Lázmérő – Thermometer

Volt idő mikor a meghibásodott szerkezeteket, készülékeket az emberek megjavították maguk, vagy elvitték olyanokhoz, akik ezeket meg tudták javítani. Így jól járt mindenki, mert nem kellett újat venni és a szerelőnek is lett némi mellékese. Persze ezt nem csak szükségből tették egykoron az emberek, de ahol a szükség volt az úr ott bizony mindent meg lehetett és meg kellett javítani, semmi sem mehetett veszendőbe.

Manapság, noha nagy a szükség, de erről senki sem beszél, mert nem illik tudomásul venni, inkább kidobunk mindent, „megszabadulunk” a működésképtelen kacatoktól. Inkább megvesszük az újat, ami ideig-óráig működik ugyan, mintsem a már meglevőt javítanánk és azt használnánk még legalább annyi ideig, mint a frissen megvásárolt új tartani fog. Tesszük ezt, hiszen csak így működhet a gazdaság, ami ha nem fejlődhet, nem növekedhet, akkor összeomlik. Tesszük ezt tudatosan kényszer alatt, és tudat alatt kényszerek nélkül, mivel erre programoznak a reklámok, erről szól a propaganda, erre tanítanak az iskolákban… De a szükség nagy úr és keményen megtanít arra, amit a XX. század lila gőzös technológiai robbanása elfeledtetett.

Mert, és itt az egész gondolatsort megindító kérdés: – Ki javít manapság lázmérőt?. Ha elromlik, megy az ember és vesz egy másikat, ugye. Ám lázmérőt nem akkor használ az ember, amikor csak úgy sétafikálni van kedve és akár egy másik lázmérőt megvenni. A lázmérőt a bajban, a szükségben használja az ember. Ha nincs rá szükség, akkor még a létéről is megfeledkezünk. De, ha kell, akkor kell. Ezért legjobb, ha az oly egyszerű, mint a faék és oly igénytelen is. És ez, ami nem mondható el a modern kor lázmérőjéről. Mert míg egykoron hónapok, vagy évek után is az ember csak benyúlt a gyógyszeres dobozkába és tudta, hogy amit elővesz, az teszi a dolgát és megbízhat benne, addig ma csak reménykedik, hogy még van töltés a lázmérő elemében és meg tudja vele mérni a beteg lázát.

Csak egy-két éve van meg ez a modern-kor gyermeke és szerencsére csak egyszer-kétszer kellett elővenni, de minap cserben hagyott. Így, bár törötten, ragasztottan de mégis előkotorásztam a több évtizedes higanyost. De jó, hogy nem dobtam el!

Még ifjúkorom egyik lázas éjszakáján esett le és törött le a vége, de aztán egy kis sebragasztóval meg lehetett gyógyítani.

Ezt az újat, gondoltam miközben lábadoztam, egy elemcserével ismét életre lehet kelteni.

De az elemnek semmi baja, illetve a feszültség akkora rajta, mint volt újkorában.

Ott belül van a bibi, ott valami eltörött. De hogyan kell egy elektronikus lázmérőt szétszedni?

Az oldalán ragasztott, víz és cseppmentes!

Erre szükség is van, hogy tisztítható legyen és ne maradjanak rajta lappangó baktériumok és vírusok. Bár arról nem vagyok tökéletesen meggyőződve, hogy ezek a műanyag tokozású lázmérők valóban annyira sterilen tarthatók, mint egykori higanyos, üvegből készült társaik.

Először azt gondoltam, hogy a végén levő kis szondát ki lehet csavarni és ez tartja össze az egészet. De tévedtem. Bár a képet nézve ez sem igazából tűnik a sterilitás megtestesítőjének.

Aztán a „Made in Taiwan” matrica alá gondoltam valami csavarokat. Hiába no, akinek ilyen csavaros az esze az mindenhol csavarokat keres.

Végül a lesz, ami lesz alapján felfeszegettem a a kijelzőt borító fóliát.

És igen, itt van a trükk! Az a kis pöcök, ami beakad a bensőségek betolásakor és helyén tartja a NYÁK-ot.

Ezt benyomva valamennyire kicsúszik az elektromos lap és így hozzáférek az törött részhez.

Elég furán néz ki ez az elemtartó.

Nem csak a forrasztás eresztette el, de még a kis horgocska is kipattant a helyéről.

Csupán csak filozófiai kérdésként merült fel bennem a gondolat, hogy miként juthatott ez a szerkezet ilyen állapotba, illetve miként működhetett egyáltalán. Meglehet, hogy a kis ferdeszemű robot bepattintotta, majd egy csepp cint köpött rá, és mivel az áramkörben volt áramfelvétel ezért jónak minősítette az elvégzett munkát. Pedig elég lett volna csak egy pillantást vetni rá …

No így szépen, helyére akasztom a kis horgot.

És nagyítóval megnézem, hogy hová is kell visszaforrasztani a felvált fóliadarabkát.

Valahogy így. Hatalmas durungnak néz ki, pedig csak egy pirinyó cincsepp.

Egyébként talán már mondtam, hogy utálok úgy forrasztani, hogy előtte nagyítóval nézem meg, hogy hol lesz a forrasztás, majd pedig emlékezetből forrasztok, mert látni nem lehet semmit a parányi mütyürön.

De nem bánom hogyan néz ki belül, fontos hogy ismét működik a lázmérő. Bár, mint látszik a képen, elég hidegvérű jószág vagyok.

Visszanyomom a védőfóliát, majd a kupakot.

És reménykedem, hogy nagyon hosszú ideig nem lesz rá szükségem.

~ Szerző: helikon7 - 2011 augusztus 14.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: