Wass Albert – Egyedül a világ ellen (harmadik rész)

III.
Arra ébredt, hogy valaki rázza, de kegyetlenül.
– Ne aludj, te, ne aludj – morogta a fülébe egy mérges hang s mikor kinyitotta a szemét, hát Furcifer bozontos arcát látta maga fölé hajolni. Olyan csúnya volt nagy kettős orrával, hogy gyorsan becsukta megint a szemit, hátha nem igaz. De igaz volt. Egy rúgást érzett az oldalában. Erre már felpattantak a szemei és egyből fölült maga is. A nagy rusnya ember ott állt fölötte.
– Engem rúgott meg? – pattant ki Mártonkából a szó s a szeme megvillant csúnyán. De Furcifert mindez nem érdekelte.
– Téged hát – felelte barátságtalanul. – Kelj föl s ne aludj.
– Mért ne aludjak? – berzenkedett Mártonka.
– Mert aki meg akarja javítani a világot, az ne aludjon egész napon át – szólalt meg Pirikóp az ajtóban.
Valóban közeledett már az este, azt látta Mártonka mindjárt, ahogy csak kinézett. Azért felelet nélkül nem hagyta volna, de Pirikóp nem engedte szóhoz.
– Mondtam, ugye, hogy majd Furcifer bátyád kioktat, ha felkel. Hát látod, már el is kezdte az oktatást. Mert először is egy rabló nem aluszik akkor, amikor a társai alusznak s neki őrködni kell…
– De ha álmos vótam! – vágta közbe Mártonka a magáét.
– A jó rabló nem álmos – dörmögött rá Furcifer a magasból –, nem álmos, nem éhes, nem beszél…
– No, akkor maguk nagyon rossz rablók lehetnek, hallja – tápászkodott föl
Mártonka a földről.
– Híjnye a… – csikorgatta meg Furcifer a fogait. De egyebet nem csinált, csak nézte. Hanem Mártonkának az is elég volt.
– Na-na… – dünnyögte s rántott egyet legényesen a nadrágján.
De Pirikóp türelmetlenül szólt be az ajtón.
– Gyertek, na, gyertek. Nyakunkon az este mindjárt.
– Hova sietnek? – kérdezte Mártonka.
– Gyere – dörmögte Furcifer s intett neki a fejével, hogy menjen előre, ő majd hátul marad.
– Hova megyünk? – kérdezte Pirikóptól, aki ott állott már készen a kunyhó előtt, rozsdás puskájával a vállán, zsáknyi nagy tarisznyával a hátán s látszott rajta, hogy türelmetlenkedik.
– Hova, hova – pislogott szaporán az orrtalan öreg –, butákat kérdesz. Ahová akartad, Fileházára.
– Éccaka? – hökkent meg Mártonka.
– Éccaka hát.
– Jó, na – vonta meg a vállát –, én nem bánom. De éhes vagyok.
– Majd közben betérünk valahova. Na, indulj – türelmetlenkedett Pirikóp –, mutasd az utat.
Megindultak az ösvényen. Mártonka elöl, mögötte Pirikóp, hátul Furcifer. Sokáig mentek s nem szólottak semmit. Az alkonyodás már kezdett ráhajolni az erdőre lassan. Mártonka szaporán lépett, Furcifer nehezen szuszogott hátul.
– Ne fuss úgy, te bolond, ne fuss.
Mártonka hátra se fordult.

– Maguk mondták, hogy sietni kell. Ettek, aludtak, most siessenek.
Furciferben földagadt a bosszúság. Jól oda akart mondani a gyereknek, aki csak így komázik vele.
– Úgy megyünk itt – kezdte egy idő múlva –, mintha vásárba mennénk. Elül menyen a barom…
– Biza, úgy megyünk itt hárman, akár a barom – felelt vissza Mártonka gyorsan –, elül a feje, hátul a feneke.
– Híjnye a… – káromkodott Furcifer hátul, de nem tudott egyebet tenni, mert keskeny volt az ösvény és sziklák között haladt s a fiú úgy futott ott elöl, mint a hegyi nyúl.
– Hogy a nyavalya essen beléd – dörmögte, ahogy szuszogva igyekezett megkapaszkodni a kiálló kövekben, hogy el ne csússzon a meredek lejtőn. Az erdőben már sötét volt. Úgy mentek ott, hogy az ösvényt se látták már.
– Jó helyen viszel, te? – aggodalmaskodott Pirikóp, aki vékony ember létire jobban bírta az utat, mint Furcifer.
– Ha nem hiszi, üljön le és várja meg, amíg reggel lesz – felelt Mártonka menés közben –, maga akarta, hogy sötétben menjünk.
De hamarosan elfogyott az erdő. Széles völgy látszott a szürkületben s itt-ott házak.
– Álljunk csak meg – mondotta Pirikóp s megállott.
– Miféle házak ezek?
– Piperik. Úgy hívják. A völgyet.
– Gazdagok?
– Kik?
– A házak.
Mártonka vállat vont.
– Nem tudom.
Furcifer nagyot mordult hátul.
– Tudsz is te valamit.
– Tudok hát – vetett föl Mártonka a fejét –, még magát is meg tudomkülönböztetni a disznyótól. De csak nappal s ha erősen gondolkozom.
– Hogy azt a…
Furcifer ökle belevágódott hátulról Mártonka bordái közé. Csak úgy puffant. A fiú leült a földre és ordítani kezdett.
– Jaj, jaj, jaj! Betörte az ódalamat! Megnyomorított! Jaj, pogányok vessék ki a szemit az ilyen gonosznak!
– Ne ordíts, te – mérgelődött Pirikóp –, idegyűlnek az emberek.
– Gyűljenek! Lássák, hogy micsoda rusnya barommal kerültem össze!
Micsoda ördöggel!
– Hallgatsz el, nyavalyás – fordult Furcifer –, úgy beléd rúgok, hogy elakad a szusszod!
– Azt merje! – vicsorgott a fiú. – Azt merje csak!
– Ne veszekedjetek – rendelkezett Pirikóp –, most nincs arra idő. Ki kell válasszuk a házat.
– Miféle házat? – csudálkozott Mártonka.
– Amelyiket meglátogatunk.
Mártonka számolni kezdte az ujjain.
– János bácsiéknál pulickát adnak. De tejük nincs, mert a tehenet eladták múlt héten. Sandrinak fösvény a felesége, az sohasem ad semmit. De különben is hat gyerekük van, hát azért olyanok. Marci… az adna, de az most nincs idehaza…
– Ki nincs idehaza? – hegyezte Pirikóp a fülét.
– Marci.
– Gazdag?
Mártonka vállat vont.
– Piperiken senki sem gazdag.
– De Marcinak azért még inkább van, mint a többieknek. Dolgozik a vasútnál.
Most is odavan.
– Ki van a házban?
– A családja.
– Az ki?
– Ki? Feleség s gyermek.
– Más nem?
– Ugyan, ki más?
Pirikóp elgondolkozott.
– Akkor oda megyünk.
– De annak a felesége nem szokott adni. Olyan száraz asszony. Sikari.
– Hö-hö-hö – röhögött Furcifer s az orra egészen fényes lett a jókedvtől –, majd szokni fog, höhöhö…
Mártonkának kezdett nem tetszeni a dolog.
– Mit akarnak maguk Marciéktól?
– Mit? – röhögött Furcifer. – Egy kis kóstolót, höhöhö…
– Mert ha rosszat akarnak… – s a fiú szeme megvillant.
De Pirikóp elkapta a vállát.
– Ide hallgass, te fiú. Hát nem azt mondtad, hogy jössz velünk a világ ellen?
– A világ ellen igen. De nem a Piperik ellen.
– Piperik is a világ, te bolond!
– De ezt nem kell javítani. Ez jó így, ahogy van. Fileházát kell javítani, azt a világot.
Pirikóp megvakarta a fejét.
– Jó, jó. De előbb próbát kell tartsunk valahol. Hogy vajon tudod-e csinálni a dolgodat? Hátha nem vagy elég ügyes, meg elég erős? Valahol ki kell azt próbálni.
– Hogy én nem vagyok ügyes, meg erős? – horkant föl Mártonka. – Hát csak lássuk azt a próbát!
– Szóval ennél a Marcinál… – vidult föl Pirikóp.
– Mit csináljak ott?
A két rabló összenézett. Furcifer vigyorgott, Pirikóp bólintott.
– Lássuk hát először, hol lakik az a Marci?
Mártonka a szürkületen át a szemközti hegyoldalra mutatott.
– Ott túl.
– Ismered a járást?
– Ismerem.
– Hát vezess oda, fiú. De úgy, hogy senki ember meg ne láthasson, érted?
Mártonka ránézett s ha nem is értette, de rámondta azért.
– Na, gyűjjenek.
Egy mogyoróson át leereszkedtek a patakba. Sötét volt már, mire leértek. Mártonka nélkül meg nem találták volna a pallót soha. De Mártonka egyenesen rávezette őket. S túl neki a hegyoldalnak megint.
– Ne szaladj, te, ne szaladj! – szuszogott Furcifer a meredek kaszáló oldalon s hörgött, mint a hízott disznó.
– Aki nem ügyes, meg nem erős, az nem való semmire – szólt hátra Mártonka s nem hogy lassított volna, de még jobban szedte a lábát.
Lihegett a két rabló utána, hogy a tüdejük majd kiugrott. Féltek, ha szem elől vesztik, nem lelik meg többet s még bajt hoz rájuk.
Mikor már a veríték is a sarkukig csurgott, megállt a fiú.
– Ott van ni a ház – mutatott bele a sötétségbe.
– Hol, te, hol – nyújtogatták a fejüket Pirikóp meg Furcifer.
– Ott ni, hát nem lássák?
– Aztán mért van sötét ebben a házban? – kérdezte Pirikóp –, hogy semmi lámpa nem ég benne?
– Ég az biztosan, csak a másik oldalon. Ezen a felin nincsen ablak.
– Ahá, ahá…
Leültek a földre s hallgattak.
– Hát most mit csinálunk? – kérdezte Mártonka, mert már éhes volt.
– Várunk.
– Mire?
– Hogy teljen az idő.
Ültek, hallgattak. Egy idő múlva megszólalt Mártonka.
– Nem megyünk még?
– Nem – felelt Pirikóp –, meg kell várjuk, míg alusznak.
– Olyankor nem szokás látogatóba menni – csodálkozott Mártonka.
– Nálunk meg csak olyankor szokás – vigyorodott Furcifer.
– Furcsa szokás – tűnődött Mártonka.
Megint csak ültek s hallgattak. A fiú beszéddel próbálta tölteni az időt.
– Maguk hova valók? – kérdezte hirtelen.
– Túl a hegyekről.
– Romániábul?
– Most ez is Románia, te bolond!
– Jó, jó. Aztán hogy-hogy mégis tudnak magyarul?
– Jártunk mi már sokfelé. Tudunk mi már sokfélét.
Megint hallgattak egy verset. De Mártonkának erősen fúrta az oldalát valami.
– Aztán azt mondják meg, micsodás név az, hogy Pirikóp, meg Furcifer? Ilyen nevek mifelénk nincsenek.
– Tudományos név – mondotta Pirikóp büszkén –, mesterségbeli.
– Tudományos? Mesterségbeli? – csudálkozott a fiú.
– Az hát. Az ember a mesterségihez nevet csinál magának. Az enyém az volt, hogy Pirikó Pál, az Övé meg, hogy Furci Ferenc. Aztán ezekből csináltuk.
– Neked mi a neved?
– Mártonka.
– Hát még?
– Hát még nincs.
– Nincs? Mindenkinek van.
– Nekem nincs.
– Hm. Akkor neked az lehetne a mesterségbeli neved, hogy „Nevesincs”.
– Nekem nem kell mesterségbeli név, sem tudományos – bosszankodott Mártonka –, nekem jó az, ami van. Azt se igen használom.
Tovább ültek s tovább hallgattak. Egy idő múlva Mártonka fészkelődni kezdett.
– Én elmennék a házig.
– Miért, te?
– Hogy megnézzem, mit csinálnak.
– Hátha alusznak már.
– Az igaz… várj, megyek én is – mondotta Pirikóp.
– Nem lesz jó, mert maga nem ismeri a helyet.
– De veled megyek.
– De magát nem ismeri a kutya s ugatni fog.
– Kutya is van?
– Van hát.
Pirikóp kotorászni kezdett a tarisznyájában.
– Van itt a kutyának is valami.
– Micsoda?
– Étel.
– Amivel rókát szoktak fogni?
– Olyan.
– Na, adja csak ide. Elintézem én a kutyát, csak maga ne jöjjön, mert akkor úgy ugat, hogy mindenki összefut.
Pirikóp valami papírba gyömöszölt holmit adott át. A fiú megszagolta.
– Hússal van?
– Azzal.
– Na jó. Várjanak csak.
Fölkelt s elindult.
– Aztán vissza gyere – dörmögött utána Furcifer –, mert ha nem…
– Egyet se féljenek – szólt vissza Mártonka hangja a sötétségből s már el is tűnt. Még a lépései sem hallatszottak a felázott füvön.
Megkerült egy kis dombot s szemközt fordult a házzal. A ház ott volt előtte egészen közel. Két kis ablakából hosszú, keskeny lámpafény esett ki a feltaposott udvarra.
A papírcsomagot gondosan a zsebébe tette. Aztán halkan füttyentett.
– Burkus… Burkus, te…
A kutya vakkantott halkan a tornác alatt, de aztán odajött és megszagolta.
– Burkus, te – pattintott neki az ujjával.
Három rozoga falépcsőn ment föl s benyitott az ajtón. Meleg konyhapára csapta meg az arcát.
– Adjon Isten, Rébék néne…

Rébék néne ott ült a kemence mellett s görbén nézett a belépő fiúra.
– Na hát, te vagy…
Az ágyon három kisgyermek hempergett. Mártonka körülnézett. Más senki nem volt a házban.
– Egyedül van, Rébék néne?
– Egyedül hát. Nem látod?
– Látom, látom – bólintott Mártonka, aztán a tűzhely felé nézett. – Éhes vagyok, Rébék néne. Tegnap óta nem ettem.
– Na te szegény… mért nem szegődsz valahová?
– Elszegődtem éppen ma. Most megyek.
– Hova te?
– Fileházára.
– Na azt jól tetted. Aztán ki a gazdád?
– Valami Pirikó nevű.
– Na azt bizony jól tetted, fiam. Szegény András is, Isten nyugosztalja, okosabban tette volna, ha beáll valahova, minthogy az erdőben lopta a napot s élt a máséból…
– Ad ennem, Rébék néne…?
– Adok, adok. Megjött az eszed, hát hogyne adnék.
Az asszony fölkelt, félretolta a fazekat a tűzről, elővett egy tálat, valami levest öntött belé s az asztalra tette. Melléje jókora puliszkát s még két hagymát is tisztított.
– Egyél, na.
Mártonka leült a billegő lábú székre s enni kezdett. Nyelte a levest, falta a puliszkát, nyesett a hagymából. Egy idő múlva aztán megszólalt.
– Figyeljen ide, Rébék néne. Figyel?
– Mondjad, na, mondjad.
– Hívja bé a kutyát.
– Minek az, te?
– Hívja csak bé s ne eressze ki egy óra hosszáig. Érti?
– Mért ne eresszem ki?
– Hogy megsegítsen ezzel engem. Mert én is megsegítem magát ma öste, de nagyon.
– Ne beszélj…! – nézett reá csudálkozva az asszony, de nem értett egy szót sem.
– Tegye csak, amit mondok, nem fogja kárát látni. Hívja bé a Burkust, adjon jól enni neki s mind mondja, de jó hangosan, hogy hallani lehessen kint is.
– Egyék, őrmester úr drága, egyék csak… váljon egészségére, őrmester úr drága…
– Miféle őrmesterről beszélsz, te bolond? – húzta el az asszony a száját.
– Ma öste Burkus előlép őrmesterré, itt magánál, érti, Rébék néne? Maga csak mind mondja egy jó félórán keresztül, mind mondja: Őrmester úr drága, ízlik a vacsora? Egyék, őrmester úr drága, egyék… de jó hangosan mondja, hogy aki künt hallgatózik, az meghallja s elmenjen a kedve attól, hogy béjöjjön. Érti…?
– Érti a keserűség, te… – de Rébék néne már nyugtalan lett, s forgatta a fejét az ajtó felé, és fel is kelt a padról –, de ki jönne bé, te, ki jönne bé…?
– Azzal maga ne törődjön, Rébék néne – ette Mártonka a puliszkát –, maga csak mondja a Burkusnak, csak mind mondja, hogy őrmester úr… szóval, ahogy tanítottam. Érti? Akkor nem lesz semmi baj. De ha nem hiszi el nekem és nem mondja ezt… hát akkor nagy baj lesz.
– Jézusom Isten… miket beszélsz, te…? Micsoda gazság készül itt, te…? Tán rablók, vagy haramiák járnak itt s azokról beszélsz…?
Mártonka megette a vacsorát, megtörülte a száját zekéje ujjával, aztán felkelt az asztal mellől.
– Köszönöm az ételt, Rébék néne. Egyet se féljen, csak mondja, amit kell s hívja bé a kutyát, ahogy elmentem. Na, Isten megáldja.
– Jézusmáriaisten…
Mártonka már ott haladt az udvaron. Ahogy a dombot megkerülte, hallotta, amint az asszony behívta a kutyát. Elégedetten mosolyodott el. A domb mögött futni kezdett s lihegve érkezett vissza a rablókhoz.
– Hol vannak…? Hol vannak…? – lihegte s a hangja úgy tele volt ijedtséggel, hogy azok egyből fölszöktek a földről.
– Mi van, te? Mi van? Mit futsz úgy, mintha kergetnének?
– Csendőrök – lihegte Mártonka –, csendőrök vannak a háznál…
– Hogy a… – káromkodott Furcifer.
– Odamentem – mesélte a fiú lihegve –, jött a kutya, én a húst elébe… a kutya bé… hallom, hogy eszi… én oda a házhoz, egészen közel… Hát csak látom, hogy nyílik az ajtó s ki rajta egy csendőr… két csendőr… három csendőr… négy
csendőr… öt csendőr…
– Hijnye a… – sziszegte Pirikóp keservesen –, ilyen sokan vannak?
– Nyolcan – rémüldözött Mártonka a sötétben –, nyolcan. Kijöttek mind. Ott elkezdi az őrmester, megismertem a hangjáról. Azt mondja: eridjetek szét a házakhoz s egyesével, kettesével keressetek szállást. Én itt maradok.
– S ő ott maradt…? – horkadt Furcifer.
– Ott hát.
– Hogy a nyavalya törje ki – mérgelődött Pirikóp.
– Na aztán egyszerre csak elkezdett vonyítani a kutya. Nyöszörgött, húzta magát a tornácon… szaladt oda az őrmester, szaladt oda az asszony… a kutya már nem is mozdult semmit.
– Azt elhiszem – mondotta Pirikóp bosszúsan –, kár volt odaadni neki, kár volt.
– Maga mondotta…
– Jó, jó. Hát aztán mi történt?
– Ez megdöglött – mondotta az őrmester úr. S azt is mondotta, hogy ez nem tiszta dolog. Még a pisztolyát is megnézte, hogy töltve van-e. Biz’ az töltve volt.
Aztán bementek a házba s én gyorsan el onnan…
Hallgattak, vakarták a fejüket. Aztán megszólalt Furcifer gyanakodva.
– Igazat beszélsz, te…? Hátha csak…
– Jöjjenek s nézzék – s már indult is Mártonka –, jöjjenek, na. A házig jöhetnek bátran, nincsen már kutya s a többi csendőr is elment.
A dombig szinte futva vitte őket. Ott hirtelen lehasalt.
– Feküdjenek le – súgta hátra.
Pirikóp s Furcifer engedelmesen hasaltak le mögötte s aggódó szemmel nézték a megvilágított ablakokat.
– Most hason előre – adta ki Mártonka a parancsot.
Úgy közelítették meg a házat. Mártonka elöl, mint egy fürge kígyó, mögötte Pirikóp, hasán csúszva, kezében tartott puskájával idétlenül zörögve s hátul Furcifer a nagy hasával, nyögve, szuszogva, mérgesen. Mártonka meg olykor hátraszólt.

– Halkan… a fenébe, halkan ott hátul… ha meglát az őrmester, végünk van… ne szuszogjon úgy, az Isten áldja meg…
Folyt az izzadtság a rablókról, mire a tornácig jutottak.
– Csönd – intette Mártonka –, figyeljünk…
A házból egyelőre nem hallatszott semmi. Nagy csönd volt, fekete és borzongató csönd. Aztán egyszerre egy asszonyi hang megszólalt bent.
– Egyék, őrmester úr drága… egyen még ebből is, drága őrmester úr… ugye, ízlik, drága őrmester úr…
S utána mintha csontot ropogtatott volna valaki.
– Hű, micsoda fogai vannak… – súgta Mártonka borzongva. – Hű micsoda erős ember az őrmester úr…
– Gyerünk innen – nyögött fel hátul Furcifer s már indult is kúszva, négykézláb, mint egy óriási kövér vaddisznó, vissza a domb mögé.
Pirikóp s Mártonka utána.
– Phü – törülték meg izzadt homlokukat, mikor a domb mögött leülhettek, hogy kiegyenesítsék derekukat –, phü. Szerencse, hogy megúsztuk.
– Ezt is nekem köszönhetik, lássák – mondotta Mártonka kissé sértődött hangon. – Életüket mentettem meg, pedig még semmit sem kaptam maguktól eddig, csak ütést, meg rúgást.
– Bocsáss meg, fiam, bocsáss meg – nyöszörgött Furcifer a hátát tapogatva –, most kezdelek csak megismerni, hogy micsoda fiú vagy… jaj a hátam, ennyit se csúsztam még a hasamon, a puskám is csupa sár… nem vihettél volna oda csúszás
nélkül, te tekergő?
– Lássa, már megint baja van – sértődött meg Mártonka –, menjen vissza csúszás nélkül, ha kedve tartja. Hadd likassza meg az őrmester úr pisztolya, nem ártana magának…

~ Szerző: helikon7 - 2010 június 10.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: