Ébredés – Awakening

Visszatért a csönd.

Tomás már nem tudta, mit mondjon. Nézte hát az apját, sápadt, ráncos bőrét, beesett arcát, törékeny, öreg testét. Apja hatalmas léptekkel haladt a halál felé, és az volt a legszomorúbb, hogy Tomás még most sem tudott vele beszélgetni.

– Hogy vagy, apám?

Manuel Noronha kezében megállt a kanál, és ránézett a fiára.

– Félek – mondta egyszerűen.

Tomás kinyitotta a száját, hogy megkérdezze, mitől fél, de még idejében elhallgatott. Hirtelen megértette, hogy az apja válaszával valami nagy változás történt: az öregember most először mondta ki előtte, hogy mit érez. Ebben a másodpercben valami nagy átalakulás ment itt végbe, mintha megnyílt volna egy rés a falon, amely elválasztotta őket egymástól, mintha hidat emeltek volna egy folyó fölé, amelyen addig nem lehetett átkelni, mintha apa és fia között hirtelen leomlott volna a gát. A nagy ember, a matematika géniusza, aki egyenletek és logaritmusok és tételek és elméletek között élt, hirte­len leszállt volna a földre, és megérintette a fiát.

– Tudom – mondta végül Tomás.

Az apja megrázta a fejét.

– Nem, fiam. Nem tudod. – Végre a szájához emelte a kanalat. – Ügy éljük az életet, mintha örökké tartana, mintha a halál valami olyasmi lenne, ami csak másokkal történik meg. Számunkra a halál csak egy elvont fogalom. – Kinézett a konyhaablakon egy éttermi terasz vendégeire, odalent, a Praca do Comérción. – Tudod, az emberek egész életükben olyanok, mint az alvajárók, azzal foglalkoznak, ami nem fontos, pénzt akarnak és hírnevet, irigyelnek másokat, és olyan dolgokért ügyeskednek, amikért nem érdemes. Értelmetlen életet élnek, és megfeledkeznek a lényegről. – Megrázta a fejét. – Csakhogy a halál nem elvont fogalom. Az az igazság, hogy ott áll a következő sarkon. Aztán egy napon, amikor az ember szokása szerint éppen alvajáróként sétálgat az utcán, egyszer csak jön egy orvos, és azt mondja: meg fogsz halni. És ekkor az álom hirtelen elviselhetetlenné válik, s akkor fölébredünk.

– Te fölébredtél?

Manuel fölkelt az asztaltól, az üres tányért betette a mosogatóba, és kinyitotta a csapot, hogy leöblítse.

– Igen, fölébredtem – felelte, és visszaült az asztalhoz. – Fölébredtem, talán azért, hogy az utolsó pillanataimat megéljem. – A mosogatóra nézett. – Fölébredtem, hogy lássam, ahogy az élet eltűnik, mint ez a víz a lefolyóban. – Köhögött. – Néha rettentő haragot érzek azért, ami velem történik. Azt kérdezgetem: miért pont én? Amikor annyi ember van még rajtam kívül, annyi ember, aki nem csinál semmi hasznosat. Miért épp velem történik mindez? – Megsimí­totta az arcát. – Képzeld, egyik nap ép­pen a kórházba mentem, amikor belebotlottam Chico da Pingába. Emlékszel rá?

– Nem, azt hiszem, nem ismerem…

– Dehogynem ismered. Az az öreg, aki egész nap a kocsmában üldögél, és néha látjuk, ahogy részegen dülöngél, mocskos, rongyos ruháiban.

– A, igen! Tudom már, ki az, emlékszem rá gyerekkoromból. Még él?

– Hogy él-e? Az az ember makkegészséges! Iszik, mint a kefekötő, nem dolgozik, soha nem is dolgozott, bűzlik, köpköd és veri a feleségét… egy szó, mint száz, egy naplopó, egy… egy mihaszna! Nahát, vele találkoztam, és azt gondoltam, az ördögbe is, hogy lehet, hogy ő nem beteg? Miért sújt az Isten engem ilyen súlyos betegséggel, miközben ez a mihaszna majd’ kicsattan az egészségtől? – Tágra nyitotta a szemét. – Amikor erre gondolok, szinte megőrülök!

– De apám, nem szabad így gondolkodni…

– De ez igazságtalanság! Tudom, hogy nem szabad így nézni a dolgokat, tudom, hogy erkölcstelen így megkülönböztetni magunkat másoktól, de amikor ilyen állapotban látom magam, és ránézek egy Chico da Pinga-féle fickóra, akiről lerí, hogy egészséges, már megbocsáss, de nem tudok másra gondolni!

– Megértelek.

– Másrészről tisztában vagyok vele, hogy nem engedhetem meg, hogy ez az érzés elhatalmasodjon rajtam. – Köhögött. – Tudom, most már minden percem értékes. Ki kell használnom az időmet, hogy összeszedjem magam, hogy átgondoljam, mi a fontos, hogy azt tekintenem lényegesnek, ami valóban az, és hogy kibéküljek önmagammal és a világgal. – Legyintett. – Túl sok időt töltöttem magam­ba zárkózva, nem törődtem anyáddal, nem törődtem veled, nem törődtem a feleségeddel és a lányoddal, hátat fordítottam mindennek, kivéve a matematikát, ami lázba hozott. Most, hogy tudom, hamarosan meghalok, úgy érzem, hogy az egész életet alvajáróként éltem le, mintha valójában nem is éltem volna. És ez nagyon dühít. Hogy lehettem ennyire ostoba? – Lehalkította a hangját, szinte suttogott. – Ki akarom használni a maradék időmet. Magamhoz akarom ölelni mindazt, ami valóban fontos. – Lehajtotta a fejét, és a mellkasára nézett. – De nem tudom, hogy ez itt, ami bennem van, megengedi-e.

Tomás nem tudta, mit mondjon. Soha nem hallotta még az apját így beszélni. Úgy érezte, az apja valójában az ő kapcsolatukról beszélt, az elmulasztott közös játékaikról, a mesékről, amelyeket nem olvasott föl neki lefekvéskor, a labdázásról, amit soha nem tettek együtt, és mindarról, amiben nem volt részük. Az apja közvetetten kettejük viszonyáról is beszélt. És ő ezért nem tudta, mit feleljen. Csak azt érezte, hogy rettenetesen és fájdalmasan vágyik egy második lehetőségre, hogy valóban fia lehessen az apjának, az apja pedig igazi apja lehessen. Igen, milyen jó is lenne egy második lehetőség.

– Talán több időd van, mint gondolod – hallotta a saját hangját. – Talán a testünk meghal, de a lelkünk tovább él, és akkor, a reinkarnáció által, ki tudod javítani a hibákat, amiket ebben az életben elkövettél. Hiszel ebben, apa?

– Miben? A reinkarnációban?

– Igen. Hiszel benne?

Manuel Noronha arcán szomorú mosoly jelent meg.

– Szeretnék hinni benne, persze. De hát az én helyemben ki ne akarna hinni az ilyesmiben? A lélek tovább él. Később lehetséges, hogy újra megtestesül valakiben, és akkor újra élhetünk. Milyen szép gondolat. – Megrázta a fejét. – De én a tudomány embere vagyok, és kötelességem, hogy ne hagyjam magam becsapni.

– Mit akarsz ezzel mondani? Szerinted nem lehetséges, hogy a lélek tovább él?

Az öreg matematikus egy pillanatig a fiára meredt.

– Idehallgass, Tomás – mondta. – Nézz rám. Mit látsz?

– Téged látlak.

– Egy testet látsz, az én testemet. Úgy beszélek róla, mintha azt mondanám: ez az én tévém, az én autóm, az én golyóstollam. Jelen esetben: az én testem. – A mellkasára tette a tenyerét. – De ha azt mondom, hogy ez a test az enyém, akkor az azt jelenti, hogy én nem a testem vagyok. A testem az enyém, nem én vagyok az. De akkor ki vagyok én? – Az ujjával a homlokára bökött. – Én a gondolataim vagyok, a tapasztalataim, az érzéseim. Ez vagyok én. Én egy tudat vagyok. De most figyelj. Vajon a tudatom, ez az én, ami én vagyok, ez a lélek?

– Igen…, talán igen.

– Az a probléma, hogy ez az én, ami én vagyok, a testemben keringő különböző vegyi anya-goknak, a neuronjaim elektromos impulzusainak, a DNS-emben kódolt genetikai örökségnek és még számtalan külső és belső körülménynek az eredménye, vagyis ezek alakítják ki ezt az ént, ami én vagyok. Az agyam egy bonyolult elektrokémiai szerkezet, amely úgy működik, mint egy számítógép, a tudatom pedig, vagyis a saját létezésem képzete, egyfajta program. Érted? Vagyis mondhatjuk azt, hogy az agyvelő a hardver, a tudat pedig a szoftver. Ami természetesen érdekes kérdéseket vet föl. Vajon a számítógépnek van-e lelke? Ha az ember egy rendkívül bonyolult számítógép, akkor vajon van-e lelke? Ha az egész áramkör meghal, a lélek mégis tovább él? Hol él tovább? Milyen helyen?

– Nos… kiszáll a testből és fölmegy… hát… föl a…

– Fölmegy a mennybe?

– Nem, hanem elkerül a… mit tudom én, elkerül egy másik dimenzióba.

– Na, és miből van ez a lélek, ami kiszáll a testből? Atomokból?

– Nem, azt hiszem, nem. Bizonyára valami testetlen anyagból.

– Nem atomokból áll?

– Szerintem nem. Hanem egy… egy szellem.

– Nos, ez újabb kérdést vet föl bennem – jegyezte meg a matematikus. – Vajon egyszer majd, a jövőben, emlékezni fog a lelkem erre a létemre?

– Igen, azt hiszem, igen.

– De hát ennek semmi értelme nincs, ugye?

– Mért ne lenne?

– Idehallgass, Tomás. Hogyan rendszerezzük a tudatunkat? Honnan tudom, hogy én vagyok én, hogy matematikaprofesszor vagyok, hogy a te apád vagyok és az anyád férje? Honnan tudom, hogy Castelo Brancóban születtem, és hogy már csaknem kopasz vagyok? Honnan tudom magamról mindezt?

– Azok miatt a dolgok miatt, amiket megéltél, amiket tettél, mondtál, hallottál és láttál vagy megtanultál.

– Pontosan. Azért tudom, hogy én vagyok én, mert emlékem van önmagamról és mindarról, ami velem történt. A saját magamról őrzött emlékem vagyok. És hol található ez az emlék?

– Az agyban, természetesen.

– Pontosan. Az emlékeim az agyamban találhatóak, sejtekben elraktározva. Ezek a sejtek a testem részét képezik. És éppen itt van a probléma. Amikor meghal a testem, a memóriasejtjeim nem kapnak több oxigént, és szintén meghalnak. Ezzel megszűnik az egész emlékezetem, és annak az emléke is, hogy én vagyok én. Márpedig ha ez így van, akkor hogy a csudában emlékezhetne a lélek a létezésemre? Ha a lélek nem atomokból áll, akkor memóriasejtjei sincsenek, igaz? Másrészt pedig, azok a sejtek, amelyekbe bele volt vésve az életem emléke, már meghaltak. Ilyen körülmények között hogy emlékezhetne a lélek bármire is? Nem gondolod, hogy ez az egész értelmetlen?

– De hát úgy beszélsz, mintha mindannyian valamiféle gépek lennénk, számítógépek. – Széttárta a karját, mint aki valami nyilvánvalót közöl. – De hát mi nem számítógépek vagyunk, hanem emberek, élőlények.

– Á, tényleg? És mi a különbség a kettő között?

– Hát, hogy mi gondolkodunk, érzünk, élünk. A számítógépek meg nem.

– Biztos vagy benne, hogy olyan nagyon különbözünk?

– Miért, szerinted talán nem? Az élőlények biológiaiak, a számítógépek meg csak áramkörök.

Manuel Noronhá az égnek emelte az arcát, mintha valakihez beszélne.

– És ez a fiú egyetemen doktorált…

Tomás elbizonytalanodott.

– Valami hülyeséget mondtam?

– Csak azt mondtad, amit bármelyik biológus mondana, nyugodj meg. Csakhogy ha megkérdeznéd egy biológustól, hogy mi az élet, valami ilyesmit válaszolna neked: az élet szénatomokra épülő bonyolult folyamatok összessége. – Fölemelte a mutatóujját. – Figyelem! Még a leglíraibb lelkű biológus is elismerné azonban, hogy ennek a definíciónak a kulcsa nem a szénatom, hanem a bonyolult folyamatok. Igaz, hogy minden általunk ismert élőlény szénatomokból áll, de valójában nem ez a lényege az élet definíciójának. Vannak olyan biokémikusok, akik azt állítják, hogy az első földi életformák nem szénatomokon alapultak, hanem kristályokon. Az atomok csupán az anyagot adják, amelyek lehetővé teszik az életet. Nem fontos, hogy A vagy B atomról van szó. Képzeld el, hogy a fejemben A atom van, de valami oknál fogva kicserélődik B atomra. Vajon emiatt már nem én leszek én? – Megrázta a fejét. – Nem hiszem. Ami miatt én vagyok én, az egy minta, egy információs struktúra. Vagyis: nem az atomok, hanem az a mód, ahogyan az atomok szerveződnek. – Köhögött. – Tudod, miből ered az élet?

– Miből ered?

– Az anyagból.

– Hű, micsoda újdonság!

– Nem érted, mire akarok kilyukadni. – Az ujjával az asztalra koppintott. – A testemben lévő atomok pontosan ugyanolyanok, mint ennek az asztalnak az atomjai, vagy bármely más atom bármelyik távoli galaxisban. Mind egyformák. A különbség abban áll, ahogyan elrendeződnek. Mit gondolsz, mi rendezi el úgy az atomokat, hogy élő sejteket alkossanak?

– Nem tudom.

– Valami életerő? Valami szellem? Talán Isten?

– Lehet…

– Nem, fiam – mondta, a fejét ingatva. – Az atomokat a fizika törvényei rendezik el úgy, hogy élő sejteket alkossanak. És ez a központi kérdés. Gondold el: hogyan képes az élettelen atomok együttese élő rendszert alkotni? A válasz a komplexitás törvényeiben rejlik. Minden tanulmány azt mutatja, hogy a rendszerek spontán módon szerveződnek úgy, hogy egyre komplexebb struktúrákat hoznak létre, miközben a fizika törvényeinek engedelmeskednek és kifejezhetőek matematikai egyenletekkel. Sőt volt egy fizikus, aki azért kapott Nobel-díjat, mert kimutatta, hogy a szervetlen kémiai reakciók mögött rejlő matematikai egyenletek hasonlítanak azokhoz az egyenletekhez, amelyek a fejlett biológiai rend­szerek egyszerű viselkedési mintáit irányítják. Vagyis az, élő szervezetek valójában a szervetlen rendszerek hihetetlen mértékű komplexifikációjának az eredményeként jönnek létre. És ez a komplexifikáció nem valami életerő tevékenysége folytán jön létre, hanem az anyag spontán szerveződése következtében. Egy molekula például akár egymillió atomból is állhat, amelyek nagyon specifikus és bonyolult módon kapcsolódnak össze, a működését pedig olyan komplex kémiai struktúrák szabályozzák, amelyek egy városhoz hasonlítanak. Érted, mire akarok kilyukadni?

– Azt hiszem…, igen.

– Az élet titka nem a molekulát felépítő atomokban rejlik, hanem a struktúrájukban, a komplex szerveződésükben. Ez a struktúra pedig azért létezik, mert az anyag spontán szerveződési törvényének engedelmeskedik. És ahogy az élet a tehetetlen anyag komplexifikációjának az eredménye, a tudat pedig az élet komplexifikációjának az eredménye. A lényeg tehát a szerveződés komplexitása, nem pedig az anyag. – Kihúzott egy fiókot, és elővett egy receptkönyvet, amit kinyitott és fölmutatott. – Látod ezeket a betűket? Milyen színű tintával nyomtatták őket?

– Feketével.

– Képzeld el, hogy a nyomdász fekete festék helyett vöröset használt.

– Becsukta a könyvet és meglengette. – Vajon a könyvben található üzenet megváltozna ettől?

– Persze, hogy nem.

– Nyilvánvaló, hogy nem. Ennek a könyvnek az identitását nem a betűk színe adja, hanem a benne található információ struktúrája. Nem számít, hogy fekete vagy vörös festékkel nyomtatták, csak a könyv informatív tartalma számít. Elolvashatom a Háború és békét Times New Roman betűtípussal vagy Arial betűtípussal szedve, attól a könyv még Lev Tolsztoj Háború és békéje marad. Ellenben, ha van egy Háború és béke meg egy Anna Karenina, és mindkettő ugyanazzal a betűtípussal van szedve, attól még a két könyv nem lesz azonos, igaz? Hiszen nem a betűtípus és nem a festék színe határozza meg a könyvet, hanem a szöveg struktúrája, szemantikája, szerveződése. Ugyanez a helyzet az élettel is. Nem számít, hogy a szénatom-e az alapja vagy a kristályok vagy valami más. Az élet egy információstruktúrától, egy szemantikától, egy komplex szerveződéstől válik életté. Engem Manuelnek hívnak, és matematikapro­fesszor vagyok. Kivehetik a testemből az A atomot, és betehetik a helyére a B atomot, de ha ez az információ és ez a struk­túra érintetlen marad, én továbbra is én maradok. Sőt az összes atomot kivehetik belőlem, és másikkal helyettesít-hetik, én akkor is mindig én maradok. Mellesleg már bizonyított tény, hogy életünk során valóban csaknem az összes atom­unkat lecseréljük.

És én mégis én maradok. Vagy vegyük a Benficát, és cseréljük le az összes játékosát. De a Benfica akkor is a Benfica marad, függetlenül attól, hogy ez vagy az a játékos rúgja a labdát. A Benfi­ca nem A vagy B játékos miatt Benfica. A Benfica egy fogalom, egy szemantika, egy információs struktúra. Ugyanez a helyzet az élettel is. Nem fontos, hogy melyik atom az, amelyik egy adott pillanatban a struktúra alkotórésze.

Maga a struktúra az, ami számít. Ha az atomok kivitelezhetővé teszik azt az információs struktúrát, amely meghatározza az identitásomat és a szerveim működését, létrejöhet az élet. Érted?

– Igen.

– Az élet egy nagyon összetett információs struktúra, és minden tevékenysége információfeldolgozással jár. – Köhögött. – Ennek a definíciónak azonban van egy mélyreható konzekvenciája. Mégpedig az, hogy ha az élet egy minta, egy szemantika, egy információs struktúra, amely folyamatosan fejlődik és kölcsönhatásban áll a környező világ­gal, akkor mi voltaképpen egyfajta program vagyunk. Az anyag a hardver, a tudatunk pedig a szoftver. – A homlokára bökött az ujjával. – Egy nagyon összetett és fejlett számítógépes program vagyunk.

– És mi ennek a… a számítógépnek a programja?

– A gének fönnmaradása. Vannak olyan biológusok, akik úgy definiálják az embert, mint valami túlélőgépet, valami vak robotot, amelyik arra van beprogramozva, hogy fenntartsa a géneket. Tudom, hogy ez így sokkolóan hangzik, de ezek vagyunk mi. A gének fönntartására beprogramozott számítógépek.

– E szerint a meghatározás szerint a számítógép is élőlény.

– Kétségtelenül. Egy olyan élőlény, amely nem szénatomokból épül föl.

– De hát ez nem lehetséges!

– Miért nem?

– Mert a számítógép csak egy előre meghatározott programnak engedelmeskedik.

– Pontosan ezt teszik a szénatomokból álló élőlények is – válaszolta az apja. – Az a problémád, hogy a számítógép egy olyan gép, amely a beprogramozott inger-válasz alapján működik, ugye?

-Hát… igen.

– Na és Pavlov kutyája? Ő talán nem egy beprogramozott inger-válasz alapján működik? És egy hangya? Vagy egy növény? Egy szöcske?

– De a szöcskék természetes gépek. A számítógépek pedig mesterséges gépek.

Manuel körülnézett a konyhában, valami ötlet után kutatva. Figyelme végül az ablakra irányult, a szemben lévő járdán álló fára, amelyre rárepült egy veréb.

– Nézd meg a madarakat. A fészkek, amelyeket a fákra építenek, természetesek vagy mesterségesek?

– Természetesek, nyilván.

– Akkor az is természetes, amit az ember készít. Mi vagyunk azok, akik emberközpontú természetfelfogásunk miatt megkülönböztetjük a természetest a mesterségestől, amikor azt mondjuk, hogy minden, amit az ember készít, mesterséges, és minden, amit a természet, a növények vagy az állatok, az természetes. De ez csak az emberi felfogásban van így. Az igazság az, hogy ha az ember is állat, akárcsak a madarak, akkor természeti lény, nem igaz?

– De.

– Ha pedig természeti lény, minden, amit készít, szintén természetes. Vagyis az alkotásai is természetesek, akárcsak a madarak fészkei. – Köhögött. – Azt akarom ezzel mondani, hogy a természetben minden természetes. És ha az ember a természet produktuma, akkor minden, amit alkot, szintén természetes. Csupán egy nyelvi hagyomány miatt gondoljuk úgy, hogy a tárgyak, amelyeket alkot, mesterségesek, holott valójában éppolyan természetesek, mint azok a tárgyak, amelyeket a madarak alkotnak. Ebből az következik, hogy a számítógépek, minthogy egy természetes állat alkotásai, éppolyan természetesek, mint a madárfészkek.

– De nincs intelligenciájuk.

– A madaraknak és a szöcskéknek sincs. – Vágott egy grimaszt. – Pontosabban a madarak, a szöcskék és a számítógépek egyaránt rendelkeznek intelligenciával. Amivel nem rendelkeznek, az a mi intelligenciánk. De például a számítógépek esetében semmi nem garantálja, hogy száz év múlva nem lesz ugyanolyan vagy még magasabb intelligenciájuk, mint a miénk. És ha elérik a mi intelligenciafokunkat, biztos lehetsz benne, hogy érzéseik és érzelmeik is lesznek, és tudatos lényekké válnak.

– Ezt nem hiszem.

Manuel Noronhát hirtelen elfogta egy köhögési roham. Olyan erős köhögés jött rá, hogy úgy tűnt, mintha a tüdeje ki akarna szakadni. Tomás próbált segíteni neki: vizet hozott, és igyekezett lecsillapítani. Amikor elmúlt a roham, aggódva nézett az apjára.

– Jobban vagy?

– Igen.

– Nem akarsz lefeküdni egy kicsit? Talán jobb…

– Hagyd csak, jól vagyok – ellenkezett az idős matematikus. – Jól vagyok, jól vagyok – hajtogatta, miközben visszatért a normális légzése.

– Hol is tartottunk?

– Jaj, nem érdekes.

– De, de. Ezt el akarom magyarázni, mert fontos.

Tomás próbálta felidézni, hogy hol tartottak.

– Azt mondtam: nem hiszem el, hogy a számítógépeknek lehetnek érzelmeik és tudatuk.

– Ja, igen – kiáltott föl Manuel, és újra fölvette a gondolatmenet fonalát. – Azt hiszed, hogy a számítógépeknek nem lehetnek érzelmeik, ugye?

– Igen. Se érzelmeik. Se tudatuk.

– Akkor nagyon tévedsz. – Mély levegőt vett, hogy nyugodtan lélegezzen. – Tudod, az érzelmek és a tudat egy bizonyos fokú intelligencia eredményei. No mármost, mi az intelligencia? Hm?

– Az intelligencia az összetett gondolkodás képessége, szerintem.

– Pontosan. Vagyis az intelligencia a magas komplexitás egy formája. És nem is kell elérni az emberi intelligencia szintjét ahhoz, hogy létrejöjjön a tudat. Például a kutyák sokkal kevésbé intelligensek az embernél, mégis, ha megkérdezed egy kutya gazdáját, hogy kedvencének vannak-e érzelmei és tudata, gondolkodás nélkül azt fogja válaszolni, hogy igen. A kutyának vannak érzelmei, és van tudata. Vagyis az érzelmek és a tudat olyan mechanizmusok, amelyek egy bizonyos fokú intelligencia eredményeként jönnek létre.

– És ezért úgy véled, hogy ha a számítógépek elérik ezt a komplexitást, szintén érzelmes és tudatos lényekké válnak?

– Efelől semmi kétségem.

– Én ezt nem tudom elhinni.

– Se te nem tudod elhinni, se az emberek többsége, akik nem foglalkoznak részletesen ezzel a kérdéssel. A földi halandók számára sokkoló az az elképzelés, hogy a gépeknek is lehet tudatuk. A tudósok többsége azonban, aki ezzel a problémával foglalkozik, elképzelhetőnek tartja, hogy egy szimulált elme tudatossá váljon.

– De te tényleg azt gondolod, lehetséges, hogy egy számítógép magától gondolkodjon?

– Hogyne. Mellesleg a számítógépek már most is intelligensek. Intelligensebbek, mint például egy giliszta. – Fölemelte az ujját. – Nem olyan intelligensek, mint az ember, de intelligensebbek, mint egy giliszta. No mármost, mi különbözteti meg az ember intelligenciáját a giliszta intelligenciájától? A komplexitás. A mi agyunk sokkal összetettebb, mint a gilisztáé. Ugyanazoknak az elveknek engedelmeskedik, és mindkettőben vannak szinapszisok, csakhogy az emberi agy összehasonlíthatatlanul összetettebb, mint a giliszta agya. – Rákoppintott a halántékára. – Tudod, mi az agy?

– Az, ami itt van a koponyánkban.

– Az agy egy szerves massza, ami pontosan úgy működik, ahogy egy elektromos áramkör. Vezetékek helyett neuronok vannak benne, csipek helyett pedig agyvelő, de egyébként pontosan ugyanolyan. A működése determinisztikus. Az idegsejtek küldenek egy elektromos ingert a kar felé egy bizonyos paranccsal, egy előre meghatározott elektromos áramlási szabály szerint. Egy másik szabály egy másik inger küldését eredményezné. Pont úgy, ahogy a számítógépeknél. Ezzel azt akarom mondani, hogy ha sikerül a számítógép agyát sokkal komplexebbé alakítanunk, mint amilyen most, olyan szinten működhetne, mint amilyenen mi.

– És lehet olyan intelligenssé alakítani, mint amilyen az ember?

– Elméletileg nincs semmi akadálya. Gondold el, a számítógépek már legyőzik az embert a számolás gyorsaságában. Amiben óriási hiányosságai vannak, az a kreativitás. A számítógép egyik atyja, az angol Alan Turing kijelentette, hogy ha majd egyszer pontosan úgy tudunk beszélgetni egy számítógéppel, ahogy bármelyik emberrel, az azért lesz, mert a számítógép gondolkodik, mert a számítógép intelligenciája a miénk szintjén van.

Tomás kétkedő arccal nézett rá.

– Tényleg lehetséges ez?

– Nos… tény, hogy a tudósok hosszú ideig úgy vélték, hogy nem, egy bonyolult matematikai probléma miatt. – Köhögött. – Tudod, mi, matematikusok, mindig is szentül hittük, hogy Isten egy matematikus, az univerzum pedig matematikai egyenletek szerint van felépítve. Ezek az egyenletek pedig, bármilyen bonyolultnak tűnjenek is, mind megoldhatóak. Ha egy egyenletet nem sikerül megoldani, az nem azért van, mert megoldhatatlan, hanem mert az emberi intellektusnak korlátai vannak.

– Nem tudom, mire akarsz kilyukadni…

– Majd mindjárt meglátod – ígérte az apja. – A kérdés, hogy a számítógépeknek lehet-e tudatuk vagy nem, szoros összefüggésben áll egy matematikai problémával, az önreferenciális paradoxonok kérdésével. Például, hallgasd meg, amit most mondok: én mindig hazudok. Észre veszel ebben valami furcsát?

– Miben?

– Ebben a mondatban, amit mondtam. Én mindig hazudok.

Tomás fölkacagott.

– Ez egy nagy igazság.

Az apja elnézően mosolygott rá.

– Tessék, itt van. Ha igaz, hogy mindig hazudok, akkor ezúttal igazat mondtam, vagyis nem hazudok mindig. Ha ez a mondat igaz, akkor eleve ellentmondást hord magában. – Elégedetten fölhúzogatta a szemöldökét. – Sokáig azt hitték, hogy ez a probléma pusztán szemantikai jellegű, és az emberi nyelv korlátainak eredménye. De amikor ezt az állítást a matematika nyelvén is megfogalmazták, az ellentmondás akkor is megmaradt. A matematikusok rengeteg időt töltöttek azzal, hogy megpróbálják megoldani ezt a problémát, abban a meggyőződésben, hogy megoldható. Ezt az illúziót azonban 1931-ben szertefoszlatta egy Kurt Gödel nevű matematikus, aki két tételt fogalmazott meg nemteljességi tételek néven. A nemteljességi tételeket a XX. század legfontosabb intellektuális teljesítményei közt tartják számon, amelyek sokkolták a matematikusokat. – Egy pillanatra elgondolkodott. – Egy kicsit bonyolult elmagyarázni, hogy mi is áll ezekben a tételekben, de fontos, hogy…

– Próbáld meg.

– Mit próbáljak meg? Elmagyarázni a nemteljességi tételeket?

– Igen.

– Nem könnyű – mondta, és ingatta a fejét. Mély levegőt vett, mintha össze akarná szedni a bátorságát. – A lényeg az, hogy Gödel bebizonyította, hogy nem létezik olyan általános módszer, amellyel be lehetne bizonyítani a matematika koherensségét. Vannak olyan állítások, amelyek igazak, de nem bizonyíthatóak a rendszeren belül. Ez a fölfedezés mélyreható következményekkel járt, rávilágított ugyanis a matematika korlátaira, és ezáltal fölhívta a figyelmet az univerzum felépítésének addig ismeretlen kifinomultságára.

– De mi köze van ennek a számítógépekhez?

– Pofonegyszerű. Gödel tételei azt sugallják, hogy bármilyen szofisztikáltak legyenek is a számítógépek, mindig lesznek korlátaik. Bár az emberi gondolkodás nem olyan koherens, mint a matematika, mégis megérti, hogy sok rendszeren belüli állítás igaz. De a számítógép egy ilyen feloldhatatlan ellentmondás előtt leblokkol. Vagyis a számítógépek soha nem lesznek olyanok, mint az emberek.

– Aha, most már értem – kiáltott föl Tomás. Elégedett arcot vágott. – Vagyis igazat adsz nekem…

– Nem feltétlenül – mondta az öreg matematikus. – Tény, hogy valóban meg tudunk fogalmazni a számítógépnek olyan tételt, amiről mi tudjuk, hogy igaz, de a számítógép nem tudja bebizonyítani, hogy igaz. De az is igaz, hogy a számítógép is meg tudja velünk tenni ugyanezt. A tétel csak annak nem bebizonyítható, aki a rendszeren belül dolgozik, érted? Aki a rendszeren kívül van, az be tudja bizonyítani a tételt. Ez éppúgy érvényes a számítógépre, mint az emberre. Tanulság: lehetséges, hogy egy számítógép olyan intelligens legyen, vagy még intelligensebb, mint az ember.

Tomás felsóhajtott.

– És mindez mit bizonyít?

– Ez azt bizonyítja, hogy nem vagyunk mások, mint rendkívül bonyolult számítógépek. Szerinted lehet a számítógépeknek lelkük?

– Szerintem nem.

– Akkor, ha mi is rendkívül bonyolult számítógépek vagyunk, nekünk sem lehet. A tudatunk, az érzelmeink, mindaz, amit érzünk, a struktúránk bonyolultságának az eredménye. Amikor meghalunk, a memóriánk és az intelligenciánk csipjei is eltűnnek, és megszűnünk létezni. – Nagyot sóhajtott, és hátradőlt a székén. – A lélek, édes fiam, csupán a képzelet szüleménye, csodálatos illúzió, amit az az égő vágy szült, hogy megmeneküljünk az elkerülhetetlen haláltól.

(J.R. dos Santos – Az isteni formula – Einstein utolsó üzenete) 

~ Szerző: helikon7 - 2012 február 13.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: