Tamási Áron novellái

Szegénység szárnyai

Mozdult a téli hajnal.
Mint az ezüst pára, mely derűsebbre lebben, csak annyira mozdult meg a patyolat föld felett. Az emberi szem még alig-alig is tudta tükrébe fogni, de a madarak már látták, hogy mozdul a nap.
Lassú hunyorgás után a csillagok elhunytak a keleti égen, aztán mint az öröm lehelete, elindult onnét a halovány fény. Útjában, ahogy közeledett a falu felé, az éjjeli derengésből fehérre merítette a havas fákat; majd az öreg Ehedi Ambrus kertjében mintha megállott volna néhány pillanatra. Két almafa terengett a kert végében, nem messze a zsindelyes falusi háztól. Egy öreg almafa, mely sok esztendejével és szapora ágaival az égbe terjedett; s mellette hetykén egy kisded almafa, láthatólag is unokája a nagynak. Itt állott meg a zsenge hajnali fény, fürgén és ezüstben gomolygva a két fa ágai között, melyeknek a hátán, mint a mesebeli szegény emberek szalonnája, vastagon üldögélt a hó. Igen, a havas ágak között megállva gyűlt meg a fény, majd libegni látszott, s mintha a szárnyát is emelgetni kezdette volna.

Bujdosó katona

Éjfél után a szarvára dőlt a növendék hold, s az erdő háta mögött elmerült nemsokára. Nyilván párás volt nagyon a lég, mert a csillagok is csak a tej halovány színében hunyorogtak. Vidámság semmi nem volt az éjszakában, sem az erdő életében valamicske szeszély.
Így van ez nyárutón.
Komolyan ül ilyenkor az erdő, kedv és kíváncsiság nélkül. Úgy ült azon az éjszakán is, a szurok fekete lelkébe egészen elmerülve. Nagyritkán csak egy ág reccsent meg valahol, s hullott vakon a földre.

A legényfa kivirágzik

Kerek egy órája is van, hogy mosdik, keféli csizmáját, fésüli fejé és babrálja magát kicsi Móka. Közben fészkelődik: itt leül, ott lefekszik, ablakba kihajol, legyeket riaszt, majd szabad levegőre megy, de helyét sehogyan sem leli. A gondolatok csokorban teremnek buksi fejében, villognak, futkorásznak, s ha meg akarja fogni őket, ak­kor elrebbennek, mint a társkereső kicsi madár.

Ábra pásztor

A nyáj fölött, messze a magasban, keringett a sas. Puhán körözött a tompuló alkonyati fényben: úgy siklott, mint az acél. A sas még láthatta volna onnét felülről a napot, ki a zöld hegyek mögött a földi világ számára már le­hanyatlott. Úgy lehet, inkább mégis a juhokat nézte s főleg az ugri-bugri bárányokat, kik elkésve születtek s bizony még gyengécskék voltak ebben az erős hegyi világban.

Cigányvirág

A faluvégén vakkantott egy erős kutya. Szavát békapta mindjárt valami másik öt, s mérgesen visszavetette. Egy legény komoran vágta csizmájával az illatos port. Lengyolcs ingén átsütött ereje. Maga a fejét leszegte. Szavát istenembere nem vehette volna. Lelkiállapotát nyersen így ábrázolta. Elhaladt: ki a faluból, neki a Cigánydombnak.
A kutyák még mindig hajigálták a hangot, és rágták a koromsötétet. És bent a huruba földjen szikrázó kedvében ült a vén cigány, nevezetre Máté, dologra tolvaj és hegedűs. Mellette fia, a klánétás; szemben véle a leány, neve Etelka.

Bambuc ördög

Úgy volt még akkor, ennek a történetnek a kezdeti idejében, hogy a pokol birodalma kilenc nagy tartományból állott. Mindegyikben volt egy kormányzó főnök, akit fekete vajdának neveztek, csak egyedül a kilencedikben nem volt fekete vajda, mert ott az egész birodalomnak a legfőbb ura székelt és uralkodott, vagyis az ördög-király.

Czincziri Hám

Volt egyszer egy szegény ember; úgy hívták, hogy Czincziri Ábrahám. Vagyis Czinczirinek hívták, de Ábrahámnak keresztelték. De nagyon szegény ember lévén Czincziri, azt mondták róla, hogy a módos Ábrahám helyett elég lesz neki a Hám.
Így aztán csak Czincziri Hámnak ismerték mindenütt.
Mondom, nagyon szegény ember volt ez a Czincziri Hám; olyan szegény, hogy párja messze tájon nem is akadt. De veretlen volt abban a másik dologban is, hogy nagyon sok gyermeke volt. Olyan sok, hogy ami név a kalendáriumban akadt, az már mind elfogyott a gyermekekre; s a közeli és a messze vidéken már komát sem talált.
S ez volt a legnagyobb baj.

Gond és buzgalom

Sokan úgy tesznek, hogy mindjárt a nevüket is megmondják, amikor valami érdemes történetet el akar­nak mondani. Azzal nemcsak azt kívánják tudtul adni, hogy fontos dolgot beszélnek el, hanem nyilván azt is, hogy ők, akik elmondják, nem akárkik, hanem valakik. Eme szokás szerint én is mindjárt megmondom, hogy engem Födeles Ignácznak hívnak; csakhogy én nem azért említem meg a nevemet, amiért némelyek tenni szokták, hanem csakis azért, hogy bárki láthassa, miszerint a történet velem esett meg, s ezenkívül még olyan okból is, hogy senki ártatlan ember gyanúba ne keveredjék, hanem egyenesen engemet lehessen feleltetni, ha ugyan valamit helytelenül tettem volna mindabból, amit mostan el akarok mondani.
Nem valahol Ádámnál és Évánál kezdem a történetet, mint ahogy némelyek tenni szokták, de sőt még azt sem mondom el jelenleg, hogy miképpen nőttem fel huszonhat éves koromig. Úgy vélem azonban, hogy annyit mégis szükséges elejtenem, hogy a mostani nyár végéig egy kicsi faluban laktunk, ami a vasúti vonalhoz közel fekszik. A szüleim most is abban a faluban laknak, mert a nyár végén csak én jöttem el onnét. Én sem végső szükségből, mert apámmal együtt, aki régi vasúti ember, állandólag a pályán dolgoztam, amiből meg tud­tunk élni. Igaz, hogy titokban sokszor elvágyakoztam a pálya mellől, mert szerettem volna valami mozgalma­sabb helyre kerülni, hogy fejlettebb munkát végezhessek. Ezt a vágyamat mégsem mondtam el apámnak, mert neki nagy bizalma volt abban, hogy mi együtt dolgozzunk, mivel a derekát és az oldalát sokat fájtatta.

Erdélyi csillagok

Nagy legenda a bibliai Paradicsomkert, de ha mégis létezett csakugyan, ott olyan idő járhatott, mint itt ezen az esteledő nyári napon: csendesen fényűző, szelíd és kacagó, boldog és végtelen.
Így szóltam magamban bolygásom elején a falu feletti dombon. Majd megindultam, és repdestek a szemeim, és fel-felnevettek néha, pedig nagy nemzeti bánat rágta szívemet. De most úgy láttam, hogy játszik az égvilágán minden: játszik a Nap, ahogy kerek, langos fejét kacagva a hegyek mögé húzza, mint egy bujkáló óriásgyermek; és játszottak a varjak, amint a jegenyefa tetejéről kancsi szemekkel utána lestek; igen a dombok, ahogy fénykötelet húzni felálltak; az erdők, amint illatos aranyfüstöt pöfékeltek lomhán; a szitakötők, ahogy serényen cikáztak, mintha most keltek volna ki a petékből, melyeket a szivárvány a vízbe rakott; a két szomszéd falu, ahogy az országutat egy mesebeli borotvaszíj módjára feszesre kihúzva fogta; és játszott mindenekfelett maga az égbolt, amely a végtelenbe kifeszülve lebegett, mint egy univerzális napernyő, minek a nyelét elvesztette a Föld.
És mégis minden örökízűnek látszott. Bizonyos voltam benne, hogy így volt ez a fáraók idejében is, vagy a mi Szent László királyunk idejében. éppen így, mint most: Ferdinánd román király erdélyi uralkodásának második nyarán.

Angyalok éneke

Fogós kérdés, hogy milyen asztalosok vannak. Mert ha valaki azt mondaná, hogy van bútorasztalos és műasztalos: én azt felelném, hogy jó-jó, de hát még? Ha pedig azt mondaná, hogy van barna asztalos és van szőke, én azzal sem lennék elégedett.
A szemem csak akkor csillanna igent, ha végső szorultságból azt mondaná elmésen valaki, hogy van falusi asztalos és van városi asztalos.
Keserű Mátyás falusi asztalos volt.
Növendék koromban, amikor deák voltam, nyáron által gyakran időztem a mester műhelyében. Szerettem őt, s nyilván ő is engem. A mesterség néhány titkába is béavatott. Nótát is igen sokat tanultam tőle, mert igen nagy énekes volt. Talán énekesnek még nagyobb, mint asztalosnak. Azonkívül kedvelte a betűt is, mivel jótékonyan hatott a falusi emberekre. S hiába hívták Keserűnek, mert vidám volt, a maga különös módján. Különben pedig…
No, de jobb lesz, ha nem magyarázom tovább Keserű mestert, hanem elmondok egy rövid történetet, mely az ő természetét jobban elbeszéli.

Erdélyi társaság

Csak kilenc nap múlott el azóta, hogy Lőrinc a hírnöki foglalkozást elnyerhette a cukorgyárban. A kilencedik nap éppen vasárnapra esett. Délelőtt még ruhát kefélt, és más szépítő műveleteket végzett a hírnökség mellett a gazdáinak, de azután, hogy megehette a délebédet, szabad volt ő is.
– Egész héten keresztül eleget szolgáltam másokat – mondotta magában. – Ezen a délutánon tehát érdemesebb embert fogok szolgálni, vagyis önmagamat.
Könnyű és kellemes szolgálat volt, amit a maga számára kitalált. Látta ugyanis, hogy verőfényes őszi idő van, s látta azt is, hogy a mezők integetnek feléje.
– Jövök, ne féljetek! – mondta és magához vette a botját, amelynek párja sehol nem volt, mert ilyen botja csak egy vad püspöknek lehetett volna, hogy ugyan vad püspök volna a világon.

Antalosi szivárvány

Nyele is van a kalapácsnak.
El kell mondanom tehát, a kalapács nyele gyanánt és illedelmesen, hogy ez a történet már régen szendereg egy antalosi faragott bölcsőben. S ha már antalosi az a bölcső, akkor azt is el kell mondanom, hogy Antalos egy nevezetes helység, ámbár a tágabb világban senki sem ismeri. A maga tájékán is, jószerint, csak ama szólás-mondások ból ismerik, amelyek a derű szellőjében, mint egy-egy játszi levél, szálldosnak róla. De hát azok a tréfás mondások is, ha ugyan jól gondolom, csak meg-megrezzennek az emberek fülében, s a nevetéssel együtt már el is úsznak a semmibe.
S Antalos ismét nincsen sehol.

Barátom, a medve

Volt nekem egy barátom, Nyárádi Samu.
Mondhatnám, a körülmények tettek barátokká minket. Ugyanis egy időben lettünk a vidéki város neves egyetemének hallgatói, s együtt is laktunk a Fiúnevelő Internátusban, közös szobában. S szegény és pénztelen fiatalemberek voltunk mind a ketten.
Hát néhány nap alatt barátok lettünk.
Nagyon gyapjas, kerek feje volt Samunak; s termetre törzsökös. Lassan mozgott, lomhán is járt egy kicsit. Mindez nem lett volna azonban hátrányos, mert hiszen volt nekünk időnk arra, hogy lassan mozogjunk. A baj ott kezdődött, hogy Samunak az esze és a képzelete is lomhácska volt; s ott folytatódott, hogy szellemi fogyatékossága ellenére folyton okosságra tört, s nagy becsvágya volt a szemléletes beszédre. Szedett-vedett szójárásokat használt, mint például azt, hogy „süss oda”, amit aztán fehérre és feketére egyaránt használt. A felhőt nyomatékosan homálynak nevezte, s valahányszor megcseppent a felhő, mindig vizesnek jellemezte az esőt.

Hazai babér

Még a „nagy háború” előtt jóval, az történt az egyik téli napon, hogy a postás szokatlan ajánlott levelet hozott nekem. Szokatlan volt a boríték színe, mert majdnem piros volt; a nagy formája, a rengeteg bélyeg rajta, s főleg szokatlan volt egy irdatlan kerek pecsét, amellyel a levél ki volt tüntetve elől-hátul.
Rossz érzéseim voltak, mialatt a postás könyvébe beléírtam a nevemet.
– Honnét a csodából jöhetett?! – gondoltam magamban.
Először csak távolról vetettem rá egy pillantást, majd a hasára fordítottam, s ismét vissza. Aztán rászán­tam magam, s megnéztem rajta azt a nagy kerek pecsétet. A pecséten a falum neve szerepelt, s mellette ez a két szó: „Hitelszövetkezet Igazgatósága.”
Most aztán igazán megijedtem.

Dínom-dánom illata

A faluban hált a Szentlélek az éjjel. Hajnalban látták fényesen elmenni egy piros hintón. Utána harmat és a harmat után illatos fény szállta meg a földet.
És most, a délutáni aranynapon, gyermekcsapat rajzott a pünkösdhajnali örömhintónak a nyomán. Zajgó, kedvben és örömben bugyborékoló, kicsi, tarka had volt. Időre tíz és tizenhárom körüliek valahányan, viseletre pedig három a szoknyás csupán.
Csokrokba verődve gurultak ki az utolsó házak közül az északi részen. S itt a kinyílott horizontok közepén elevenen poroztak tova az országúton.
Hevesen osztottak valamit, s közben titokzatosságot leheltek szavaik hátán és rajongást fénylő szemeikkel. Szinte a föld fölé emelte őket a szapora mozgás.

Aranyegér

Mint a könnyű pehely, ez a történet is messzi múltban úgy lengedez. Föléje szivárvány hajlik, melyben a lila és a zöld szín már megette a többit. A zöld az emlékezés patakjából iszik, lehet; a violaszín azonban a valóságról beszél, amelyben éltünk azon időben.
Mert gyászosan éltünk, annyi bizonyos.
Hogyne, hiszen nemcsak az állapotunk volt mostoha, hanem a természet rúdja is ránk járt, abban az esztendőben különösen. Már a tél is oly hosszan és annyit idétlenkedett, hogy alig győztük szent Györgyöt várni. Azt reméltük ugyanis, hogy az bátor szent György a neveletlen szeleket majd rendre tanítja, s a nap sugarait végre az első padokba ülteti. De csalódtunk benne is, mert amikor megérkezett, mostoha sorsunkon úgy eltátotta a száját, hogy még májusban is tátva volt. Ilyenformán, s éppen a virágok nyílása idején, a maradék reményünk is csüggedni kezdett. Ha valaki, végső biztatásul, Pétert és Pált említette, már arra is úgy tekintettünk, mint aki szépet álmodik. A szemünk bársonya alatt csak a lila szín borongott, s abban a borongásban rongyosan húzta Péter és Pál a lovát, ámbár más esztendőkben vágtatva jöttek egymás mellett, s csillag helyett pipacsot rúgattak a lovaikkal.

Csont és velő

Üldögél az öreg finánc, zöld köpenyeget borított magára, és úgy szemléli a környező világot. Néha megtámadja a fiatal tavaszi szél, de nem hunyászkodik meg tőle, mert nyugdíjasságában is bátor maradt ő. Közben a lehaladó nap elárasztja kitüntetésekkel, és a serkedő föld különféle füvekkel kecsegteti, akár a nagy szarvú kosokat.
Nem volna meglepő, ha ebben a tavaszi támadásban még egy új s talán utolsó szeretőre vágynék, de csendes és kihalt benne ez a táj. Nem a világi örömökön jár az esze, hanem a világ nagy fájdalmán. Vagyis elgondolja hosszan és férfias alapossággal: íme, bárki láthatja, hogy ismét itt a tavasz, és hogy minden feléledt újra; de azt már nem gondolja bárki, hogy egyszer ennek is vége lesz, és mindennek vége, ami egyáltalában van.
– S vajon mitől és hogyan is lesz majd vége a világnak? – teszi fel magának a kérdést.

Baktérítő

Ismét péntek volt.
Már ott szorongtak mind az emberek, abban az üres és elhagyott raktárhelyiségben, ahol minden pénte­ken, ilyenkor estefelé, máskor is egybejöttek. Sokan téglákon kuporogtak, mások deszkákon ültek, miket a hó­nuk alatt hoztak. Az omladozó falakat is megszállták, mint a legyek, de a legtöbben lehajtott fejjel álldogáltak.
– Itt mi lesz? – kérdezte egy öregasszony. Akitől kérdezte, fiatal és sovány férfiú volt. Fátyolos szemekkel úgy nézett az öregasszonyra, mintha mélységesen sajnálná a tudatlant, de nem felelt neki. Erre egy másik asszony, ki észrevette a dolgot, megfogta az öregnek a karját, és magához vonta egy kicsit.
– Maga még nem volt itt? – kérdezte súgva.
– Nem. Mit vár ez a sok furcsa ember?
– A térítőt, lelkem.
– Milyen térítőt?
Egy suhanc, aki mellettük fülelt, meghallotta a halk szót, s abban a pillanatban odafelelt:
– A Baktérítőt!

Babra és Ibolya

Egy porszem is valami, habár messze van a csillagtól.
Hát ilyen volt Füved faluja is Betlehem mellett. Együtt említem mégis őket, mármint a porszemet és a csillagot, s nemkülönben a két falut; együtt említem, mert ahogy Betlehem fölött egy fényes csillag ragyogott, Füved fölött is úgy lebegett egy porszem. A csillagról tudjuk valahányan, hogy a kerek földnek mily nagy vigaszt jelentett, de a füvedi porszemről csak én tudom, hogy egy történet. De egy történet is valami.
Különösen akkor, ha mond is valamit annak, aki a világ dolgaiban nem akar nagyokat döccenni. A világ dolgai helyett mondhatnám azt is, köznapi szóval, hogy életünk folyása: s a döccenés helyett is használhatnék bukdácsolást. De hát világot említettem mégis, mert ez a füvedi történet is úgy kezdődött, mint maga a világ.
Vagyis kezdetben nem volt sehol semmi.
Csak a nap sütött, hegyes fénnyel és csípősen villantva sugarait, ahogy tavasz kezdetén szokása neki. Haladt is már a nyugta felé, s emiatt s igen ingerkedett. Teliszúrkálta fénnyel az udvart, melyen a háznépe, szombat lévén, éppen szorgoskodott. Számban nem volt tömérdek az a háznépe, mert mindösszesen hárman voltak, csak csupán. Vagyis a gazda, egy hallgatag s nem kedvetlen ember, bizonyos Bürök Pál nevű; s másodiknak, mint első személy, ott volt Bürökné asszony, aki Jozéfa nevet viselt; s ott volt maga Ibolya is, huszadik esztendejében a fénnyel csiklandozó napon, lengő szoknyácskában s dióbarna szemében tömörű fénnyel, s olyan dereka neki, mint a kecses korsó, melybe három piros rózsánál többet nem tehettél volna. S no, még volt valaki.

Aranylánc

Egy őszi reggelen, amikor a harmat már erősen érőben volt, hogy dér lehessen belőle, nagy rivalgással men­tünk az iskolába. Erős mosdás volt azelőtt, ruhát is vasárnapi-formát vettünk, mert a nyár farkán új tanítót küldött a faluba a püspök, s az iskolai szembekerülés reggele most érkezett el.
Maga a természet is figyelésben állott már reggel nyolc órakor. A pap szomszédos kertjéből a kékszemű szil­vafák erősen leskelődtek bé a tanterem nyitott ajtaján, a ház bütüjénél a birsalmák sárgán hümmögtek, s az utolsó percben a nap is felragyogott a szemközti hegy tetején.
S akkor, mint egy fiatal fejedelem, belépett hozzánk az új tanító. Abban a percben mind felugrottunk a pa­dokból, és zúgva dicsértük neki Jézus Krisztust. Szó helyett csak intett nekünk a tanító, majd a kalapját nagy vi­gyázattal és megfontolással, mintha aranyból lett volna, a szegre akasztotta. Utána előrelépett a pódium alá, s ott a nagy terem kútfejében megállott velünk szemben. Erős fiatal úrnak látszott, a két lábát egy kicsit széjjeltette, de különben nem mozdult. S csak nézett minket nagydarab barna szemével, amiben leginkább parancsolat, s talán némi kegyelem volt.
Ahogy mertük, mi is néztük őt az óriási csendben.


5 hozzászólás to “Tamási Áron novellái”

  1. Greetings from Ohio! I’m bored at work so I decided to browse your site on my iphone during lunch break. I really like the info you provide here and can’t wait to take a look when I get home. I’m surprised at how fast your blog loaded on my mobile .. I’m not even using WIFI, just 3G .. Anyhow, fantastic site!

  2. Hiya. I just simply want to make a nice quick statement and also inform you learn that in fact I’ve been following your particular web publication for quite some time. Keep up the extraordinary work and I’m going to be checking back yet again soon.

  3. I just want to say I am just all new to blogging and site-building and really savored you’re web-site. More than likely I’m want to bookmark your blog post . You really come with terrific writings. Regards for sharing your webpage.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: