Monty Python – Brian élete (13. rész)
Nagy volt a sürgés-forgás a Helytartói Palotához tartozó házi börtön udvarán. Halálraítéltek jöttek-mentek, a foglárok láncra vert rabokat vezetgettek szorgosan, itt-ott korbácsolás hangjai hallatszottak. Mindenki készült az ünnepre. Egy fiatal, göndör hajú tiszt próbált rendet teremteni az ünnepi zűrzavarban, nagy igyekezettel végezve a munkáját. Ez volt az első napja itt, és ugye új seprő…
– Következő! – szólt oda a nagy nehezen sorba állított rabokhoz. – Kereszthalál? – kérdezte nyájas mosollyal az elé lépőtől.
– Igen.
A tiszt sorolta a tudnivalókat. Kedvesen bólogatva mindegyikhez:
– Kimész az ajtón, balra fordulsz, fogsz egy keresztet.
Mikor látta, hogy a rab érti a dolgot, bíztatóan megveregette a hátát, mint egy anyuka, aki először viszi iskolába a gyereket, majd bizalommal útjára engedte. Sok még a teendő mára.
– Következő!… Kereszthalál?
– Igen.
– Jó. Kimész az ajtón, balra fordulsz, fogsz egy keresztet. Következő!… Kereszthalál?
– Ó nem. Szabadláb.
– Mi? – képedt el a katona.
– Engem elengedtek – magyarázta a fogoly. – Azt mondták, nem csináltam semmit, szabadon élhetek valahol egy kis szigeten.
– Huú! – örült a tisztecske. – Az nagyon jópofa dolog. Hát akkor eredj!
– Nem – nevetett rá a rab. – Én csak ugrattalak. Valójában kereszthalál.
– Ó, már értem! Nagyszerű! Nagyon jó, nagyon jó! Hát, kimész az ajtón…
– Igen tudom. Ki az ajtón, balra fordulok, fogok egy keresztet.
– Nagyon jó – helyeselt a légionárius -, kösz’ szépen. Kereszthalál? – fordult a következőhöz.
– Igen.
– Jó…
– Embelek! Jeluzsálem népe! Lóma a balátotok! – Pilátus igyekezett nagyon fenséges lenni. – Baláti gesztusként, ahogy ilyenkol szokásos, szabadon engedünk egy labot a böltönből. Melyik lab legyen a szelencsés?
Jeruzsálem népének az a része, amelyik nem volt épp ilyenkor is dolgozó kereskedő, nem volt épp akcióban, mint terrorista, nem volt kórházban fekvő beteg, nem volt fogoly, remete, próféta vagy olyan, aki épp valamelyik prófétát követi, tehát a maradék, egyenesen imádta Pilátus húsvéti szónoklatait. Sosem tartott olyan sokáig, mint szerették volna, de egy évre elég röhögnivalót gyűjtöttek össze ilyenkor.
– Legyen Róbert! – kiáltotta valaki, és már lehetett is röhögni.
– Ez nem vicces – sértődött meg Pilátus, aztán újra kegyes kifejezés ült ki arcára. – Akkol elelesztjük Lóbeltet – jelentette ki.
– Uram! Nincs Róbert nevű foglyunk – súgta neki a centurió.
– Hogy?
– Nincsen Róbert nevű foglyunk, uram.
– Ó! Sajnos nincsen Lóbeltünk – fejezte ki sajnálatát a tömegnek a helytartó.
– Jó. Akkor legyen Redford! – javasolta valaki odalentről.
– Százados! Miélt löhögnek ezek ennyile?
– Ez csak valami zsidó vicc, uram.
– Nem lajtam löhögnek?
– Dehogy, uram!
– Nagyon jó. Szabadon elesztem Ledfoldot!
– Redford nevű foglyunk sincs, uram!
Pilátus egészen csalódott volt.
– Se Lóbelt, se Ledfold…
– Sajnálom – szabadkozott a centurió.
Pilátus mindenképpen túl akart lenni a rendes évi jócselekedeten, amilyen gyorsan csak lehet. Aztán háromszázhatvannégy napig megint nyugi van…
– Ki ez a Lóbelt? Ki ez a Ledfold, akit mondtatok? – tudakozódott népétől.
– Egy labló – hallatszott alulról.
– Szóval egy notólius bűnöző – értette meg az ünnepi szónok.
A centurió úgy érezte, hogy erre reagálnia kell.
– Még nem kaptuk el, uram. – jelentette.
Pilátus végleg elbizonytalanodott.
– Egyáltalán van valaki a böltönben? – kérdezte.
– Igen, uram – felelte a tiszt a lista alapján – van egy Sámsonunk.
– Sámson?
– Sámson, a szadista szatír. Szilas, a szíriai összeesküvő, számos esküszegő, szélhámos Cézáriából.
Botrány. A fél város a térdét csapkodva röhögött alant. De ekkor előugrott a barát, aki egyenesen erre az eseményre jött Rómából.
– Hadd szegítszek, Pontiusz!
– Ó NE! – sóhajtotta a centurió.
– Remek ötlet Kukisz! – derült fel P.P. arca.
És segített…
– Polgárok! Itt van Számszon, a szadiszta szatír, Szilasz, a szíriai összeeszküvő, ész még szok-szok eszküszegő, szélhámosz…
A börtönudvaron is rendben mentek a dolgok.
– Kövi!… Kereszthalál?
– Igen.
– Kimész az ajtón, balra fordulsz, fogsz egy keresztet.
Brájen idegesen toporgott a sorban. Hát nem igaz, hogy itt ne lehessen értelmesen beszélgetni valakivel – gondolta. Ezek itt a világ urai, anyámnak meg egyszer volt két csirkéje, ami errefelé ugyanolyan nagy szó. Nem létezik, hogy ezek csak úgy megfeszegessék egy kollégájukat! Talán ezzel a helyes tiszttel szót lehet érteni. Látszik, hogy szívén viseli az elítéltek sorsát. Ettől egy kicsit megnyugodott. Aztán arra gondolt, hogy amilyen pechje volt az elmúlt két napban, biztosan pont akkor lesz valami más dolga a tisztnek, amikor őrá kerül a sor.
Közben őrá került a sor. Na most…
– Elnézést! – lépett a katona elé, és igyekezett nem forradalmárnak látszani. – Itt valami félreértés történt…
– Egy kis türelmet kérek! – emelte fel az ujját szégyenlős mosollyal a katona, és odafordult a mellette tevékenykedő két foglár egyikéhez. – Hány fő ez eddig? A foglár odanézett, és Brájen rémülten ismerte fel benne azt az állati külsejű börtönőrt, aki a napokban kétszer már pofán köpte.
– Mi? – vakkantotta az elhangzott matematikai feladványra a kérdezett.
– Mennyi ember ment ki eddig? – pontosított a tiszt.
– Mi?
A katona nem értette, hogy a másik mit nem ért, de a foglár kollégája a segítségére sietett.
– U-u-ram! Ha-ha-hangosabban, k-k-kell, b-b-beszél-ni-e, me-me-me-me-rt, sü-süket, mmminttt a zá-zá-gyú.
– NA! HÁNY EMBER MENT KI EDDIG?
Most, hogy a fülébe ordítottak, a foglár státuszban szolgáló, nyáladzva dülöngélő valami szemében megjelent a felismerés szikrája, és cinkosan bárgyú vigyorral arcán, felemelt mutatóujjal határozott nemet intett.
– U-u-ram! – terelte el a tiszt figyelmét a kolléga. – Megszámoltam. Ki-ki-lencven-ö-öt, uram.
A tiszt felsóhajtott.
– Milyen iszonyatos vég vár rájuk, nem igaz…
– Ne-ne-nem uram. Ezzeknekka a ssszemeteknek, me-meggválllltás a ke-ke-keresztre fffffeszítés!
– Nem mondhatod – kezdte törölgetni karjáról az előbbi elég hosszú “f”-hang hatását a katona -, hogy a keresztre feszítés olyan jó nekik! Iszonyú halál!
– Ó, nem, de-dehogy! – tiltakozott a foglár. – Ne-ne-nem olyan ssszörrnyű, mi-mint amit ki-kitaláltam uram.
– Ön is kereszthalál? – fordult Brájenhez a tiszt.
– Beszélhetnék valakivel? – kérdezte hősünk reménykedve. A katona gyorsan körbenézett, hogy kivel is, de ekkor a nyáladzó valami megragadta a karját, és bizalmasan a füléhez hajolt.
– Tudom, honnan szerezhetsz, ha akarsz egyet – hörögte titokzatos képpel.
– Ne-ne-fi-törődjön ve-ve-le uram, ő sü-süket és bo-bolond.
– Hogy kapta ezt az állást? – képedt el a katona.
– Pi-pilátus kedvenc á-állata.
Türelmetlen hang szólt be az ajtón, ami után balra kellett fordulniuk az elítélteknek.
– Gyerünk már, nagyorrú! Feszülten várjuk a keresztre feszítést! Nem zavar?
Brájen döbbenten ismerte fel a hang gazdájában azt az alakot, aki már a minap is nagyorrúzott a hegyen. Hogy kerül ez ide? Biztos megorrolt rá valaki. De végül is nem ér ő most rá ezen rágódni.
– Nincs itt egy ügyvéd vagy valaki? – kérdezte kétségbeesetten.
– Miért, az ügyvéd számítana? – húzta fel a vállát a tiszt.
– Nem, de római vagyok.
– Adj be fellebbezést! – tanácsolta az orrszakértő az ajtóból. – Rengeteg időnk van!
– Kuss! – kiáltott a közbeszólóra kintről egy légionárius.
– Hülye rómaiak! – replikázott a sértett. – Semmi humorérzékük!
– Sajnos sietnünk kell – fordult Brájenhez a tiszt. – Menj egyenesen, fordulj balra, és fogj egy keresztet! Kövi!
– Valami rosszat mondtam? – tűnt fel a röhögés Kukisznak.
– Csöndet! Ez az embel a kasztlált légió palancsnoka. Lendkívül magas langú embel Lómában!…
“Ez is megvan”, bátorította magát az ifjú tiszt, és elégedetten nézett végig a fakeresztekkel egyensúlyozó elítélteken. Nekik már könnyű! Egy kis menetelés, egy kis megfeszítés, esetleg egy-két szálka itt-ott, aztán már csak néhány óra. Na jó, a pechesebbjének pár nap. Persze az is előfordul olykor, hogy egyik-másik elítélthez eljönnek a hozzátartozók, adnak pár sékelt valamelyik őrnek, az meg leszúrja vagy ilyesmi. No igen. “Néha tehetünk kivételt, hiszen nem vagyunk barbárok.” Mindenesetre neki még rengeteg a munkája.
Kicsit lámpalázas volt, amikor odaállt melléjük. Félszegen megköszörülte a torkát. Igyekezett kedves, de ugyanakkor határozott lenni.
– Kereszthalál osztag! Helló! Na…! Mi leszünk az ünnepi látványosság, ahogy átmegyünk a városon. Maradjatok együtt! Szép, egyenes sort akarok látni, három hossz távolság legyen közöttetek! És egyenletes tempót kérek! Keresztet a bal vállon visszük! És ha keményen nekifeszültök a keresztgerendának, gyorsan odaérünk. Na, jól van. Százados! – adta át a stafétabotot a kollégájának.
Ezzel az alapok megvannak, aztán menet közben lehet még csiszolgatni.
– Kereszthalál osztag! – kiáltotta a százados – Nem ugrálunk!… Kereszthalál osztag! Lépés indulj!
Lépés indult. Hármas oszlop, kereszt a bal vállon (persze mindig van, aki eltéveszti), és tessék elgyötört arcot vágni! Ahogy elhaladtak a börtön fala előtt, az egyik földszinti rácsos ablakból, Brájen számára ismerős rikácsolás hallatszott ki.
– Ti rohadt, szemét mázlisták! Mocskos mázlisták! Szemetek!
Brájen egykori rabtársa volt az, most éppen fejjel lefelé függött.
– Gyerünk, mocskos disznók! – kiáltotta a százados.
Pedig fegyelmezetten mentek. Szinte apatikusan. Talán észre se vették volna, ha valaki a lassan gyülekező nézők sorfalából valamit át akart volna nyújtani nekik, amivel esetleg enyhíthette volna szenvedéseiket. Vizet, kaparós sorsjegyet, ilyesmit…
Brájen is mereven előreszegezett tekintettel haladt el egy joviális külsejű, talpig fehérbe öltözött úr előtt, aki, mivel hasztalan nyújtotta kezét hősünk felé, egy másik szerencsétlent szólított meg.
– Hadd vegyem át a terhedet, testvér! – nyúlt az elítélt keresztje után.
– Ó, köszönöm! – adta át a keresztet készségesen a volt szerencsétlen, és már futott is.
– Hé, várj! – kiáltotta a jóságos tekintetű úr.
Egy őr lépett mellé szigorú arccal.
– Mit csinálsz itt te, mi? – rivallt rá, hiszen amaz feltartotta a sort.
– Ó, ez nem az én keresztem – magyarázta a fehér ruhás, de hiába.
– Pofa be, és indulj tovább!
Ebben maradtak. Hátrébbról gúnyos hang hallatszott egy másik kereszt alól.
– Hát ezt jól megjártad, haver! Többet nem segítesz neki…!
Amikor Judit kiért a térre, a tömeg egy része már a földön fetrengett a röhögéstől. A lány kétségbeesetten küzdötte magát előbbre, csak mindig előbbre a szónoki erkély felé. Úgy érezte, már csak egyetlen esély maradt. Ha neki sikerül időben az erkély alá érni.
– Lendben – mondta Pilátus. – Kaptok tőlem még egy lehetőséget. De ezúttal nem akalok hallani több Lúbenst, se Leningládot, se Ludolfot…
– Se Szpenszer Trészit – tette hozzá Kukisz.
– …melt nem elesztünk el senkit.
Ekkor ért oda Judit. Torkaszakadtából kiáltotta az erkély felé:
– ERESZD EL BRÁJENT!
Brájennek szerencséje volt a nevével, mert a földön vonagló tömegnek azonnal megtetszett az ötlet.
– Igen-igen, az jó lesz! Ereszd el Brájent! – hallatszott mindenhonnan.
Pilátus azonban úgy döntött, hogy ez az utolsó csepp a kehelyben. Vele ne szórakozzanak! Ennek az átkozott helynek mégis csak ő a tartója!
– Lendben van! – jelentette ki határozottan. – Elég volt!
– Uram! – kapta fel a fejét a centurió. – Van egy Brájenünk!
– Mi?
– Épp az előbb küldted megfeszíttetni.
Pilátus lelkesen integetni kezdett a tömeg felé.
– Váljanak! Váljanak! Van egy Blájenünk! Na mi lesz – nézett türelmetlenül a centurióra -, kerítsétek elő azonnal!
– Igen, uram!
A tiszt már indult is. “Ez az”, gondolta Pilátus, “most végre túl leszek rajta”. Méltóságteljes lassúsággal lépett egyet az erkély széle felé, két karját felemelte, és kinyilatkoztatott.
– Hát akkol… akkol… elelesztem… BLÁJENT!!!
Nevezett nem hallotta a nevének elhangzása nyomán feltörő üdvrivalgást, ugyanis elég messze járt az előbbi események színhelyétől. Viszont a kereszt nagyon nyomta a vállát.
– Gyerünk már! Mozgás! – kiabált a százados.
Pontosan a tréfáskedvű orrszakértő mellett menetelt.
– És ha nem? – hallatszott a kereszt mellől.
– Akkor rossz lesz neked! – felelte a marcona katona.
– Na, ne mondd! Talán lemaradok a délutáni keresztrefeszítésről?
– Kuss legyen!
– Micsoda csapás lenne! Nem tudnék magammal mit kezdeni.
A centurió öles léptekkel haladt a szűk utcákon az eszkort élén. Sietségében egyszerűen félrelökte az útjába akadó járókelőket. Remélte, hogy csak a tempó lesz feszített, mert, ha ez a Brájen is, akkor ő mehet vissza az iskolába latint tanítani.
– Rohadt rómaiak! – kérte ki magának egy fellökött helybéli.
– Vigyázz a szádra! Marad még egy pár kereszt – felelte a tiszt, és gondolatban hozzátette: “Legalább is egy, remélem”.
“Nem lenne ez nehéz meló”, gondolta a kereszthalál osztag századosa. Az ember bever néhány szöget, jó, néha rávág az ujjára, olyankor kicsit többet gondol Jupiterre, vagy kire, aztán az alját jól be kell támasztani a gödör szélébe, ketten támogatják a nyelét, ketten húzzák a kötelet, aztán zöttyen, és jöhet a következő. Csak közben ne pofáznának annyit ezek a szemetek!
– Na, kelj fel, nagyorrú! – adta meg a jelet a kötélhúzó katonáknak, akik rutinosan állították fel, és illesztették helyére a keresztet.
– Ezért még meglakolsz, te mocsok! – kiabálta a szépen, szakszerűen rögzített elítélt.
– Igen? – tette csípőre a kezét a százados.
– Igen! Ne aggódj! Jó az arcmemóriám! Figyelmeztetlek, szétverem a pofádat, te büdös római paraszt!
– Pofa be, te buzi zsidó! – intette a százados atyailag.
– Kit zsidózol te itt? Nem vagyok zsidó! Szamaritánus vagyok!
– Szamaritánus? – hallatszott egy közeli keresztről. – Úgy tudtam, hogy ez egy zsidó szekció.
No nézd! Ezzel a pasival is találkoztunk már a hegyibeszédnél. Ennek a feleségénél volt napernyő. Jól van! Megvan az asszony is. Ott lóg a szomszéd kereszten.
– Nem számít – legyintett a százados -, úgyis mind megdöglötök!
A volt napernyő-tulajdonos férje nem hagyta magát.
– Lehet, hogy a rómaiaknak nem számít, de nekünk igenis számít, igaz, drágám?
– Bizony ám – bólogatott buzgón a nej. – A római megszállás alatt jogunk van színtiszta zsidó társaságban keresztre feszülni!
Arra az ötletre, hogy bármihez is joguk van, többen felkapták a fejüket.
– Külön a farizeusok, külön a szedukceusok – kontrázott egy távolabbi rögzített.
– Külön a svédek, külön a walesiek – tette hozzá egy másik.
– Külön a japánok…
A százados elvigyorodott, és felnézett a keresztekre.
– Jól van, majd mindjárt megoldjuk. Tegyék fel a kezüket azok, akik nem itt akarnak megfeszülni.
Néhányan megpróbálták, de szándékuk szöges ellentétben állt a lehetőségeikkel.
– Jó – nyugtázta az eredményt a tiszt, és elfordult. – Következő!
– Ez nem az én keresztem! – tiltakozott a fehér ruhás, mert ő volt a következő. – Csak átvettem valakitől.
– Nincs erre idő! Ne dumálj! Feküdj le!
– Nem akarok fennakadást… – szabadkozott a kárvallott rögzítés közben.
A százados közelebb lépett hozzá.
– Nézd – mondta -, ma zsúfolt napunk van. Száznegyven rabot kell még megfeszíteni.
– Legalább zsidók? – hallatszott a számonkérés az előbbi helyről.
– Befognád végre?
– Nem akarunk több szamaritánust ide!
– Húzzátok!
– Ha visszajön, akkor lejöhetek? – kérdezte a fehér ruhás.
– Igen, igen, persze, lejöhetsz! – hagyta rá a százados. – Következő!
A következő Brájen volt. A katonák megragadták, és letépték róla a felsőruhát.
– Ezt nem tehetitek! – tiltakozott Nunciusz Maximusz fia – Ne engedelmeskedjetek!
– Én szívesen csinálom – jegyezte meg a százados.
Fényemlékeim 