Clifford D. Simak – A város

Clifford D. Simak neve talán csak a sci-fi rajongók szűk tábora előtt ismert, köszönhetően szerény tudományos-fantasztikus írói munkásságának. Pedig az a néhány megjelent mű valódi gyöngyszemeket rejt. A figyelem felkeltés okán talán elég annyi, miszerint mind a mai napig nem vagyok meggyőződve arról, hogy az Asimov műveiben megjelenő R. Daneel Olivaw alakja valóban eredeti-e és nem-e a Simak-i Jenkins volt az inspirálója. Ilyen irányú kutatásaim eddig még nem jártak sikerrel, de talán, nálam jóval tapasztaltabb irodalomárok számára, ez már nem rejtély. Bár az is lehet, hogy eddig még nem is figyeltek fel e két irodalmi alak közötti párhuzamra.

Bármiként is történt, annyi bizonyos, hogy az embert évezredeken át szolgáló robot alakja épp annyira meghatározó „A város”-ban, mint az az Alapítvány eposzban. Bár Jenkins nem alkalmazza a robotika három alaptörvényét kimondottan, hiszem ezt nem is teheti, mivel irodalmi születésekor azok még nem léteztek, de működése ezeknek az elveknek a legvégsőkig történő tiszteletben tartásával történik.

A következőkben részenként teszem közzé az egyes „mondákat”, amelyek erdete, jelentősége és az egymáshoz fűződő kapcsolata a kiadó előszavából és az ezt követő jegyzetekből derül ki. Azért választottam ezt a közlési módot, mert ez a mű sokkal nagyobb jelentőséggel bír, mint az eddig bemutatottak és véleményem szerint megérdemli a kiemelt bánásmódot.

A KIADÓ ELŐSZAVA

Scootie emlékének,
mert ő volt Nathaniel

Ezeket a történeteket a kutyák mesélik, amikor magasan lobog a tűz, és fúj az északi szél. Ilyenkor összegyűlnek a családok a kandallókőnél, a kölykök csendben ülnek és figyelnek, és mikor vége a történetnek, rengeteget kérdeznek.
– Mi az az ember? – kérdezik. Vagy például:
– Mi az a város? Vagy:
– Mi az, hogy háború?
Határozott választ nem adhatunk e kérdésekre. Vannak feltételezések, akadnak elméletek, akad számos intelligens találgatás, de válasz nincs.
Családi körben sok mesemondó volt kénytelen a régi magyarázathoz folyamodni, állítván, hogy mese az egész, olyasmi, mint ember vagy város nincsen, és hogy az egyszerű mesékben nem kell igazságot keresni, be kell érni a gyönyörűséggel, és kész.
Az ilyen magyarázat talán megfelel a kölyköknek, de valójában mégsem magyarázat. Mert az ilyen egyszerű mesékben is az igazságot keressük.
A mondakör nyolc történetből áll, és megszámlálhatatlan évszázad óta mesélik. Amennyire megállapítható, történelmi alapja nincs, kialakulásának körülményeit megállapítani a legaprólékosabb tanulmányozással sem sikerült. Kétségtelen, hogy a mese az évek során stilizálódott, de nincs módunk nyomon követni és felderíteni e stilizálódás irányát.
Régiségét és azt, hogy, mint egyes írók állítják, bizonyos részletei nem kutyai eredetűek, igazolni látszik a sok értelmetlen halandzsa szavak, kifejezések, és ami mindennél rosszabb: ideák-, melyekkel a történetek telis-tele vannak tűzdelve, és melyeknek ma semmi értelmük sincs, de lehet, hogy sosem volt. A számtalan újra- és újramesélés során ezek a szavak és kifejezések polgárjogot, sőt a szövegösszefüggésben bizonyos tetszőleges értelmezést kaptak. De nincs módunk megtudni, hogy a tetszőleges értelmezés, akár csak hozzávetőleg is, megközelíti-e vajon a szavak eredeti értelmét.
A mondák e kiadásában nem kívánjuk felsorolni a szakvéleményeket az ember létéről vagy nemlétéről, nem soroljuk fel a város rejtélyével vagy a háborúval foglalkozó elméleteket, sem azokat a kérdéseket, melyek a kutatót kínozzák, aki bizonyítékot keres arra, hogy a mondakör igazságai megfelelnek-e valamely alapvető vagy történelmi igazságnak.
Kiadásunk célja kizárólag a mondák teljes, csonkítatlan közlése, úgy, amint azok végleges formájukban ma ismeretesek. A fejezetekhez fűzött jegyzetekben rámutatunk a kapcsolódó elméletek főbb pontjaira, anélkül hogy bármilyen végső következtetést kívánnánk levonni. Akik mélyebbre akarnak hatolni a mondák megértésében, vagy részletesebben kívánnak foglalkozni a velük kapcsolatos számos meggondolással, azoknak bőségesen állnak rendelkezésre a jelen kiadás szerkesztőjénél sokkal illetékesebb kutyák írásai.
Nemrég feltártak néhány töredéket, mely egy valaha kiterjedt irodalom létére utal, és e töredékekből merítik azt az újabb érvet, mely szerint, legalábbis a legenda egy része, a mitologikus (és vitatott) embertől és nem a kutyáktól származik. De mindaddig, míg be nem bizonyosodik, hogy az ember valóban létezett, az az érvelés, mely a felfedezett töredékeket az embertől származtatja, nélkülözi a komolyságot.
Különösen figyelemreméltó, illetve a nézőponttól függően zavaró az a körülmény, hogy az irodalmi töredék címe ugyanaz, mint az itt közzétett mondakör egyik meséjének címe. Maga a szó természetesen teljesen értelmetlen.
Az első kérdés tehát az, hogy létezett-e valaha az ember nevű teremtmény. Jelen pillanatban, valódi bizonyítékok hiányában, a józan megítélés csak az lehet, hogy a mondakörben szereplő ember nem létezett, és kizárólag népköltészeti invenció szüleménye. Az ember a kutyai kultúra korai időszakában valami képzeletbeli lény, faji istenség lehetett, melyhez a kutyák segedelemért, vigaszért fordulhattak.
E józan következtetéssel szemben némelyek valóban létező, ősi istent látnak az emberben, aki valamilyen misztikus országból vagy dimenzióból érkezett, itt volt egy ideig, segített, azután visszament oda, ahonnan jött.
Ismét mások úgy vélik, hogy ember és kutya, mint két együttműködő állatfaj, együtt haladt, kiegészítette egymást a kultúra kialakításában, míglen az idő egy távoli pontján útjaik szétváltak.
A mondákban szereplő zavaró tényezők közül (és sok ilyen van) legzavaróbb az ember iránti mélységes tiszteletre történő utalás. Az átlagolvasó nehezen fogadja el ezt a tiszteletet egyszerű mesének. Sokkal többről van szó, mint a törzsi istenségnek kijáró kötelező vallási imádatról: szinte ösztönösen érezni, hogy gyökerei nagyon mélyre nyúlnak, valamilyen ma már elfeledett hitbe vagy rítusba, fajtánk történelem előtti korából.
Nos, ma már természetesen nem sok remény van arra, hogy a legenda körüli számos ellentmondásból bármelyiket megfejthessük.
Átnyújtjuk hát a mondákat, olvassa ki-ki ízlése szerint, tekintse szórakozásnak, kutasson benne történelmi alapra utaló részlet vagy rejtett mondanivaló után. A legjobb útravaló, amit az átlagolvasónak adhatunk: ne vegye szívére az egészet, különben a teljes zűrzavar, ha nem az őrület leselkedik rá.

Jegyzetek az első mondához

A járatlan olvasó kétségkívül az első mondát találja a legnehezebbnek. Nemcsak a nómenklatúra teszi próbára, de első olvasásra a logikát és az eszméket teljesen idegennek fogja találni. Ennek az is lehet az oka, hogy ebben és a következő mondában kutya nem szerepel, még csak említés sem esik róla. Az első monda első bekezdésétől szinte vasvillával dobják az olvasót valami véglegesen idegen szituációba, melynek kibontakozásában hasonlóképpen ide­gen szereplők vesznek részt. Igaz azonban az is, hogy ha az olvasó átrágja magát rajta, a többi – ehhez képest – szinte már ismerősnek tűnik.
Az egész mondán végigvonul a város fogalma. Bár nem tudjuk pontosan, mi lehetett vagy mire való volt a vá­ros, elterjedt nézet szerint kis terület lehetett, amely a lakosok nagy számát befogadta és eltartotta. Létezésének egyes okait felületesen maga a szöveg is közli, de Ugry, aki életét a mondák tanulmányozásának szentelte, határozottan ál­lítja, hogy ez a magyarázat csak az ősi mesemondó ügyes rögtönzése a képtelen fogalom hitelesítésére. A mondák ku­tatóinak többsége egyetért Ugryval abban, hogy a mondában közölt okok nem egyeztethetők össze a logikával, és egyesek, például Kóbor, felvetik, hogy talán ősi szatírával van dolgunk, melynek értelme feledésbe merült.
A legtöbb közgazdász és szociológus az ilyen szervezetet, mint a város, teljesen abszurd struktúrának tekinti, nemcsak gazdasági, hanem társadalmi és lélektani szempontból is. A kultúra kifejlesztéséhez szükséges fejlett ideg­rendszerű teremtmény képtelen volna fennmaradni ennyire szűk korlátok között. A kísérlet eredménye, állítják a szak­emberek, tömegneurózis lenne, amely rövid időn belül elpusztítaná magát a várost létrehozó kultúrát is.
Kóbor nézete szerint az első monda tiszta mítosz: egyetlen helyzete vagy megállapítása sem fogadható el név­értékben, és az egész monda szimbólumok szövedéke, de a szimbólumok kulcsa rég elveszett. Rejtély viszont az, hogy ha mitikus koncepcióval állunk szemben, és semmi mással, akkor a formáknak ez idáig le kellett volna kereked­niük a mítoszt fémjelző, szimbolikus mozzanatokra. A mondában az átlagolvasó azonban nem sok olyasmit talál, ami mítoszi tartalomnak nevezhető. Maga a monda talán a legdarabosabb, durván összeeszkábált história mind közül, és nélkülözi a fennköltebb érzéseket, nemes ideálokat, melyeket a mondakör többi darabjában viszont megtalálunk.
Különösen elképesztő a monda nyelvezete. Az olyan kifejezések, mint a klasszikus “átokverte kölyke” sok év­százada okoznak fejtörést a szemantikusoknak, és a mai napig sem sikerült sok egyéb szó és kifejezés értelmét jobban megközelíteni, mint amikor első ízben szenteltek komolyabb figyelmet a mondakörnek.
Sikerült viszont elég jól tisztázni az ember terminológiáját. E mitikus faj többes száma “emberek”, a faj jelzője “emberi”, a nőstények megjelölése “nő” vagy “asszony” (a két kifejezés jelentése közt lehetett valaha bizonyos fino­mabb árnyalati eltérés, ma szinonimáknak kell a kettőt tekintenünk); a kölykök neve pedig “gyermek”. Hímnemben “fiú”, nőnemben “lány”.
A város fogalmán kívül van még egy fogalom, melyet az olvasó saját életszemléletével teljesen összeegyeztet­hetetlennek talál, és amely szinte gondolkozásának alapjain tesz erőszakot: ez a háború és az ölés eszméje. Az ölés rendszerint olyan, erőszakkal egybekötött eljárás, melynek során egyik élőlény egy másik élőlény életének véget vet. A háború, úgy látszik, tömeges öldöklés volt, egyszerűen felfoghatatlan méretekben.
Kóbor a mondakörről írt tanulmányában kifejezi azt a meggyőződését, hogy a mondák sokkal ősibbek, mint áltálában feltételezik, mivel ilyen fogalmak, mint háború és ölés, sohasem eredhettek jelenlegi kultúránkból, hanem csakis a vadság olyan korszakából, melyről feljegyzések nincsenek.
Phogo, aki jóformán egyedül áll felfogásával, hogy a mondáknak valóságos történelmi alapjuk van, és hogy az emberi faj csakugyan létezett a kutyák társadalmának kezdetén, azt vallja, hogy az első monda az emberi kultúra tényleges bukásának története. Nézete szerint a monda ma ismert formájában csupán töredéke egy kiterjedt monda­körnek, valami gigantikus eposznak, amely egykor olyan terjedelmes lehetett, mint ma a teljes mondakör, vagy még annál is terjedelmesebb. Lehetetlennek látszik – írja –, hogy olyan nagy eseményt, mint a hatalmas technikai civilizá­ció összeomlása, a monda kortársai a jelenlegi monda szűk méreteire sűrítettek volna. Ami ma birtokunkban van – mondja Phogo –, csupán egyetlen monda a sokból, melyek elbeszélték, hogy mi történt; és ez, ami fennmaradt, való­színűleg csak kisebb jelentőségű lehetett.

Jegyzetek a második mondához

Bár minden más mérték szerint továbbra is idegen, a második monda már ismerősebb hangot üt meg, mint az első. Először érzi itt az olvasó, hogy ez a monda akár a kutyák egyik tábortüzénél is születhetett, míg az első mondá­nál ez elképzelhetetlen.
Részben már hangot kapnak azok a magasrendű erkölcsi és etikai fogalmak, melyeket a kutyák annyira érté­kesnek tartanak. Továbbá szó esik itt vívódásról, és ez a kutya számára érthető akkor is; ha a vívódás a főszereplő lel­ki és erkölcsi romlását tárja elénk.
Ugyancsak először tűnik fel a mondában ismerős szereplő – a robot. Jenkins, a robot, akit ez a történet mutat be először, olyan alak, aki évezredek óta kedvence a kölyköknek. Phogo e monda igazi hősének Jenkinst tekinti. Úgy látja, hogy az ember általa terjesztette ki hatását az eltűnése utáni időkre is – gépi szerkezete segítségével az emberi gondolat tovább vezérelte a kutyákat még sokáig az ember eltűnése után.
Robotjaink, ezek az értékes és szeretetre méltó kis szerkezetek, melyek léte egyetlen célt szolgál, nevezetesen a kéz pótlását, ma is léteznek. Az évek során azonban minden robot olyannyira részévé vált a kutyának, hogy egyet­len kutya sem tekinti robotját különálló dolognak.
Phogo váltig bizonygatja, hogy a robot az ember találmánya; örökség, melyet fajunk az embertől kapott, de ál­lítását a monda legtöbb kutatója hevesen támadja.
Az az elképzelés, hogy a robotot mások szerkesztették és adták a kutyák mellé segítségül kultúrájuk kifejlesz­téséhez, Ugry szerint teljesen romantikus idea, és mindenestül elvetendő. Rámutat arra a tényre, hogy az efféle felté­telezést eleve gyanúsnak kell tartanunk.
Ma már nincs módunkban megismerni, hogyan fejlesztették ki a kutyák a robotot. Az a néhány tudós, aki bi­zonyos időt szentelt a robotika fejlődésének tanulmányozására, rámutat arra, hogy a robotok felhasználásának magas fokú specializálódása önmagában is komoly érv amellett, hogy a robotot kutya találta fel. A specializálódás, mondják; szükségszerűen arra utal, hogy a robotot annak a fajnak kellett feltalálnia és kifejlesztenie, melynek különleges hasz­nálatára ilyen kiválóan alkalmas. Senki más – mondják –, csakis kutya végezhetett ilyen jó munkát ilyen bonyolult eszközön.
Az, hogy ma egyetlen kutya sem tudna robotot készíteni, még kérdésnek se tekinthető. Ma azért nem tud egyetlen kutya sem robotot gyártani, mert erre nincs szükség, mivel a robotok maguk elvégzik ezt a munkát. Amikor még szükség volt rá, nyilvánvaló, hogy egy kutya készítette el a robotot, felruházta az önreprodukció képességével, melynek eredményeként magához hasonló új egyedeket készít, és így a probléma megoldása a kutyákra jellemző.
Ez a monda felvet egy másik gondolatot is, amely a mondakör egészén végigfut, és amely hosszú ideig rejtély elé állította az összes kutatót és olvasót. Arról van szó, hogy valaki fizikailag eltávozhat ebből a világból, átszelheti az űrt, és más világokba juthat. Bár ezt az elképzelést nagyrészt tiszta fantáziának kell tekintenünk, melynek természete­sen bármely mondában helye van, mégis sokan tanulmányozták. A legtöbb tanulmány megerősítette a hitet, hogy ilyesmi lehetetlen. E szerint a hiedelem szerint a csillagok, melyeket éjszaka látunk, hatalmas világok, óriási távolság­ban a mi világunktól. Természetesen mindenki tudja, hogy csupán égen függő lámpások, és hogy legtöbbjük igen kö­zel esik hozzánk.
Ugry felfogása lehet a legjobb magyarázata az űrön túli világ eredetéről szóló képzeteknek. Szerinte nem egyéb, mint valamelyik ősi mesemondó jelképes interpretációja a szellemvilágokról, melyek létezéséről a kutyáknak a homályba vesző őskor óta van tudomásuk.

Jegyzetek a harmadik mondáhozz

Az olvasók ezreinek szemében, akik szeretik, az különbözteti meg a harmadik mondát a többitől, hogy ebben jelennek meg először a kutyák.
A kutató számára azonban még ennél is nagyobb a jelentősége. A monda alapja a bűntudat és a hiábavalóság. Folytatódik az emberi faj hanyatlásának leírása, de itt az embert bűntudat támadja meg, és kínozza az instabilitás, amely az emberi mutánsokat eredményezi. A monda megkísérli ésszerűsíteni a mutációkat, megkísérli még a kutyákat is úgy feltüntetni, mint az eredeti fajta mutációit. A monda azt állítja, hogy egyetlen faj sem tökéletesedhet mutációk nélkül, de egyetlen szó sem esik benne bizonyos statikus tényezők szükségességéről a társadalomban, a stabilitás biz­tosítására. A mondakör egészéből teljesen világos, hogy az emberi faj nem értékelte a stabilitást.
Phogo, aki átfésülte a mondakört annak bizonyítására, hogy a mondák valóban emberi eredetűek, úgy hiszi, hogy egyetlen mesemondó kutya sem találhatta fel a mutációk elméletét, mert ez a fogalom végletesen ellentétes min­dennel, amiben a kutyák hisznek. Az ilyen álláspont szerinte szükségképpen valamely idegen elme szüleménye.
Ugry viszont rámutat arra, hogy a mondában elejétől végig kedvező megvilágításban szerepelnek olyan néze­tek, amelyek szöges ellentétben állnak a kutyai logikával. Ez, mondja Ugry, nem más, mint a jó mesemondó jellem­zője – az értékrendek eltorzítása a drámai hatás kedvéért.
Hogy az embert ebben a mondában szándékosan olyannak ábrázolják, mint aki tisztában van hiányosságaival: ebben nem is kételkedik senki. A mondában Grant az ember “alogikus rutinjáról” beszél, és nyilvánvalóan érzékeli, hogy valami nincs rendjén az emberi logikával. Azt mondja Nathanielnek, hogy az emberi faj mindig zaklatott. Szinte gyermekes reményeket fűz Juwain elméletéhez, amely – szerinte – még megmenthette volna az emberi fajt. És végül Grant, látva a fajában rejlő romlás tendenciáját, továbbadja Nathanielnek az emberiség célkitűzéseit.
A mondakör szereplői közül valószínűleg Nathaniel az egyetlen, aki történelmi személynek tekinthető. Más mondákban is, amelyek a faj múltjából erednek, gyakran szerepel a Nathaniel név. Nyilvánvalóan teljesen lehetetlen, hogy Nathaniel véghezvitte mindama tetteket, melyeket a mondák neki tulajdonítanak, mégis általános a felfogás, hogy valóban létezett, és fontos történelmi személyiség volt. Fontosságának bizonyítékait azonban az idő természete­sen nyomtalanul eltüntette.
Az emberi Webster család, amely már az első mondában megjelent, a mondakör további darabjaiban is ki­emelkedő szerepet játszik. Bár mindez Phogo hiedelmeit látszik bizonyítani, mégis lehetséges, hogy a Webster család sem egyéb mesei fordulatnál, a folyamatosság megteremtésének eszköze, a jó elbeszélés kelléke, mert az egyes dara­bok egyébként nincsenek túlságosan szoros összefüggésben egymással.
Annak; aki betű szerint fogja fel az olvasottakat, kissé elképesztő az a beállítás, hogy a kutya az ember beavat­kozásának eredménye. Kóbor szerint, aki a mondakört sohasem tartotta másnak, mint tiszta mítosznak, ősi kísérlet történt a faj eredetének magyarázatára. A valódi ismeretek hiányát leplezve a monda olyan magyarázatot ad; amely tulajdonképpen az isteni beavatkozással azonos. Így könnyen és a primitív léleknek hihetően és kielégítően magyaráz valamit, amiről egyáltalán semmi sem ismeretes.

Jegyzetek a negyedik mondához

Mondáink közül éppen ez, a negyedik okozza a legtöbb aggályt azoknak, akik a mondakörben valamilyen rej­tett értelmet és jelentést keresnek.
Még Phogo is elismeri, hogy ez a monda teljes egészében mítosz, és semmi más. De ha mítosz, mit jelent? És ha ez a monda mítosz, vajon nem mítosz-e a teljes mondakör?
A Jupiter, ahol a monda cselekménye játszódik, állítólag egyike azoknak a világoknak, melyeket az űrben ta­lálhatnak. Fentebb megjegyeztük már, hogy ilyen világok létezése tudományos lehetetlenség. És ha elfogadjuk Ugry elméletét, mely szerint a mondakörben szereplő másfajta világok nem egyebek, mint saját világunk sokszorosított pél­dányai, akkor ésszerűnek látszik az a feltételezés, hogy az itt leírt világot azóta már lokalizálhattuk volna. Általánosan ismert tény, hogy vannak előlünk elzárt szellemvilágok, de zártságuk okai is közismertek, és korántsem azonosak a negyedik mondában leírtakkal.
Egyes kutatók szerint a negyedik monda csak betoldás, melynek semmi köze a többihez, és sokkal később ke­rült a mondakörbe. Ezt a következtetést nehéz elfogadni, mert a monda szorosan összefügg a többivel, éppen a mon­dakör mesefűzésének egyik sarokpontja, amely körül az egész szerkezet megfordul.
Számos alkalommal bírálták a mondában felbukkanó Towser figuráját mint összeegyeztethetetlent fajunk alap­vető méltóságával. Noha Towser visszataszítónak tűnhet a kényesebb olvasók szemében, mégis jó szolgálatot tesz mint a mondában szereplő emberi lény vezetője. Towser az, és nem az ember, aki elsőként hajlandó tudomásul venni a kialakult helyzetet: Towser az, és nem az ember, aki elsőként érti meg. És Towser értelmét, amint megszabadult az ember uralmától, olyannak ábrázolja a monda, mint amely legalábbis egyenrangú az emberével. Towser, bár bolhák kínozzák, olyan karakter, akit nem kell szégyellnünk.
A negyedik monda rövid ugyan, mégis érdemes elmélyülten és gondosan tanulmányozni, mert talán a legérté­kesebb mind a nyolc közül.

Jegyzetek az ötödik mondához

Fokról fokra, ahogy a mondakör kifejlik, az olvasó egyre pontosabb képet kap az emberi fajról. Fokozatosan kialakul meggyőződésünk, hogy ilyen faj nem létezhet másutt, csak a tiszta fantáziában. A valóságban ilyen faj nem emelkedhetett volna az alacsony kezdettől a kultúrának arra a fokára, amellyel a mondák megajándékozzák. Túlságo­san szegényesek az eszközei.
Az előbbiekben már nyilvánvalóvá lett instabilis volta. Elfogultsága, mely a technikai civilizációhoz vonzotta az egészségesebb, józanabb koncepción alapuló kultúra helyett, jellemének alapvető gyengeségére mutat.
Most pedig a következő mondából megtudjuk, hogy a kommunikációs képesség milyen korlátozott volt, és ez a körülmény semmiképpen sem segíti a fejlődést. Azt a nehézséget, hogy az ember képtelen volt megérteni és elis­merni egy másik ember gondolatát és szempontjait, a technikai készség semmilyen mértéke sem oldhatta volna meg.
Tisztában volt ezzel maga az ember is, mint kitűnik a juwaini filozófia utáni aggodalmas vágyakozásból, de látjuk, hogy azt sem a megértésért kívánta, melyet megkaphatott volna, hanem a hatalomért, a dicsőségért és a tudá­sért, melyet lehetővé tett volna. Juwain filozófiáját az ember úgy tekintette, mint eszközt, amely két nemzedék életén belül százezer évvel viszi előre.
A mondákból világossá válik, hogy az ember állandóan versenyt futott, és ha nem önmagával, akkor valami­lyen képzelt lénnyel, amely már a sarkában van, és amelynek leheletét már a hátán érzi. Az ember vad mohósággal tö­rekedett a hatalomra és a tudásra, de sehol sem található egyetlen célzás arra nézve, hogy ha eléri őket, mit tett volna velük.
A mondakör szerint az ember egymillió évvel ezelőtt a barlangokból jött. És mégis csak a következő monda kora előtt alig százegynéhány évvel küszöbölte ki a gyilkolást mint életmódjának egyik alapvető jellemzőjét. Ebből látható vadságának igazi mértéke: egy millió év után szabadította meg magát a gyilkolástól, és ezt nagy teljesítmény­nek tartja.
E monda elolvasása után a legtöbb olvasó könnyen magáévá teheti Kóbor elméletét, mely szerint a mesemon­dó az embert mitikus szalmabábként, szociológiai tanmese hőseként kezeli, szinte antitéziseként mindannak, amit a kutyák képviselnek.
Aláhúzza ezt az ember céltalanságának mindig visszatérő bizonyossága és az, hogy folyton kapkod egy élet­mód után, amely mégis állandóan kisiklik a kezéből, valószínűleg azért, mert sohasem tudja pontosan, hogy mit akar.

Jegyzetek a hatodik mondához

Ha akadtak kételyek a mondakör előbbi mondáinak eredetét illetően, itt már nem maradhat kétely. A hatodik mondá­ban tévedhetetlenül felismerhetjük a kutyai mesemondás jellemző vonásait. Megtalálható benne a mély emocio­nális érték, az etikai vonatkozások olyan szemmel tartása, amelyet minden más kutyamítosz is hangsúlyoz.
Különös módon Phogo mégis éppen ebben a mondában találja meg az emberi faj létezésének legnyomósabb bizo­nyítékát.
Itt kapunk bizonyítékot arra – mondja Phogo –, hogy a kutyák ugyanezeket a mondákat mesélték a lobogó tűz­nél akkor, amikor a Genfben eltemetett vagy a Jupiterre távozott emberről beszéltek. Itt – állítja Phogo – találunk be­számolót a kutya első kísérletéről a szellemvilágok kipuhatolására és első lépéséről az állatok testvérisége felé vezető úton. Ugyancsak itt kapunk szerinte bizonyítékot arra, hogy az ember kortársi faj volt, amely egy ideig együtt haladt a kutyával a kultúra út­ján. Afelől nem lehetünk biztosak – mondja –, hogy valóban a mondában jelzett kataklizma terí­tette le az embert. Ugyanak­kor elismeri, hogy évszázadok során a mondát a ma ismert változattá szépítették és díszí­tették. De még így is jó és lényeges bizonyítékkal szolgál arra, hogy az emberi fajt valamilyen kataklizma érte. Kóbor, aki nem ismeri el a Phogo által felismer­ni vélt tényleges bizonyítékot, azt állítja, hogy a mesemondó ebben a mondá­ban logikus végkövetkezményig viszi az embernek tulajdonított kultúrát. Legalább nagy általánosságban célt kell ki­tűznie minden kultúrának, enélkül nem maradhat fenn. Kóbor szerint ezt a tanulságot szolgáltatja a monda.
A többiekkel ellentétben az embert ez a monda bizonyos gyengédséggel emlegeti. Egyidejűleg magános és szánalomra méltó, ugyanakkor valahogy dicső teremtésnek tünteti fel. Teljes mértékben jellemző rá, hogy végül nagy gesztussal feláldozza magát, és ily módon az istenség rangját kívánja magának megszerezni. Viszont az imádatnak, melyet Ebenezer tanúsít az ember iránt, bizonyos zavaró felhangjai vannak, és ezért különösen elkeseredett viták for­rásává vált a mondakör kutatói közt.
Ugry Az ember mítosza című könyvében felteszi a kérdést: ha az ember más utat választott volna, vajon nem válhatott volna idővel ugyanolyan naggyá, mint a kutya?
Talán ez az a kérdés, melyet a mondakör sok olvasója is feltesz magának.

Jegyzetek a hetedik mondához

1 Néhány évvel ezelőtt egy régi irodalmi töredék került napfényre. Úgy látszik, valamikor terjedelmes írásmű lehetett, és bár csak kis részét fedezték fel, a néhány történet világosan mutatja, hogy a mesefüzér az állatok testvéri­ségének különböző tagjairól szól. A történetek archaikusak, és a nézőpont és az előadásmód manapság idegennek hat. A töredékeket tanulmányozó kutatók egy része egyetért Phogóval abban, hogy valószínűleg nem kutyai eredetűek.
A címük Aiszóposz. E monda címe ugyancsak Aiszóposz, és a monda címe a mondával együtt érintetlenül ma­radt ránk a ködös őskorból.
Mi ennek a jelentősége? – kérdik a tudósok. Phogo egész természetesen úgy véli, hogy további láncszemet ta­lált elméletéhez, mely szerint a közölt mondakör emberi eredetű. A kutatók többsége nem ért vele egyet, de a mai na­pig még nem tettek közzé más kielégítő magyarázatot.
Phogo a hetedik mondát érvnek tekinti arra nézve, hogy az ember létezésének azért nincs történelmi bizonyíté­ka, mert szándékosan eltüntették, mert emlékét kitörölték, hogy legtisztább formájában biztosítsák a kutyai kultúra fo­lyamatosságát.
Ebben a mondában a kutyák már elfelejtették az embert. Az emberi faj néhány még élő tagjában nem ismerik fel az embert, hanem ezeket a különös lényeket a régi család után Webstereknek nevezik. De a “Webster” szó sajátsá­gosan gyűjtőfőnévvé alakult. A kutyák úgy gondolnak az emberekre, mint websterekre, míg Jenkins még mindig nagy W-vel gondol rájuk.
“Mi az az ember?” – kérdi a farkas, és Dörmögő, a medve hiába próbálkozik, nem tudja megmagyarázni.
Jenkins említi a mondában, hogy a kutyáknak egyáltalán nem szabad tudniuk az emberről. Körvonalazza a mese keretében, milyen lépéseket tett az ember emlékezetének eltörlésére.
A régi, tábortűzi mesék eltűntek – mondja Jenkins, Phogo a feledtetésre irányuló szándékos összeesküvést lát­ja ebben, és talán nem olyan altruista színben, mint ahogy Jenkins feltünteti – a kutyák méltóságának megmentése ér­dekében. A mondák eltűntek – mondja Jenkins –, és ennek így kell maradnia. Úgy látszik azonban, hogy mégsem tűn­tek el. Valahogy a világ egyik távoli sarkában tovább mesélték őket, és így ma is birtokunkban vannak.
De ha a mondák fenn is maradtak, maga az ember eltűnt, vagy majdnem teljesen eltűnt. A vad robotok még lé­teztek a monda keletkezése idején, de nemcsak pusztán a képzelet szüleményei voltak, ma már eltűntek: Eltűntek a mutánsok is, márpedig ők is az emberi nemhez tartoztak. Ha az ember létezett, akkor valószínűleg léteztek a mután­sok is.
A mondakört átjáró minden ellentmondás egy kérdéssé szűkíthető: létezett-e az ember? Ha a mondák olvasá­sakor az olvasó zavarban van, úgy kitűnő társaságban találja magát. Maguk a szakértők és a tudósok, akik egész éle­tüket a mondakör tanulmányozásának szentelték, több adatot ismernek esetleg, de ugyanúgy zavarban vannak, mint az olvasó.

Jegyzetek a nyolcadik mondához

Van okunk gyanakodni arra, hogy a nyolcadik és utolsó monda talán hamisítvány, nem tartozik az ősi monda­körhöz, újabban keletkezett történet, amelyet valamelyik, a közösség elismerésére szomjúhozó mesemondó talált ki.
Szerkezetileg elfogadható ugyan a történet, de stílusa nem is mérhető a többi mondáéhoz. Ugyanígy kifogá­solható, hogy a történet túlságosan is szabványos. Túl ügyesen gyűjti össze és illeszti egymáshoz a többi monda is­mert anyagát a különböző szempontoknak megfelelően. Ennek ellenére, míg a többi mondában a történelmi alapnak még nyomai sem találhatók, és így vitathatatlanul mesések, ennek a mondának van történelmi alapja.
Dokumentumaink vannak arról, hogy a zárt világok egyike azért zárt, mert a hangyák világa. Most is a han­gyák világa, és az volt nemzedékek óta.
Nincs bizonyíték arra, hogy a hangyák világa volna az eredeti világ, amelyben a kutyák felemelkedtek, de az ellenkezőjére sincsen. Tény, hogy a kutatás nem fedezett fel egyetlen olyan világot sem, amely igényt tarthatna arra, hogy eredetinek tekintsük, és ez a tény arra utal, hogy a hangyák világa valóban az a világ lehet, melyet Földnek ne­veztek.
Ha így van, akkor a mondakör eredetére vonatkozó minden eredményes kutatás eleve reménytelen, mert csak az eredeti világban létezhetnek olyan művek, melyek kétséget kizáróan bizonyíthatnák a mondakör eredetét. Csak ott remélhetnénk választ arra az alapvető kérdésre, hogy létezett-e az ember, vagy nem létezett. Ha a hangyák világa a Föld, úgy Genf elzárt városa és a Webster-dombon álló ház örökre elveszett számunkra.


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: