Wass Albert – Egyedül a világ ellen (negyedik rész)

IV.
Szomorúan ültek a vizes füvön. Pirikóp levette a kalapját s a fejét vakarta.
Furcifer sapkájával törülte az arcát.
– Hát most hova menjünk? – nyögte keservesen.
– Fileházára – jelentette ki Mártonka tüstént a maga szándékát.
– Jó, jó. De itt még sok ház van…
– Csendőr is nyolc…
– Persze – elmélkedett Furcifer –, azt kellene tudni, melyik házba nem jutott belőlük…
– Tudja meg, ha akarja…
Ültek, hallgattak.
– Milyen messze van az a Fileháza? – kérdezte Pirikóp hirtelen.
– Ha sietünk, még éjszaka elérjük.
– Biztosan el?
– Bízza azt rám.
– Na, gyerünk akkor.
Mártonka már talpon is volt s indult lefelé. A kettő mögötte szorosan. Keleten kezdett fehéredni az ég s a köd is kinyílt, megmutatta a csillagokat. Mire a Piperiket elhagyták, fönt volt a hold. Fényében olyanok lettek a hegyek, mintha ezüst köpenyt szőttek volna magukra pókhálóból. Mártonka szaporán mérte a lépést. Furcifer nem győzött morogni hátul.
– Ne siess már úgy, ne siess.
De a rozoga öreg Pirikóp, az bírta jól. Csodálkozott is ezen a fiú s nem állta meg, hogy hátra ne szóljon.
– Maga félakkora, mint a másik s mégis kétszer annyi. Hogy van ez?
Pirikóp feltolta homlokán a kalapot, úgy felelte.
– Mert én vérbeli profi vagyok, azért.
– Hát az mi? – csudálkozott Mártonka.
– Az olyan, akinek ez a született mestersége, kisgyerek korától.
– Hát a társa nem ilyen… izé?…
– Nem hát. Kocsmáros vót. Csak amatőr.
– Aha…
Mártonka hosszasan elgondolkozott a sok huncut idegen szón. De valami még fúrta az oldalát. Egy idő múlva megint hátraszólt.
– Mondja csak, Pirikóp úr…
– Na, mi a?
– Maga gyermekkora óta mind a világot javítsa?
– Tízéves koromtul – vágta ki büszkén Pirikóp a mellét.
– S ma mennyi?
– Ma hatvan.
Mártonka megcsóválta a fejét.
– S ennyi idő alatt nem tudta megjavítani?
– Höhöhö – röffentette el magát Furcifer hátul –, pedig igyekezett. Sok dolgot adna a törvénynek, ha kézre kerülne…
– Hallgass – mordult hátra Pirikóp mérgesen.
Mentek tovább. Már az országútra értek s elhagyták az első falut is. Furcifer morogni kezdett, aztán megállt.
– Éhes vagyok.
– Nincs idő most effélére – mondotta Mártonka.
Pirikóp bólogatott.
– Igaza van a fiúnak, Furcifer. Ha ő kibírja, te is kibírhatod.
Furcifer mormogott valamit, Mártonka mosolygott s mentek tovább. Majdnem delelőn járt a hold, mire Fileházára értek.
– Na most – állott meg Pirikóp a faluszéli hídnál –, hova megyünk?
– A bíróhoz – felelte Mártonka.
– Ismered a járást?
– Persze, hogy ismerem. Alig két napja jöttem el.
– Gyerünk akkor. De vigyázz!
– Egyet se féljenek.

Mentek, át a falun. Sötétek voltak a házak, aludtak a kertek, csak néhány kutya ugatott itt-ott. Mártonka ment elöl, figyelte az utat. Megtalálta a templomot, aztán a papilakot s már látta a bíróház fehér falát is, ahogy szembevilágított a holddal.
– Ez az – mutatott Mártonka a házra.
A kapu felé vették az irányt. A kapu be volt téve, de zár nem volt rajta. Ahogy nézték, nagy fehér kutya szaladt elő ugatva az udvarról. Pirikóp már nyúlt is a tarisznyába, már lökte is a húst. A kutya vonyított, mert azt hitte, kővel dobják meg. De megérezte a hús szagát és szimatolni kezdett. Majd odament és megette.
– Szegény kutya – gondolta Mártonka és szerette volna kiragadni szájából a falatot. De nem mozdult. Hiába, ez együtt jár a vállalkozással. S neki ebben a házban dolga van. Nem tudta volna egészen határozottan szavakba foglalni, hogy micsoda dolog az, amit el kell itt végezzen, de érezte, hogy közte és a ház között, mely ott állt a holdfényben előtte, valami még el kell rendeződjön. Hát várt. A kutya nyüszkölni kezdett, majd tántorgott, beleharapott a hasába, aztán oldalra dűlt és nem mozdult többet.
– Gyerünk – mondotta Pirikóp és kinyitotta a kaput.
Ő is, Furcifer is kézbe vették a puskáikat, úgy osontak a ház felé. Furcifer a kését is kihúzta. Ekkor hirtelen kinyílott Mártonkában a tudat, hogy mit kell cselekedjen.
– Megálljanak – suttogta halkan –, én előre megyek… ismerem a járást…
– Tudod, hol áll a pénz? – kérdezte súgva Pirikóp.
– Tudom hát – hazudta Mártonka.
– Na, eridj.
Óvatosan fölment a deszkalépcsőn, föl a tornácra. Kezét az ajtóra tette.
– Maguk várjanak egy kicsit… s vigyázzanak…
– Ügyelj nagyon… – súgta vissza Pirikóp, majd odahajolt Furciferhez. – Ez a fiú aranyat ér…
A fiú pedig, aki aranyat ér, szép óvatosan benyomta az ajtót. Egy konyhában volt, szép tiszta padlós konyhában, amilyent sohasem látott még addig. Jó meleg levegő volt és a falon egy óra hangosan ketyegett.
– Hát ez mi? … – csodálkozott fel Mártonka az órára.
A hold fehér fénye behullott a két ablakon, széles csíkokat szántott a padlón és gyönge fénnyel világította meg a bútorokat. A kemencét, az asztalt, a cifra szekrényt és néhány apróságot. Egészen bent, a sarokban, ahova a fény már nem ért el, mintha egy ágy is állott volna. Mártonka körülnézett. Két ajtó nyílott innen. Egy jobbra s egy balra. Éppen azon tűnődött, hogy melyiken próbálkozzon tovább, mikor a szeme megakadt a bal oldali ajtó mellett valamin. A hold fényének egy kis sugara éppen oda világított. Az ajtó mellett, falba vert szögön, egy fekete sapka lógott. Fekete báránybőrsapka. Arca felderült, szorongása elmúlt. Bátor léptekkel odament s leakasztotta a sapkát a szögről. Puha, jó szagú báránybőr volt. Fejébe próbálta. Kicsit nagy volt, de azért talált. Az óra ott ketyegett éppen a feje fölött. Felágaskodott, úgy nézte.
– Hát ez micsoda jószág? – kérdezte félhangosan.
Abban a pillanatban úgy rémlett, mintha mozdult volna valami. Figyelt. Erősen. Újra hallotta a mozgást, a szoba sarkában. Halk mozgás volt. Arra fordult, de előbb a sapkát jól benyomta a fejébe.
– Ki jár itt? – szólalt meg ebben a percben egy hang a sarokból. Vékony, kicsit reszkető leányhang volt.
– Csak én – felelte Mártonka nyugodtan –, még nincs semmi baj.
A leány ott az ágyban sikkantott egyet, aztán kiugrott a szoba közepére. Éppen abba a foltba, amit a hold a padlóra vetett. Fehér ingében olyan volt, mint valami kísértet.
– Jézusmáriám, mit akar itt?!
A hangtól s a kísértettől alighanem megrettent volna Mártonka, de a fehér ing fölött egy keskeny barna arcocskát is látott, két ijedten csillogó szemet s hosszú, szétomló fekete hajat. Mindez pedig egyáltalában nem volt ijesztő, sőt ellenkezőleg. Nagyon jó volt nézni.
– Ne félj – mondotta súgva –, még nincsen semmi baj. Melyik szobában alszik a bíró?
– Abban – mutatott a leány a bal oldali ajtóra, de a hangja reszketett.
– A leánya vagy?
– Nem.
– Hát?
– Szolgálok nála…
– Úgy. Akkor éppen nincs mit félni.
– Ne félj, na – mondta s néhányat lépett feléje –, nem eszlek meg. Még sohasem láttam leányt… így… holdvilágnál… ilyen szépet…
– Mit akar?… – riadozott újra a leány és hátrálni kezdett. – Kiabálok!
– Ne kiabálj – oktatta a fiú –, most még ne. Várj, amíg kimegyek. Akko aztán fuss be a bíróhoz és kiabálj, hogy vegyen puskát, mert itt vannak a rablók. Érted?
– Jajistenem…
– Ne félj, na, mondom. De aztán nagyot kiabálj, hallod-e. Mert ha nem, akkor igazán itt lesznek.
– A rablók?– Jaj Istenem…
– Nem azért mondom ezt, mert szeretem a bíródat, ne hidd. Csak mert így kell legyen. Hát kiabálsz?
– Igen…
– Na akkor én megyek – mondotta Mártonka, de a lába mintha odanőtt volna a padlóhoz, alig tudta elmozdítani. – De érted még visszajövök egyszer, érted? Engem Mártonkának hívnak. Hát téged?
– Ilonkának…
– Ilonka. Szép név. Olyan, mint egy kis virág ez a név. Ilonka.
Hirtelen megfordult és az ajtó felé indult. Kilincsen volt már a keze, mikor visszanézett. A leány még ott állt, ahol az előbb. Csönd volt s az óra ketyegett.
– Állj csak. Ez mi? – mutatott az órára.
– Hol? – kérdezte a leány.
– Ott fent. Ami úgy szól.
A leány elnevette magát. Szép tiszta, csengő nevetése volt.
– Te bolond. ’Sze óra!
A fiú hallgatta a nevetést, aztán lenyomta a kilincset.
– Úgy nevetsz, mint a patak az Istenszékin. De oztán kiabálj, hallod! S ha kérdi a bíró, hogy hol vannak a rablók, mondd, hogy álmodtál.
Azzal kinyitotta az ajtót s kiugrott a tornácra. A következő ugrással már a lépcsőn volt s aztán futvást, mint a nyúl, át az udvaron.
– Mi van te, mi van? – rohantak elő a pajta árnyékából Pirikóp és Furcifer.
– Baj van, nagy baj van – lihegte oda a fiú. – Fussanak gyorsan maguk is…
Ebben a pillanatban kiáltás hallatszott a házból.
– Bíró úr! Vegye a puskát, bíró úr! Rablók vannak itt, bíró úr!
– Hijnye a… – káromkodott a két rabló csúnyán –, ezt megcsináltad…
Azzal szaladtak ők is, ahogy tudtak, ki a kapun s végig az utcán, merre szemük látott.

A falu végéig egy futással mentek. Csak ott álltak meg lihegve a hídnál.
– Ezt jól elrontottad – mérgelődött Pirikóp.
– Mi fenét csináltál? – szuszogott Furcifer s a térdét verte bosszúságában.
Mártonka nekitámaszkodott a hídnak. Előbb megtapogatta a fejét, hogy rajta van-e a sapka. Rajta volt. Szeretett volna nagyot kurjantani örömében, hogy így megkerült az Andorás jussa, de aztán összeszedte magát s nagyot sóhajtott.
– Haj, jó, hogy megmentettük a bőrünket. Haj, de borzasztó volt, de borzasztó…
– Mondjad már – bökte oldalba Furcifer –, ne mind vonyíts.
– Hát ahogy bementem s kezdek tapogatózni… tapogatok erre, tapogatok arra… végigmegyek a szobán… s tapogatok… hát egyszerre csak megérintek valamit a sötétben…
– Mi a fenét, te? – izgult Furcifer.
Mártonka nyelt egyet, hogy időt nyerjen ezzel is a hazugsághoz, mely még meg sem született a fejében.
– Ne szóljon közbe, mert akkor nem tudom mondani… szóval hát tapogatok, tapogatom azt a valamit… mondja csak Pirikóp bácsi, mi az, hogy óra?
– Órát tapogattál?
– Nem, dehogy… hanem mondja gyorsan, mi az. Tudnom kell eben a percben.
– Te buta, hát amivel az időt mérik!
– Az időt? Hát van olyan fösvény ezen a világon, aki még azt is méri?
– Mondjad már tovább, mert megcsaplak! – türelmetlenkedett Furcifer.
– Szóval tapogatom azt a valamit s hát egyszerre csak megmozdul.
– Hüjha!…
– Megmozdul s így csinál: böff!
– Böff?!
– Böff. Aztán még egyszer: böff! Vastagon.
– Hű, a szentségit… mi volt az, te?
– ’Sze, ha tudtam volna! De én csak ugrottam hátra s hát feldőtök valamit s akkor a hátam megett is: böff! Megint böff! Nagy sebtiben azt is elfeledtem, hol az ajtó… botorkáltam előre-hátra, mindennek nekimentem a sötétben s hát hallom,
hogy valami mozog utánam, de nem látok semmit, csak éppen hallom…
– A ponciusát… – törülte le homlokáról Furcifer az izgalom verítékét –, aztán mit tettél?
– Mit tettem? Ugrottam az ajtónak s ki rajta! Aztán a többit már tudják. Valaki kiabált is a házban, úgy hallottam.
Hallgattak, aztán egy kis idő múlva megszólalt Pirikóp szigorúan.
– Ennyi az egész?
– Nem elég?
– Nemrégen megdicsértelek, hogy milyen ügyes vagy. Hát nem dicsérlek többé. Nem kellett volna elszaladni.
– Hát mit tettem volna?
– Odaütni! A keservit! Odaütni jó erősen, ahol mozog!
Hallgattak s támasztották a hidat. Mártonka szólalt meg egy idő múltán, de egészen más hangon.
– Szép név az, hogy Ilonka, ugye?
– Mér kérded ezt? – döbbent meg a másik kettő.
– Mert olyan éppen, mintha egy virágnak volna a neve. Valami olyan kicsi fehér virágnak, amelyik fenyő alatt nő. De lehetne kék is…
– Bolond vagy – morogta Pirikóp –, azon törd a fejedet inkább, hogy merre mehessünk haszon után.
– Én azon már nem töröm a fejemet – felelt a fiú nekividulva –, mert én azt már tudom. Isten áldja meg magukat.
– Mi? – horkant föl Pirikóp és megmarkolta az egyik karját.
– Hogy? – horkant föl Furcifer és megmarkolta a másikat.
– Hát elfeledted, mit mondtál? – kérdezte Pirikóp. – Nem jössz a világ ellen?
– Megijedtél, mi? – kérdezte Furcifer.
– Ijedt a keserűség – igyekezett Mártonka kiszabadítani a karjait, de nem sikerült. – Hanem én mán bevégeztem a magam dolgát, hallják!
– Mit végeztél be? – csodálkoztak azok.
– Javítottam egyet a világon. Annyit éppen, amennyi nekem kellett.
– Mivel, te?
– Azt már nem mondom meg. Eresszenek el, hadd menjek.
– Hohó, azt már nem – mondotta Pirikóp és szorosabbra markolta a karját –, mit gondolsz, fiacskám, csak úgy meg lehet szökni tőlünk? Hohó! Velünk maradsz továbbra is, ha már beszegődtél!
Mártonka állt a két otromba ember között a hídon s azon gondolkozott, hogy miképpen szökhetne meg. Az úton egyszerre zörgés támadt s közeledett.
– Szekér jön – dörmögte Furcifer.
– Az – bólintott Pirikóp figyelmesen.
A fordulónál ki is bukkant egy imbolygó lámpás s hallatszott a ló poroszkálása is a szekérzörgésen keresztül.
– Né, ezt megnézzük – mondotta Pirikóp.
– Ahüm – dünnyögte Furcifer.
Már le is vették vállukról a puskát s Mártonkát elengedték. A szekér pedig jött, jött, szép békésen feléjük. Mielőtt a ló a hídra lépett volna, lépésre lassított. S ekkor kiugrott eléje Furcifer s elordította magát.
– Hó!
A ló megállt. A szekéren ijedt szedelőzködés támadt s egy rekedt hang megszólalt.
– Mi az?
De már akkor Pirikóp ott volt a szekérnél. Puskája csövét a lámpás alá tolta, hogy látni lehessen azt.
– Leszállni! – adta ki a parancsot.
Lassan szedelőzködött le az ember a szekérről. Morgott közben s a lovat csitította, pedig eszébe sem volt annak, hogy elinduljon.
– Mit akarnak? – kérdezte barátságtalanul, de ijedtséggel a hangjában.
Pirikóp nekiszegezte a puskát.
– Hova megy?
– Vásárba.
– Vesse le a kabátját.
– Mit? – ijedezett az ember.
De Furcifer már odalépett melléje és húzta róla a kabátot.
– Ezt ni – mondotta gorombán.
– A lajbit is. Csizmát is. Nadrágot is.
Lassan minden lekerült az emberről. Ott didergett csurdén a holdvilágban.
– Hol a pénz?
– Lajbiban. Vegyék el s a többit adják vissza – vacogott az ember.
– Kuss. Nézd át a szekeret – rendelkezett Pirikóp.
Furcifer felmászott a szekérbe, aztán ledobott egy zsákot, egy tarisznyát, meg egy pokrócot.
– Ennyi az egész – mondta.
– Na. Felülni s elmenni – parancsolt rá az emberre Pirikóp.
– Bár a pokrócot… – könyörgött az.
– Kuss! – Furcifer jól oldalba verte a puskával.
Az ember felugrott a szekérbe, úgy pőrén, ahogy volt, felkapta a gyeplőt s elkezdte riasztani a lovat. Megindult a szekér s úgy zörgött be a faluba, mintha ördögök terelték volna.
– Na – szólt rá Pirikóp a fiúra –, kapd ezt a zsákot, meg a ruhákat s gyerünk. Ha szökni próbálsz, beléd lövök.
Látta Mártonka, hogy nincs kivel beszélni, hát felmarkolta a ruhákat s vállára emelte a zsákot. Jó nehéz volt.
– Mi van ebben? – kérdezte.
– Majd meglátjuk. Indulj. Arra föl, az erdőnek.
Szántásokon bukdácsoltak keresztül. Nehéz volt a zsák, kegyetlenül.
– Ebben ejszen só van – mérgelődött.
De azok nem szóltak hozzá, csak taszították, ha megállt. Keleten az ég halványodni kezdett s a csillagok ritkultak szemlátomást. Sietett a reggel is, hogy idejében érkezzen. De az erdőben még sötét volt nagyon.
– Nem bírom tovább – mondotta Mártonka a fák között és leült a zsákkal együtt. A másik kettő szótlanul melléje. Hallgattak.
– Maguk így javítják a világot? – kérdezte Mártonka egy idő múlva.
– Így – adta meg a választ Pirikóp. – Nem tetszik?
– Nekem még megjárja, tudják, de az, aki csórén maradt…
– Höhöhö – vidult fel Furcifer –, lesz mit áruljon a vásárban az is, ha meglássák a fehérnépek…
Mártonka fészkelődni kezdett. Hirtelen felugrott.
– Mi a, hova indulsz? – kapott utána Pirikóp.
Megmondta neki magyarul, gorombán.
– Hogyisne. Hogy megszökj.
– Tán meghasadjak? – mérgelődött a fiú.
– Eridj, Furcifer vele – döntötte el Pirikóp a kérdést –, de el ne szalaszd!
Hátrább mentek a bokrok közé. Furcifer görnyedezett az ágak alatt s váltig dohogott.
– Fene a szemérmességedet. Jó lesz már itt is.
Végre megfelelő helyet talált Mártonka. Olyan sűrű volt ott a bozót, hogy mozdulni is nehéz volt benne.
– De én foglak – markolta meg Furcifer a karját.
– Fogjon.
Addig forgott, addig billegett, míg egyszerre csak tüskébe akadt a keze.
– Hogy a fene – káromkodott csúnyán s elengedte a fogva tartott kart.
– Na megállj, taknyos, azt a …
De a következő pillanatban egy zörgő, csörtető árnyékot látott a sűrűben elugrani, melyet azon nyomban elnyelt az erdő sötétje.
– Megállj! Megállj, te, az apád…!
Rugaszkodott utána, de otromba testével csak néhány lépést csörtetett s már úgy megakadt a bokrokban, hogy mozdulni is alig tudott. Ordított torkaszakadtából a nagy behemót ember, de Mártonka hol volt már akkor! Mint a róka, úgy surrant
beljebb az erdő fekete sűrűjébe. Sapkáját, a megszerzett jószágot, kezében vitte, nehogy lesodorja valami gonosz ág, fél kézzel a nadrágját tartotta s iszkolt, ahogy a lábai vitték. Hamarosan elmaradt mögötte az ordítás, elmaradt a derengő erdőszél, fölért a gerincre s túl ismét le, amerre legnagyobbnak látszott a sűrűség. A virradat már a harmadik katlanban érte. Kis eldugott tisztás széliben leült egy kidöntött bükkfára. Hallgatózott. Mélységes nagy csönd volt kereken, tiszta, békés és megnyugtató csönd. Néhány rigó csivitelt a fák közt, egy tarka harkály hangos sivítással reggeli útjára indult s fent az égen az utolsó csillag küszködött a reggellel.
Mártonka beszívta mélyre az erdő nyirkos őszi szagát. Figyelt, aztán fölvett egy aranysárga juharlevelet, forgatta a kezében s gondolkodott.

– Ilonka – mosolyodott el, aztán kimondta hangosan is –, Ilonka…!
S olyan volt, mintha kis fehér virágot látott volna. S utána olyan volt, mintha patak csilingelt volna fent az Istenszéke alatt s hallotta tisztán Ilonka kacagását.
– Ilonka – mondotta még egyszer és csodálkozott, hogy milyen furcsát érez.

~ Szerző: helikon7 - 2010 június 12.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: