Nyíregyházi állatpark és a nagyváradi vörösiszap

Hogy miként kerül ez a két egymásnak homlokegyenest ellentmondó kifejezés egy lapra, pontosabban egy napra az azonnal kiderül. Történt ugyanis, hogy egy szeles, borongós vasárnapon célba vettük a méltán híres nyíregyházi nevezetességet és azon mód felkerekedve elindultunk a magyar-román határ felé. Csakhogy a határ éber őre sasszemével kiszúrta, hogy a személyi igazolványom négy napja lejárt és eképpen az írat és vele jómagam nem léphetjük át a határt…

Jaj, vajon meddig még, éktelenkedik ez a gyalázat magyarföldön!?

Mivel az a négy nap nem telt el nyomtalan, s így, hogy emléke maradjon kénytelen-kelletlen visszafordultam Nagyvárad felé, a többieket útjukra bocsájtva Nyíregyháza felé.
Ekkor jutott eszembe, hogy a dolgok ilyenképp alakulásaként véghezviszem egyik régi tervemet és meglátogatom Várad egyik elfeledett nevezetességét, amiről senki, sem külhoni, sem helyi lakos még csak tudomást sem vesz, az egykori timföldgyár magára hagyott vörösiszap ülepítőjét. A gyár egykoron az ország legnagyobb timföldgyára volt. A Nyugati Szigethegység élesdi medencéjéből bányászták a bauxitot, amit vasúton hoztak ide és innen a timföldet Szlatinára szállították az alumínium-kombinátba.

Régen volt, talán igaz sem volt.

Most csak az ülepítő tavakról készítettem néhány képet, de gondoltam, hogy egy kimondottam ide tervezett „séta” során az egykori bauxitfeldolgozót is lefényképezem részletesebben. De egyelőre lássuk azt, ami időzített bombaként lóg a Váradiak feje felett.

Az egykori gyárhoz legközelebbi tavat mutatja az első kép. A baloldali magas kémény a hőerőmű modernizált kéménye, ami jócskán magasabb, mint elődje, így nagyobb területen, de kisebb koncentrációban teríti a széntüzelésű erőmű pernyéjét. Állítólag valami szűrő is van beszerelve, de ez az alig 6-7 km-re levő város utcáin, házainak tetején nem látszik meg. De leginkább Biharpüspöki és az Oncsa-telep kap a sűrűjéből.

Itt már kissé közelebb merészkedtem a vörösiszaphoz, a háttér ugyanaz, de ami az ember lába előtt elterül, az talán leginkább a Mars felszínére emlékeztet.

Az esővíz a déli, város felőli oldalon gyűlik inkább össze. Érdekes lenne egy-egy hosszabb, esősebb időszak után visszajönnöm, mert most kb. egy hónapja is tán, hogy nem volt semmi komolyabb csapadék. A képen jól látszik, hogy mára már csak a timföldgyár váza maradt meg, csak a beton állja még az évek igáját, az építkezéshez alkalmas téglát már élelmes kezek elhordták.

A lúgos talajon valami csenevész növényzetféle nyomait lehet felfedezni, még az is előfordulhat, hogy idővel kizöldül a tó.

A parton éppen csak sarjadó gaz zöldje és az iszap okker vöröse erős kontrasztot ad. Még a kilencvenes évek elején egy francia cég, valami hasonló, mint amelyik a közelben fekvő cukorgyárat is megvette, fel akarta vásárolni az itt felhalmozott iszapot, mert állítólag még annyi alumínium és egyéb érc van benne, hogy szállítással együtt is megérte volna nekik feldolgozni és kinyerni belőle az értékes fémet.

De az akkori városvezetés, mely – akár csak a jelenlegi – nem gazdája, csupán tulajdonosa a városnak, az akkor úton-útfélen hangoztatott „Nem adjuk el az országot!” szlogen értelmében nem volt hajlandó eladni ezt a veszélyes hulladékot, mely azóta is itt mérgezi a környezetet és az embereket. Mindeközben pedig az egész ipart, mezőgazdaságot elkótyavegyélték holmi csili-vili üveggolyókért, és nem maradt más itt, mint az adósság.

Hogy mi a rosszabb, ha rajta áll a víz és lassan emészti az immár két évtizede magára hagyott töltéseket és gátakat, avagy, ha kiszárad a melegebb nyarakon és a vörös port felkapja a szél, szétszórva azt a városon és környékén, meg nem tudom mondani. De az tény, hogy itt van és itt lesz még sokáig.

Maga a töltés már nehezen járható, az évek alatt a talajt kimosta az eső, sok helyen a csupasz köveken botorkáltam. Félő, hogy újabb két évtizedet már nem fog kibírni és néhány esős hét után utat tör magának a vörös ár.

Talán csak az lesz a szerencse, hogy közvetlenül nem fog elborítani emberi települést, csupán csak néhány cég telephelye lesz majd az ár útjában. Viszont a Sebes Köröst elérve a Tiszáig nem fog megállni.

Nem szeretem azt a frázist, hogy „Én szóltam!”. De most még 2011 van, még időben vagyunk.

~ Szerző: helikon7 - 2011 április 12.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: