt egy tarisznyát s kotorni kezdett benne.
– Hozzál nekem is – adta ki a parancsot Pirikóp.
A tarisznyából kenyér került elő, meg hagyma, meg só. A két rabló szépen megosztozott rajtuk. Mártonka csak nézte s várt. Aztán, hogy becsukták a tarisznyát s neki nem adtak, megszólalt.
– Elébb az igazságról beszéltek.
– Hán?
– Kinek mije van, ossza meg mással. Maga mondotta, hiába forgassa a szemit.
Pirikóp megsózta a halat, megsózta a hagymát, harapott a halból, a hagymából, meg a kenyérből s csak azután mondta.
– De az igazságon kívül törvény is van. S az azt mondja, hogy aki erősebb, annak több rész jut az igazságból. Meg kell tanuljad, fiam, a törvényt is, ha élni akarsz.
– Höhöhöhö! – röhögött Furcifer nagy lapátfogaival s a lerágott halgerincet maga mögé hajította – höhöhöhö!
– Maga nevethet – villant rá Mártonka bosszúsan –, minden percben nagy szerencse éri.
– Hán? Mi, te? – komolyodott el Furcifer.
– Hogy nem lássa a saját ábrázatát.
– Hek-hek – kuncogott Pirikóp rágás közben –, tréfás kölyök vagy.
– És éhes – tette hozzá Mártonka bosszúsan –, azt hiszik, maguknak fogtam a halakat?
– Fogsz még többet is, ha sokáig élsz.
– De maguk biztosan ettek már ma reggel egyszer!
– Ettünk hát.
– Na, mert én tegnap se ettem.
– Hát hun jártál?
– Fileházán.
– Az hol van?
– Lent. Messze.
– Osztán mit kerestél ott? – kíváncsiskodott tovább Pirikóp.
– Egy sipkát.
– Sipkát?
– Azt. Báránybőrbül valót.
– S megtaláltad?
– Nem.
– Na látod.
Pirikóp ette a halat, a kenyeret, meg a hagymát, még el is hevert kényelmesen. Evett Furcifer is, szuszogott a rágástól, mindkét orra kiveresedett egymás fölött. Mártonka már végzett a magáéval s szótlanul nézte őket. Éhes volt még erősen.
– Aszonta, hogy maguk rablók? – szólította meg Pirikópot, az orrtalan bőrkabátost.
– Méghozzá a leghíresebbek!
– Hát azt látom – nyugtatta rajta Mártonka tovább is a szemét.
– Mirül, te?
– Eleszik még a szegény elől is az ételt.
Furcifer horkantott és letette a maradék kenyeret. Pirikóp fürgén szökdöstette a szemeit egy darabig, megtörülte az orra helyét hüvelykujjával, aztán csöndesen mondta.
– Szegények vagyunk magunk is.
– Antul rosszabb – állta tovább a nézést Mártonka keményen.
– Nem érted, te, nem érted – bölcsködött Pirikóp s még fel is ült hozzá, mutatóujját pedig, melyen bütykös volt a köröm, orrahelyével egymagasságban figyelmeztetőleg fölmeresztette a tető felé –, nem érted, te. Mink, mármint Furcifer barátom, meg én, sok esztendővel ennek előtte elhatároztuk volt, hogy harcba szállunk ez ellen a világ ellen, mert ez a világ nem olyan világ, amilyennek egy rendes világnak lennie kell… hát érted? Mártonka komolyan bólintott.
– Ezt a részit értem.
– Melyiket?
– Hát, hogy a világ nem olyan, mint kellene legyen. Vagyis rossz. Ezt én is láttam, éppen a tegnapi napon.
– Hol, te bolond? – csudálkozott reá hirtelen Pirikóp.
– Hát Fileházán.
– Vagy úgy – s orrtalan Pirikóp szemei megint csak szökdösni kezdtek, mint vízben a békák. – Vagy úgy. Hát figyelj ide, fiú. Ez ellen a rossz világ ellen indultunk mi el ketten, Furcifer meg én. Azóta is harcban vagyunk vele.
– Hogy megjavítsák? – nyitotta rá Mártonka tisztelettel a szemét. – Az szép…
– Fenét… – szaladt ki mérgesen Pirikópból a szó, de aztán hirtelen meggondolta magát – te, fiú, te… vóna kedved velünk tartani?
– Hova? – ütközött meg Mártonka a kérdésen.
– Hát… a munkába. Amibe mondottam, hogy belefogtunk.
Mártonka elgondolkozott.
Nézte a ház barna gerendáit, a tönköt, amin ült s Andorás üresen maradt vackát a sarokban.
– Hát – szólalt meg későre –, ha Fileházán is javíthatnának valamit… akkor igen…
– Fileházán? – nézett reá oldalról Pirikóp és orrtalan arca csúnyán elvigyorodott. –

Lehet azon is… de mi bajod van neked azzal a Fileházával, azt mondd meg előbb?
Mártonka előbb sóhajtott egyet, mint ahogy Andorástól látta, mikor valami hosszadalmasabb mesébe kezdett, aztán belefogott s szép rendre elmondta az egészet. Andorás halálával, a sapkával, a bíróval, a csendőrrel s a pappal együtt. Pontosan úgy mindent, ahogy történt. Furcifer közben a sarokba húzódott s elhevert a szénán és csakhamar horkolt is. De Pirikóp ott ült türelmesen a földön, hallgatta és közben meg-megpiszkálta bütykös ujjaival orra helyét. Aztán, hogy vége volt a történetnek s Mártonka azzal rekesztette be, hogy lám, milyen tökéletlen ez a világ s milyen rossz, hát ebbe azon nyomban belekapcsolódott Pirikóp is és mondotta.
– Ugye, na látod. Hát ez ellen a világ ellen harcolunk mi, öcskös. Akinek sok van, attól elvesszük. Ennyi az egész.
– S annak adják, akinek nincsen? – ámult rá csillogó szemmel Mártonka.
De Pirikóp megint csak elvigyorodott csúnyán.
– Hehehehe… hogyan is mondta a papod? Mi? Ez a világ még messze van attól, hogy tökéletes legyen… hát, látod, velünk is ez van… hehehehehe… De azért téged elviszünk magunkkal.
– Fileházára?
– Oda is hát, oda is. Ha már úgy ismered ott a járást. De most egyszer alszunk
egyet. Hogy mi a te dolgod, azt majd elmondja Furcifer bátyád, ha felkőt. Addig csak tartsd nyitva a szemed s ha látsz valakit jönni, szóljál. Azzal odamászott a másik sarokba, ott is széna volt, jó sok, éppen alvásra való, belehengeredett s máris úgy tett, mint aki alszik. Mártonka csak nézett rá s aztán a másikra, hogy foglalták el mind a két alvóhelyet. De nem volt már kivel beszélni többet. Így hát őmaga elhevert a csupasz földön s mert fáradt is volt erősen, nyomban elaludt.

~ Szerző: helikon7 - 2010 június 8.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: