Fagyban

A hajnal éppen csak elköszönt a meggyvörös horizonttól mikor az éhes fagyba kiléptem. Az aszfalton jeget rügyeztek az öreg tócsák, gerincükön szinte porzott a sár. A széparcú szőke hölgy ma is a szokásos egykedvűséggel igyekezett hivatalába. A deres kiskertekben néma gombócokban figyeltek a feketerigók, matt formájukat csak narancspiros csőrük zavarta meg. Siettem, de a magammal hozott otthoni meleg csak a sarokig maradt velem. Jeges üstökével előbb csak meglegyintett, majd arcul csapott a szél. Ismerős volt a fájdalom, noha már évek óta nem találkoztunk. Magam sem tudom miért, de szeretem ezt az érzést. Talán csak ilyenkor, jócskán a mínuszokban, lehet érezni az életet, mikor minden letisztul, csillapodik a nyüzsgés, elkezd derengeni a lényeg. Éles határt ölt a kint és bent, a jó és rossz, az igaz és a hamis. Persze fázik az ember, de rátalál a valóságra.

 

A folyóparton jártam már, mikor ismét társam lett a szél. Kabátom alá bújva kereste testem melegét, miközben vadkacsák keringőztek a jégcsipkés parttól távolabb az úszó jégpillék között. A gácsér csőrével néha rákoppintott egyikre másikra, mintha szét akarná zúzni azokat, miközben a tojók alá-alá bukva talán hal után kaptak. Odébb a vízbe dőlt fa rejtekéből feltörő örvény tetején búvármadarak billegtek. A faggyal hadakozva visszafogott csicsergéssel bíztatták egymást. Még sosem hallottam búvármadarat énekelni, hangja talán a fecskék vijjogására emlékeztet, de annál jóval szelídebb, lágyabb. Odafenn darvak kisebb csapata tartott nyugatnak, néma repülésük nem sok jót sugallt. Tegnap hajnalban szintén találkoztam egy csapattal, de abban több százan lehettek. Az égre rajzolt hullámzó soraikat elcsodálva megálltam a járdaszélen, miközben az emberek rám meredtek, hogy mit bámulok az égbe. Legtöbben sosem emelik fel a tekintetüket, sosem néznek a csillagokra, sosem követik szemükkel a vonuló madarakat, vagy csak azért mert szép, sosem nézik a felhők alakváltó játékát… Persze a fagy az oka, hogy ilyenekre gondolok.

 

A fagy tehet arról is, hogy elgondolkodom az emberek egyre felszínesebbé váló társalgásain. Hogy már szinte senkit sem érdekel a másik gondolata, elég ha a magunkét elmondjuk valakinek és az sem számít, hogy megértette-e azt. A kijelentések korát éljük. Ahogy azt a média, a nagy kufár is teszi, az emberek is folyton kijelentenek és kijelentések várnak. A közlés, a kommunikáció már nem a gondolatok cseréjét, azok megosztását és közös létrehozását jelenti és nem a szellemi alkotás eszköze. A kijelentésekről egy szimpla algoritmus dönti el, hogy elhisszük-e vagy sem, elfogadjuk-e vagy sem, aminek már semmi köze sincs a tartalom megértéshez. A média nemcsak azt határozza meg, hogy miről gondolkodunk, de lassan azt is, hogy hogyan. Ha ezt is eléri, akkor már nem sok választ el attól, hogy azt is megmondja mit gondoljunk. A tartalom a megértés hiányából fakadóan már másodlagos, inkább a hogyan és mikor válik fontossá…

 

Persze tudom, a fagy. Csak az okozhat ilyen gondolatokat. De melegszik az idő, a klíma egyre melegebb lesz és egyre kevesebben maradnak, akik még gondolkodnak és nem csak intellektuálisan reagálnak.

~ Szerző: helikon7 - 2012 február 2.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: