Wass Albert – Egyedül a világ ellen (hatodik rész)

VI.
Ahogy telt az idő fönt az Istenszékin, úgy gyűlt a dolog. A csapdát föl kellett állítani a szarvasbika megmaradt húsához, hátha jön reá a farkas, vagy egyéb. A mérgezett húst fent a nyeregben róka ette meg, ott feküdt döglötten nem messze a helytől. Ügyelve kellett megnyúzni azt is, bedörzsölni a bőrt sóval meg hamuval s felhúzni a kétágú fára úgy, ahogy Andorás csinálta. Járni kellett hús után megint s hamarosan sikerült egy szarvastehenet lőni. Kisebb volt sokkal, mint a bika, de azért adott húst bőven. Felét levitte a házakhoz, málélisztért, sóért, felét megszárította, hogy legyen télire is valami. Volt dolog elég. A bika bőréből, nyakrészéből, ahol a legvastagabb volt, bocskort kellett csinálni, mert a régi már alig tartott. Szép bocskor lett s jó puha bocskor. Igaz, hogy két napig dolgozott rajta. Meghagyta kívül a szőrét, hogy halkan lehessen járni benne s a szíjakat is abból vágta. Andorás se csinálta volna szebben. A többi bőrből mellényt nyesett télire, kis fadarabkákból gombot is készített. Ügyes volt az is és meleg.

Így telt az idő. Aztán egy napon nagy dolog történt. A csapdába farkas került. Reggel, mikor rendes útját járta s a döghöz is elért, látta, hogy a csapda nincs a helyén. Pedig dróttal volt egy fiatal fenyőhöz kötözve. Mégsem volt ott. A fenyő sem volt ott. Gyökerestől tépte ki az, ami a csapdába lépett. Dér volt s a nyomokból tisztán látta, hogy farkasok jártak a dögnél. Feltúrt csapás mutatta az irányt, amerre elvonszolta magát a csapdába került. Mártonka kezébe vette a puskát, másik kezével megmarkolta a fejszét s indult a nyomok után. Nem ment soká: már hallotta a sűrűben megrekedt farkas nyöszörgését. Ez haragos morgássá változott hamarosan, ahogy a közelébe ért.
Ott volt a farkas, egy vadbokor ágai közé beszorulva. A csapda, a drót, meg annak végén a kitépett fenyő úgy összegabalyodtak a sűrűségben, hogy a farkas mozdulni sem tudott. Elülső lába volt a csapdába szorulva, azt készült lerágni éppen. Nézte a fiút, vicsorgott, aztán a lábába harapott. Újra a fiúra morgott, újra a lábába harapott. Recsegett a csont a foga nyomán, nagy szájából véres hab csorgott, a kínlódástól vörös volt már a szeme. Nagy, otromba kanfarkas volt szegény. Mártonka egy percig azon tűnődött, hogyan fogjon hozzá. Már csak három lövésre való puskapora volt, azért sajnálta a lövést. Meg aztán elrontja nagyon a bőrt is. Másképpen kellene.
Letette a puskát s megmarkolta a fejszét. Úgy igyekezett, hogy hátulról mehessen rá s kontyon üthesse. De a farkas se volt rest, fordult utána. Csattogtatta feléje a fogát s újra meg újra beleharapott a saját lábába. Már csupa véres cafat volt az egész, félni lehetett, hogy akármelyik percben elszakítja a megfogott lábat s elmenekül. Megköpte Mártonka a tenyerét, megmarkolta jó szorosra a baltát s előbbre lépett a sűrűben. Ha nem lehet hátulról, lehet majd elülről. A farkas vicsorgott, aztán lesunyta a fejét. Minden szál szőre felborzolódott. Nagy, véres szemei Mártonkát nézték.
– Supp – csapott oda a fejsze, de abban a percben szökött a farkas is, az ütés felé kapott s fogai a fejsze fokába ütköztek. Recsegett a szája, véres hab jött ki a torkán. Az egész bokor megmozdult erőlködésétől. Mártonka már emelte újra a baltát s még közelebb lépett. A farkas vad dühvel szökött feléje s ebben a percben elszakadt a drót, amely a csapdát a megrekedt fenyőhöz kötözte. A farkas teste meglódult s ha Mártonka hátra nem ugrik, leütötte volna. Így is elérte fogai hegyével térdénél a harisnyát, mely nagyot reccsent s bokáig kettévált. De ekkor már sújtott a fejsze s foka gerincen érte a farkast. Bénultan esett össze s mint a kígyó, úgy tekerődzött a földön. A második ütést tarkójára kapta s ettől elnémult. Megmeredt, reszketni kezdett, aztán néhányat tátogott hatalmas véres szájával és vége volt.
– Híjnye, a keserűségedet!… – fohászkodott Mártonka s megtörülte kezefejével a homlokát, mely verítékes volt a küzdelem izgalmától –, majdhogy leszedted a lábamot!

Így került farkasbőr az istenszéki házba. Büszke volt reá Mártonka erősen. Ha dolga volt a házaknál, vállára vetette s úgy vitte, hogy lássák. Csodálták is a nagy véres farkasbőrt az emberek. De azért csóválták a fejüket, ha látták a fiút.
– Hát te már mindég ott maradsz fönt? – kérdezték. – Sohasem jön meg az eszed? Hát télen mi lesz majd? Nem embernek való élet az, fiam – adták a tanácsot.
De a fiún mindez nem segített. Pedig telt már az ősz, az éjszakának foga nőtt. Néha napokon át zúgott a szél, havat kavart éjszakánként s a hó megülte a gerinceket és nem takarodott el többé. A nap mind lentebb oldalgott az ég alja táján, alig volt melege s ahogy kelt, már le is nyugodott. A völgyekben kék lett az árnyék és a köd nem száradt föl a fákról soha. A kaliba néha nyöszörgött éjjel. Szél verte a hiuban a száradó bőröket s olyan volt, mintha egy nagy fekete madár csapkodott volna szárnyával a tisztás fölött. De mindez nem űzte el a fiút onnan. A világtól, amit ott lent látott és megismert, jobban félt, mint a téltől meg az éjszakától.
Hanem egy napon útjába került a mókus.
Hogy mi történt a mókussal, arra nem tudott rájönni, de egy reggel, ahogy a fenyvesen áthaladt, ott találta egy fa alá beesve. Egyik lába törött volt és véres, kicsi volt az egész állat és alig húzta magát. Megfogta. A kis mókus ijedten csavargatta a fejét, kapkodott a keze után, nagy fekete szemeiben rémület ült. Mártonka betette a sapkájába és hazavitte. Enni adott neki, de a mókus nem evett. Megkötötte egy madzaggal, hogy el ne szökhessen és két napig gondolkozott, hogy mit kezdjen vele. Olyan szép puha kis állat volt, fekete és hosszú lombos farkú. Olyan játékra termett, vidámságra termett kicsi állat. Fel kellene nevelni – gondolta –, olyan valaki kellene fölnevelje, aki hozzá illő. Kicsi és játékra meg vidámságra való. És ekkor hirtelen újra eszébe jutott Ilonka. Örömében nagyot kurjantott s megmarkolta a mókus puha hátát. A mókus beleharapott a kezébe, kis hegyes fogai nyomán a vér is megindult.
Azért másnap reggel elindult mégis, akár tetszett a mókusnak, akár nem. Fölvette új szarvasbocskorait, szarvasmellényét, vállára vetette a farkasbőrt, fejébe nyomta a fekete sapkát, kezébe markolta a botot s vette az ösvényt lefele. A mókus ott gunnyasztott a tarisznyában. Különösen csúnya nap volt. Verte a szél a nagy szürke felhőket a tisztáson keresztül, az erdő fái csikorogtak, a patak vize szennyes volt s az egész hegy rosszkedvű, mint a csorbaszájú özvegyember, akit köszvény sanyargat. Az emberek, akikkel a Piperiken szembetalálkozott, alig köszöntek vissza. Tele voltak bajjal s a vállukat gond görbítette. A románokról beszéltek, akik egyre növelik az adót, egyre szűkítik a szabadságot s keserítik a magyart, ahol csak érik. Mártonka ott fent a hegyen nem látott még románt sohasem. De lent Fileházán látta a csendőrőrmestert s ez egyelőre elég volt neki ahhoz, hogy megértse, amit az emberek beszéltek körülötte. Azon csodálkozott mindössze, hogy miképpen történhetett, hogy Fileházán a bíró szép, jómódú magyar létire, éppen ennek az egyetlenegy románnak a kezére bízta annak idején az ő meg az Andorás igazságát a sapka dolgában. Úgy érezte, hogy valami tisztátalan dolog van ott Fileházán. Nem is annyira a csendőr körül, mert hát az, szegény, amúgy is román s arról nem tehet. Hanem a bíró háza tájékán van valami hiba és tisztátalanság. S ettől a gondolattól egyszeribe melege lett, mert eszébe jutott, hogy Ilonka is ott lakik abban a házban.
Haladt az úton s a rosszkedvű időben. Az emberek dolgán gondolkozott, akik rontják a világot, bolond és érthetetlen módon s amennyire csak tőlük telik. Néha megnézte a mókust a tarisznyában, aki mint egy puha kis vigasztalás, gunnyasztott ott bent s kerek fekete szemeivel szinte biztatva nézte Mártonkát. Legalábbis úgy tetszett, mintha azt akarta volna mondani:

– Egyet se félj, gazdám, megjavítom én a világot, ahol leszek.
Ezt bizony jól tennéd, gondolta Mártonka s már látta szemei előtt a bíró házát s Ilonkát benne, ahogy ő meg a mókus ketten a világ javításával foglalkoznak. Mikor Fileházára ért s a bíró udvarára belépett, éppen délidő volt. Az udvaron nem látott senkit. Átment rajta, majd föl a lépcsőn, úgy éppen, mint azon az éjszakán. Csak most nem sütött a hold, hanem felleges sötét nappal volt s vékony szél fütyölt a deszkakerítésen.
Fölment a tornácra s benyitott az ajtón. A konyha olyan volt éppen, mint akkor, első pillantásra megismerte. Jobb sarokban a kemence, bal sarokban az ágy, amelyikből Ilonka kikelt. Középen pedig az asztal. Csakhogy most az asztal mellett ott ült ingujjban és kövéren a bíró és éppen szemközt az ajtóval, úgyhogy egyenesen az arcába nézett, amikor benyitott. A bíróné meg egy testesebb leány a kemencénél álltak s azok is őt nézték.
– Na mi a? – förmedt rá a bíró. – Mit akarsz? Hán?
Mártonka előbb betette maga mögött az ajtót s aztán körülnézett, mert úgy érezte, hogy valami mégis másképpen van, mint akkor. Szeme megtalálta az órát, azt a bolondot, amelyik az időt méri (mintha azt mérni lehetne!), megtalálta a szöget is, amin a sapka csüngött s valami mégis hiányzott a szobából. Összeráncolta a homlokát és erősen gondolkozott. Már kérdezni is akarta, mikor a bíró újra rákiabált az asztal mellől türelmetlenül.
– Hát, mi a, hé?! Ki vagy s mit akarsz, azzal a bőrrel a hátadon!? Mi!?
– Nem ismer, bíró úr? – kérdezte Márton kedvesen.
– Ismer a halál – nézte meg jobban a bíró a fiút. – Ilyen szőrös bőrbe bújtatott fickót nem is láttam még soha. Hát mit akarsz, azt mondd meg?
Egy pillanatig arra gondolt még, hogy eszébe juttatja a bírónak Andorást meg a sapkát, meg hogy mikor járt ő itten. De aztán elhúzta a száját. Ha a bíró nem tudja, úgy is jó.
– Egy leány van itt – tért rá egyenesen a tárgyra –, Ilonkának nevezik.
– Tán rokonja vagy? – kapta föl fejét a bíró.
– Én nem.
– Hát?
– Csak. Keresem.
– Hát azt itt ne keresd, hallod.
– Mért? – hökkent meg a fiú.
– Mert nincsen itt.
– Nincsen itt? – fagyott meg Mártonkában a szó s szinte elejtette a tarisznyáját, amelyikben a mókus várta, hogy Ilonkáé lehessen.
– Kirúgtam – dőlt hátra a bíró a széken –, kirúgtam. Szófogadatlan volt és feleselő. Azért.
– S hol van mostan? Azt mondja meg! – keménykedett szigorúan Mártonka hangja.
A hangváltozásra felfigyelt a bíró.
– Netene – mondta meglepetten –, netene. Te vagy itt a bíró, vagy én? Te kérdezel, vagy én? Mi dolgod a leánnyal?
– Hol a leány? – húzta össze Mártonka a szemét. A hangja egyszerre sötét volt és fenyegető, mint az őszi égboltozat odakint. A bíró arca elvörösödött. Nagyot ütött az asztalra.
– Nézd a bitang kölykit, hogy beszél velem! Azt akarod, hogy megegyengessem a hátadat, te? Bejössz ide mocskosan, nem hívott senki, nem kérdezett senki s te mersz kérdezni engem?! Tudod te, ki vagyok én? Én vagyok ebben a faluban a bíró. Az Úristen után én vagyok itt a legnagyobb úr, érted!? Az Úristen után! Én Románia vagyok ebben a faluban, én képviselem a királyt s az államot, érted? Hát úgy beszélj velem, bitang! Mártonka megvárta türelmesen, amíg a bíró kiordította magát, csak éppen egyik lábáról a másikra ereszkedett közben Aztán megszólalt csöndesen.
– Énnekem nincsen semmi dolgom sem magával, sem Romániával, sem a királlyal, sem az állammal, tőlem mind viselheti őket, ameddig bírja. Én csak azt akarom tudni, hogy hova ment a leány?
Ekkor megszólalt a bíróné a kemence mellett, mérgesen és türelmetlenül.
– Ott koszosodik a rongyos papnál. Eridj a nyavalyába utána s ne bosszantsd az uramat.
– Akkor jó – mondotta Mártonka, de hangját elnyelte a bíró ordítása, aki mérgében felugrott az étel mellől s úgy szitkozódott, hogy rengett belé a ház.
– Vajon mind ilyen mérgesek a románok bírói? – csodálkozott Mártonka magában, amíg kinyitotta az ajtót s csöndesen, cseppet sem sietve, kifordult rajta.
A bíró utánaszaladt a tornácig s míg ki nem ért az utcára, egyvégtiből szidta.
– Hangod, az van – rántott egyet Mártonka a farkasbőrön s lépett nagyokat a papiház felé.
Még az utca közepin volt, mikor valaki szembejött vele. Urasan öltözve, bőrtáskával a hóna alatt. De azért megismerte. Csak megállt s úgy nézett reá.
– Hát maga, Furcifer úr, mit csinál itten? S hol hagyta Pirikóp urat?
– Netené – hökkent meg Furcifer s maga is megállt –, hát te vagy az?
– Én vagyok, de maga? S ebben a gúnyában?
Furcifer elgondolkozva vakarta meg kettőzött orrát, mely vörös volt még mindig, akár a cékla. Aztán a fülét is megvakarta s csak azután szólt.
– Höm. Hát te vagy az. Höm. Hát én most úr vagyok, hallod! Hivatalom van, hallod! Úgy beszélj velem, hallod!
– S mi a hivatala? – csodálkozott Mártonka.
Büszkén düllesztette ki a mellét Furcifer.
– Adószedő vagyok, hallod! Hám, hüm. Úgy bizony. Adószedő. Annak fogadtak föl.
– Maga szedi az adót?
– Én! – vágott büszkén a hasára Furcifer. – A román állam részire!
– Na szegény – esett ki Mártonkából a szánakozás a román állam irányába –, aztán az egész országban mind maga szedi?
– Csak ebben a faluban, te, ebben a faluban. Nem elég?
– Elég az éppen – vélte a fiú –, s hát a társa, azzal meg mi lett?
– Finánc.
– Finánc?
– Az.
– Az meg mit csinál?
– Őrzi az állam vagyonát.
– A román államét?
– Azét.
– Na csak őrizze – indult Mártonka tovább –, s maga meg gyűjtse. Sok szerencsét kívánok hozzá mindhármunknak.
– Hum, hám… – morgott utána Furcifer –, aztán nehogy eljárjon a szád, mert ráülök…
– Ne féljen – felelt vissza Mártonka mentiben –, nem rokonom nekem Románország, csinálhat vele, amit akar.

A pap kertjinek kapujánál csendőr állott. Feltűzött szuronnyal s keményen végignézte a fiút, mikor megállott előtte. Oda is szúrt hozzá valami kérdést a maga nyelvén, de ezt Mártonka nem értette s így csak nézték egymást. Aztán megpróbálta a csendőr magyarul.
– Mi akarod? Mi? Pap?
– Nem pap – nyugtatta meg a csendőrt –, leány.
– Leány, leány?
– Az.
– Szolgál leány?
– Szolgál.
– Na háj – s intett neki, hogy bemehet.
A pap házánál nagy fölfordulás volt. Az udvaron még két csendőr állt s a szobában ott terpeszkedett maga az őrmester. Bémenni nem lehetett.
Ilonka ott sírdogált a konyha előtt.
– No – toppant elébe Mártonka –, mi a baj?
A leány ránézett. Olyan volt a nézése a könnyeken keresztül, mint mikor a nap keresztülsüt a felhőn. Legalábbis Mártonka ilyennek látta.
– Kicsoda maga? – csudálkozott.
– Nem ismersz meg?
– Nem hát – s jól megnézte tetőtől talpig, aztán elvihogta magát. – Micsoda furcsa bocskora van, hallja!…
– Szarvasbika bőréből csináltam. Pedig én láttalak már s te is engem.
– Hol? – bámult rá a leány.
– Éccaka. A bírónál. Ott túl. A konyhában. Akkor…
– Jaj…
A leány ijedten a szája elé kapta a kezét, arca piros lett, szeme ijedtre nyílt.
– Jaj, hát maga volt az…
– Én.
– Mit akar itt…?
Már éppen bele akart kezdeni Mártonka, de abban a percben kilépett az ajtón a csendőrőrmester s mögötte sápadt arccal a pap. Az őrmester szúrós szemmel mérte végig a fiút.
– Hát te? Mit akarsz? Mi?
De a pap azonnal megismerte.
– Hát eljöttél mégis? Bizony jól tetted, édes fiam. A megátalkodottság nem vezet jóra. Csak bizony, nagyon rossz időben jöttél.
– Mi van itt maguknál? – nézett Mártonka a papra, akinek olyan szomorú volt az arca, s olyan sápadt volt, meg gyönge, alig állt a lábán.
A pap az őrmesterhez fordult.
– Megengedi, őrmester úr, hogy néhány szót váltsak ezzel a fiúval? Messziről jött s még bérmálva sincsen. Lelkioktatást kell adjak még neki, szegénynek.
Az őrmester elbiggyesztette a száját s gúnyosan legyintett.
– Tessék – mondotta s elfordult.
– Gyere – mondotta kurtán a pap s visszaindult a házba. Mártonka tűnődve haladt mögötte s arra a szóra gondolt, amit a pap mondott. Lelkioktatás. Külön szó, szinte félelmetes.
Bent a szobában szembefordult vele a pap. Jóarcú ember volt s fiatal még. De aggodalom volt a szemében, ahogy Mártonkát nézte.
– Fiú – mondta –, engem most elvisznek ezek a csendőrök. De előbb szeretném a te dolgodat rendbe hozni. Látom, vadon élsz még most is. A ruhádról látom. Édes fiam, nem jó élet az, amit csinálsz!
– Miért nem jó? – hökkent meg a fiú. Fejében félelmetesen kavargott minden, a csendőrök meg a pap meg Ilonka. A pap megcsóválta szelíden a fejét s halkan mondta, szinte súgva.
– Nehéz időket élünk mi magyarok, édes egy fiam. Nagyon nehéz időket. Szükség van ma minden magyar emberre, egy se bújhatik el Isten elől s a felelősség elől, amit mindenkinek egyformán hordoznia kell. Látod, édes fiam, mit tesznek itt velünk. Meghurcolnak, megcsúfolnak, kifosztanak mindenünkből, el akarnak pusztítani. Ezt a mi szép falunkat is hogyan nyomorgatják. Reáült egy ilyen cudar őrmester, egy még cudarabb adószedő s egy istentelen finánc, azt tesznek, amit akarnak s a bíró, bár vérünkből való, együtt dolgozik velük. Az ördög munkája ez, édes fiam, s nekünk küzdeni kell ellene. Csak a gyávák rejtőznek el az erdők sűrűjében s téged nem nézlek gyávának, fiam. Mi a neved, elfelejtettem már.
– Márton – mondotta a fiú keményen s az arca piros volt a pap szavaitól.
– Hát, Márton fiam, ezért mondom neked, hagyd ott a vadállatoknak való életet s állj be az emberek közé, a jó magyarok és keresztények közé és küzdeni a gonoszok ellen. Meg kell mentsük ezt a világot, fiam, ezt a kis magyar világot, amit az Úristen reánk bízott. Én most nem vehetlek magamhoz, mert látod, visznek a csendőrök s ki tudja, mikor kerülök vissza megint. De nézz széjjel a faluban s kapsz valahol munkát magadnak bizonyára.
Rekedten szólalt meg a fiú.
– Magát hova viszik ezek? S miért?

– Hova visznek? Azt én nem tudhatom. Ahova az Úristen rendeli, hogy
végigjárjam én is a szenvedés ösvényeit, melyeken ő járt annak előtte. Hogy miért visznek, fiam? Mert magyar vagyok s nem engedem a falut, az én falumat. Szót emeltem az adószedő törvénytelenségei ellen s a finánc rablásai ellen s védelembe vettem azokat, akik bajban voltak. Hát azért…
– S maga beszélt nekem alázatosságról, lássa, mikor a jussomért jártam – nézett rá szemrehányóan a fiú.
De a pap arca elsötétedett.
– Én nem a magam jussában fáradok. Mindenki jussában s ott nincs alázatosság, ahol arról van szó, ami mindenkié!
– Ott mi van?
– Harc!
– Ez már igen.
Kinyílott az ajtó s az őrmester sovány, gonosz képe nézett be rajta.
– Gyerünk, pap, gyerünk, telik az idő!
– Megyek már, őrmester úr.
Aztán még egyszer Mártonkára nézett. Arca kemény lett, szája szigorú.
Szeméből mintha szikrák pattantak volna.
– Fiam, ne feledd, amiket mondtam. Úgy áldjon meg az Isten, ahogy
szolgálod azokat, akikhez tartozol.
Azzal fölemelt fővel, kemény léptekkel elhagyta a szobát s ment az udvaron végig. Mellette az őrmester s nyomában két csendőr föltűzött szuronnyal.
Mártonka az ajtóban állt és nézett utána. Ott állt még akkor is, amikor már elnyelte őket az utca. Ott állt sokáig. Fejében kavarogtak a szavak, mellében keserű és dacos érzések feszültek. Látta a csendőröket és mellettük a bírót. És szembe velük látta a papot és a sok szegény embert, falusiakat és piperikbelieket, szegényeket, gonddal és bajjal küszködőket s egyszerre tisztán és világosan megérezte, hogy hova tartozik. Melle dacosan előrefeszült s megmarkolta vállán a farkasbőrt. Vad harci kedvet érzett, olyant éppen, mint amikor a farkast kellett agyonverni baltával, ott fent az Istenszékin.
Valaki megmozdult mellette. Odanézett. Ilonka volt. Kötényét a szemére szorította és sírt.
– Jaj, édes Istenem, mi lesz velünk, édes Istenem…
Mártonka hirtelen kinyújtotta a kezét s megragadta a leányka vállát. Megrázta, erősen. Arca mosolygott, dacosan, keményen.
– Ne sírj. Elbánunk velük!
A leány meglepetten eresztette le szeméről a kötényt. Szemei pirosak voltak a sírástól s csodálkoztak.
– Kikkel? – kérdezte szepegve.
– Hát ezekkel, meg Pirikóppal és Furciferrel, meg a többivel, bízd rám. Ismerem én őket. Ne félj semmit.
A leányka nézte csudálkozva. Nem sírt.
– Látod ezt a farkasbőrt? Én vertem agyon ezt is!
A leányka szemében ámulat tükröződött.
– Te? Igazán mondod?
– Ezt meg neked hoztam.
Azzal a tarisznyába nyúlt s kivette a mókust.
– Nesze.
Ámultan nézte Ilonka a mókust. A mókus ott ült a fiú tenyerén, nem félt cseppet sem, kíváncsi szemmel nézte a világot.
– Fogjad, na.
Bátortalanul nyúlt utána.
– Milyen puha – mondotta és elmosolyodott –, milyen fekete és milyen szép.
Igazán nekem adod?
– Igazán.
Beszaladt vele a szobába és az asztalra tette. A mókus ült az asztalon, mint egy kis komoly öregember s nézett maga köré.
– Mit eszik?
– Mindent. Szalonnát, diót, málélisztet…
– Almát is eszik?
– Eszik hát.
A szekrény tetejéről levett egy piros almát s a mókusnak adta. Az megszagolta, aztán beleharapott. Majd két lába közé fogta s úgy rágta. Apró fehér fogai megcsillantak.
– Eszik! Eszik! – örvendett Ilonka, a hangja csilingelt és kacagott hozzá.
– Ő fogja megjavítani a világot – mondotta Mártonka komolyan –, mint ahogy a te kedvedet is megjavította már, látod.
– A mókus? – csodálkozott a leány. Ez a kicsi mókus?
– Ez – felelte a fiú s hangja tele volt hittel.
A leány ránézett és mosolygott. S olyan volt a nézése, mintha kisütött volna a nap a falu fölött. Mártonka pedig levette válláról a farkasbőrt s odatette a fal mellé, közel az ajtóhoz.
– Én itt alszom majd – mondotta.
Aztán megkereste az ásót.
– Mit akarsz? – kérdezte Ilonka csodálkozva.
– Hogy mit akarok? – a fiú felhúzta a szemöldökét. – Felásom a kertet, hogy mire hazajön a pap, készen legyen. S nyugodt, biztos léptekkel indult a kert felé. A leány nézett utána. Halkan kérdezte.
– Itt maradsz? Azt sem tudom, ki vagy…
Mártonka visszanézett s nevetett.
– Bujdosó királyfi vagyok, nem tudtad? Akiről a mese szól.
S ment tovább fölemelt fejjel, rongyos harisnyájában, nyers bőrből készült puha bocskorában, de magakészítette szarvasbőr mellénnyel s magaszerezte sapkával a fején, jussával, amit visszanyert a világtól. S ahogy a leány a mókus mellől utánanézett, olyan volt éppen, akár egy királyfi. Kint a kertben, ahol a pap elhagyta az ásást, megállt. Fölnézett az égre, mely hideg volt és szürke s cafatos felhők futottak rajta át a széllel. Aztán megköpte a markát s megmarkolta az ásót keményen.
– Na világ – mondotta összeszorított fogakkal s az ásót beledöfte a földbe.
A föld engedett, feketén omlott s úgy muzsikált az ásó acélján, mintha azt felelte volna reá:
– Ilonka…

~ Szerző: helikon7 - 2010 június 14.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: